Negyedik fejezet

Arra ébredtem, hogy könnyek csíkozzák az arcom. A testemet verejték borította, a szívem úgy vert, mintha képes lenne kiugrani a torkomon. Régen nem álmodtam már hasonlót. Azt hittem, eleget fizetett anyám a pszichológusért és a gyógyszerekért, hogy ezeket a gyötrő lidérceket egy életre száműzzék az elmémből. Drága altatók és nyugtatók, nem akarom, hogy ismét ezekre legyen szükségem! Évekig ültem ott, abban a szürke szobában, helyet foglalva egy agytúrkásszal szemben. Dr. Hale a lehető legjobb pszichológus hírében állt, apámnak pedig tellett rá, holott legkevésbé sem érdekelte, hogy mi történt velem. Valami flancos üzleti út akkor is közbejött. Anyámmal csináltam végig az egészet, míg Vincentet le nem csukták. Rémálmok gyötörtek éjjel, néha még nappal is. Anya mellettem aludt… heteken keresztül ott gubbasztott mellettem, nyugtatott álmomban, vigasztalt és letörölte a könnyeimet, mikor fájdalmasan, de magamhoz tértem. Az élet kegyetlenül bánt velünk, és azt hiszem, Michaela Roux számára ez az időszak ugyanolyan lidércnyomás volt, mint nekem. Mindannyiunkat megváltoztatott.

Én szorgalmasabban kezdtem tanulni, miután az agyturkász erre buzdított, és arra sarkallt, hogy mindig érjem el a céljaimat. Sikerrel vizsgáztam le, majd léptem be az egyetemisták fényes világába, messze a családomtól. Anya pedig… költeni kezdett. Megváltozott. Mintha a saját lelkén elszenvedett apró nyomokat próbálná a mai napig orvosolni a feneketlen vásárlási rohamaival. Hiába volt ő a legnagyobb támasz életem legnehezebb időszakában, kettőnk kapcsolata azóta elveszítette eredeti funkcióját. Ha vizsgáznunk kellene távolságtartásból, mindketten átmennénk, méghozzá kitűnő eredménnyel. A vacsora, amelyet általában kéthetente szervez meg – és Jemma számára mindig úgy emlegetem, hogy a Mrs. Roux féle pofavizit -, egyáltalán nem szándék arra, hogy ennek véget vessünk. Bár ő váltig állítja, hogy miattam vagyunk ebben a helyzetben, én nem vagyok kíváncsi rá.

Megtöröltem a szemeimet, majd a mobilomra csúsztak az ujjaim. A szívem szépen lassan lenyugodott. Még van időm.

Kikeltem az ágyból. A tegnap este kapott képek a padlón hevertek, ezer darabra tépve. Mintha egy fűnyíró rohant volna végig ezeken a fotókon, és ahogy a fürdőszobába siettem, néhány darab ráragadt a mezítelen talpamra.

Megnyitottam a csapot, a zuhanyrózsából pedig ömleni kezdett a víz. Ledobáltam magamról a ruháimat, majd lassú léptekkel beléptem a vízpermet alá. A szemeim szinte rögtön lecsukódtak, és kifújtam a levegőt. Istenem, milyen jó most ez. A hajam ázik, a bőröm szintúgy, és mindez olyan, mintha ismét le tudnám mosni magamról azt a mocskot, amelyet a múltam rám ragasztott.

Megfordultam. A tükörben láttam meztelen önmagam, és a nyugalmam rögtön elszállt. Ahogy a szivaccsal mosdattam magam, szemeim felfedezték magamon a vágást, amely a köldököm mellett húzódott meg. Szinte rögtön rázni kezdtem a fejem. Nem akartam emlékezni. Ma még dolgoznom kell. És szükségem is van arra, hogy eltereljem a figyelmem. Fel kell hívnom apát, hogy Vincent ezek szerint már szabadlábon van. Talán nem kellett volna felaprítanom a képeket. De feldühített, és keserű indulataim kellős közepén azt sem tudtam, hogy mit csinálok…

~*~

Csendes nap volt ez az iroda falain belül. Egész délelőtt ott ültem az íróasztalom mögött, és szerződéseket készítettem Jefferson számára. Lélekben egyáltalán nem jártam ott, de Jeff nem talált kivetnivalót a munkámban, mindent elfogadott, miután leellenőrizte, hogy jól csináltam a feladatom. Felhívtam a beszállítókat, majd elintéztem a vállalati parti helyszín foglalását is. Nem tudom, ez miért az én feladatom. Jefferson azt ígérte, hogy itt lehetőségem lesz komoly projektekben részt venni. Talán hazudott, hogy bedőljek, és ide tudjon csábítani? Néhány ingyen ötlet bárhol jól jön.

 - Hogy… mi? Mit mondtál, Jefferson? – kérdeztem vissza, mintha egy másik világból tértem volna vissza éppen. Pedig talán már két perce ott áll előttem, és magyaráz. Én pedig csak rágtam a ceruzám végét, és meredtem magam elé. Ennél már nem nézhet bolondabbnak.

 - Bárcsak tudnám, hol jársz… ha valami Francia Riviérán, kérlek, vigyél magaddal – sóhajtotta, bár a hangjában több volt a rosszallás, mint a jókedv és a móka.

Rögtön elszégyelltem magam, és nagyot nyeltem. – Sajnálom.

 - Erre nincs időnk, Chantele! Kaját kell hoznod Skyfield-nek.

 - Hogy mi? – Majdnem leestem a székről, szemeim kitágultak, és úgy bámultam rá, mintha azt mondta volna, hogy ő Brad Pitt ikertestvére. Nem mintha bármi hasonlóság lenne kettejük között.

 - Jól hallottad. Ritkán fordul elő, de megesik. – Előhúzott egy listának tűnő fecnit a mappájából. – Tessék. Ez a hely címe.

 - De hát… - vettem szemügyre az étterem nevét. – Ez a város másik felében van, Jeff! – akadtam ki hirtelen. Mi sem hiányzott mára, mint hogy egy Adrian Skyfield-hez hasonló senkiházi ugráltasson, és hogy nekem kelljen kaját hozni neki. Miért nem jó az, amit a szomszédos étterem kínál? Nem kerülte el a figyelmem, hogy minap is ott ebédelt az asszisztensével.

 - Miért nem csinálja a szőke szilikonhegy? – A hangom szinte maró a gúnytól. – Valószínűleg elég sok mindent megoszt a Főnökkel, nemcsak a figyelmét és a munkát. – Óh, ez meg honnan jött?!

 - Megértem, amiért nem fűlik a fogad hozzá, Chantele. De légy szíves, tedd félre most ezt, és csak hozd a kaját. Köpj bele, ha jólesik! – fűzte még hozzá. Ó, a pokolba, még ötleteket is ad? Azt hiszem, ő is volt már áldozata annak, hogy Mr. Skyfield hirtelen éhes lett, és nem volt, aki elmenjen neki ebédért. – Hozd vissza a nyugtát, tudod. – Ne nézz hülyének, Jeff! Igaz, ezt csak gondolatban tettem hozzá. Nem fogok saját zsebből ételt venni ennek a nevetséges, pöffeszkedő alaknak, aki csak úgy spontán lekapott tegnap a liftben. Mire volt jó neki? Tényleg… nem is tudtam végiggondolni a történteket, mert Vincent elterelte a figyelmem az egészről. A picsába!

~*~

Ez határozottan nem az én napom!

Előre telefonáltam az étterembe, hogy a napi kínálatukból elvitelre készítsenek elő három adagot. Ezzel némileg lerövidítettem a várakozási időszakot, de így is a tilosban kellett parkolnom. Nem kellett volna. Elég nagy zacskók, és elég nehezek… nem is tudtam, hogy az ilyen elegáns éttermekből lehet ételt rendelni.

Mire a három zacskó a kezembe került, és kifelé tartottam, a kocsimnál csak egy büntető cédulát találtam, a kerekén pedig láncokat. Hogy az a…!

A tömegközlekedés rémes ebben a városban. A fénypont határozottan akkor jött el, mikor az időjárás megmakacsolta magát, eldugta a napot, és elkezdett szakadni az eső. A frissen mosott hajam rögtön nedvessé vált, elveszítette fényét és formáját, nem is beszélve arról, hogy reggel egy kényelmes, nyári ruhát választottam ki magamnak. Itt ritkán esik az eső. És úgy terveztem, hogy ha el is kezd, az iroda falain belül biztonságban leszek. A fenéket.  

Kis híján elütött egy autó, amikor átkeltem az egyik zebrán. Óh, nem látod, hogy alig látok valamit az esőtől, te nyomorult? Folyt belőlem a nedvesség, a ruhámból szinte facsarni lehetett volna a vizet. Még jó, hogy az étel be lett csomagolva.

A dudát persze nem hagyhatta ki a procedúrából. Dugd fel a seggedbe, vadbarom! Hideg van és fázom. Azt hiszem, holnapra alapos náthával fogom indítani a napot. Ha beteget jelentek, legalább nem kell a szeszélyes Főnök ebédjéért rohangálnom.

Már az iroda előtt jártam, mikor a cipőm sarka feladta a harcot. Szuper! Ennek is most kell történnie. A bokám megbicsaklott, kiesett a kezemből minden, arcomra pedig kiült a fájdalom. Ne, ne, ne! Nem ejthettem el a főnök ebédjét, ez nem lehet igaz! A lábam pedig fáj, piszkosul fáj.

Felszisszentem, és próbáltam kiegyenesedni, táskámban a mobilomért kutattam, hogy felhívjam Jeffersont, de a következő, ami kiesett a kezemből, az a tárcsázó telefonom volt. A túloldalon megpillantottam egy olyan arcot, akit már közel tíz éve nem láttam. Vincent.

Nagyot nyeltem. Gombóc gyűlt a torkomba, és lehunytam a szemem, hátha képzelődöm, de nem. Ott állt, elégedetten bámult rám. Nyilván jólesett neki a tény, hogy láthatta, mennyivel gyorsabban emelkedik a mellkasom. Legalább kétszázra kúszott fel a vérnyomásom. Ahogy belenéztem azokba az ördögi szemekbe, felrémlett minden. Az is, amilyen jelzőkkel engem illetett, mikor még kislány voltam. A ziháló hangját ismét hallom a fülében. Undor uralkodik el hirtelen a gyomromon, és hányni tudnék itt, a szakadó esőben. Nem maradt más választásom…

Felkaptam minden létező holmit, amit az előbb elejtettem, és csak benn akartam lenni, az épület falain belül!

Egy kemény mellkasnak ütköztem.

 - Chantele? – A hang nem attól a férfitól jött, aki elől fiatalként elmenekültem a rendőrségre. Az a hang irányíthatatlan undort váltott volna ki belőlem. Ez más volt, acélos, határozott, mégis, valahol mélyen szelíd. Kezei pedig a vállamra siklottak.

 - Ne, hagyj… hagyjon. – Hangom olyan volt, mint egy rémálmából kelő kislányé. Vékony, könyörgő, síró… ekkor vettem észre, hogy arcomat könnycsíkok borítják.

Hiába tudtam, hogy nem, mégis egy pillanatra azt képzeltem, hogy Vincent tart a markában… ismét. Még a szorítását is éreztem magamon.  Skyfield állt előttem. – Adrian? – bukott ki belőlem hirtelen, észre sem véve, hogy a keresztnevét használtam.

 Az illúzió eltűnt, Vincent köddé vált, és ami maradt, egy magas, fekete hajú, kék szemű isten volt… kezei sokkal nagyobb biztonságot adtak, holott két napja még a csuklómat szorították.

 - Minden rendben? – kérdezte, de a szám hiába akart szavakat formálni, nem voltam rá képes. Még láttam, hogy az asszisztense, a szőke plasztikhegy ott áll mellette, de ennél több nem jutott el hozzám… Adrian Skyfield karjai között ragadott magával a sötétség…