Hatodik fejezet

Elfordítottam a kulcsot a zárban. A nyakamban éreztem Adrian forró leheletét, de próbáltam a legkevésbé sem figyelni rá. Valószínűleg az én kis egérlyukam fel sem ér az ő otthonának luxusával, de én szeretem. És Jemma is hasonlóképpen vélekedik erről, különben nem is ezt választottuk volna. Erre telik. Egyelőre. Ebben nem fogom elfogadni apám felszínes segítségét.

A lakás íncsiklandozó illatokat árasztott, és valami istentelen zene ordított. Minden a konyha felől jött. Te jó ég, Jemma! Teljesen kiment a fejemből, hogy már itthon van. Igaz, ő majdnem mindig itthon van, hiszen készülődnie kell a vizsgáira, nem mellesleg ő is valami őrületes projektmunkával készül meglepni a bizottságot. Még néhány hét, és végre elmondhatja magáról, hogy hivatásos belsőépítész lett.

 - A lakótársam is itthon van – magyaráztam Adrian-nek, miután becsuktam magunk mögött az ajtót, és megláttam kérdő pillantását.

Lesegítettem a kabátját, majd halványan elmosolyodtam. Nem is tudom, mosolyogtam-e már rá. Azok után főleg, hogy nemrég az irodában még sírva álltam előtte, ő pedig majdnem a haját tépte dühében. Hogy kerültünk ide egyáltalán a történések tükrében? Remek kérdés!

Még mindig bicegtem, de szerencsére most nem készült felkapni, hogy az ölében vigyen be a konyhába. – És rém pocsék a zenei ízlése – sóhajtottam fel, mikor arcára kiült valami furcsa grimasz. Jemma zenei ízlése egyáltalán nem egyezik az enyémmel, ő szereti, ha dübörög a fal, míg én inkább a csendes, nyugtató dallamokat részesítem előnyben.

 - Gyere – súgtam neki halkan, majd megindultam előtte, hogy mutassam neki az utat. Nem kellett sok idő, hogy megpillantsuk Jemmát, ahogyan egy egyszerű fehér topban és egy hozzá passzoló, rövid, testhezálló fekete nadrágban ringatózott a zene ütemére, fakanállal a kezében. Meg sem próbáltam kitalálni, hogy az vajon a főzéshez kell-e, vagy netán azt használta arra, hogy imitálja az éneklést. Mintha az American Idol-ból pattant volna ki. A különbség kettőnk között, hogy az ő hangja tényleg rádióba való.

 - Jemma? – kérdeztem, de a zene túlharsogott. Hát odaléptem a rádióhoz, fél szemmel Adrian arcát figyelve, aki nagyon nehezen fojtott el egy vigyort, majd kikapcsoltam a készüléket.

A barátnőm összerezzent, és ijedten fordult hátra. Arcára kiült a döbbenet, ahogy rám nézett, majd a főnökömre. Nem volt túl jó véleménnyel róla azok után, amit meséltem. A virágos történet nem nyűgözte le, miután elmondtam neki, mit tett velem a liftben.

 - Óh… helló! – Nem is vártam tőle többet. A hangja is remegett, főleg a férfi láttán, majd egy idióta, bárgyú vigyor ütközött ki arcán. Képes lazán kezelni a dolgokat.

 - Jemma, ő itt Adrian Skyfield – böktem a szintúgy vigyorgó férfira, majd fordítottam a helyzeten. – Mr. Skyfield, ő pedig a lakótársam, Jemma Gallagher.

 - Üdv! – integetett Jemma a fakanállal, miközben félrebillentette a fejét. Nem volt látványos, de tudtam, hogy már vagy tucatszor végigmérte a főnökömet. Nem az ő esete. És ezért magam se tudom, hogy mi okból, de nyugalom töltött el. 

 - Miss Gallagher – lépett végül oda a Főnök, hogy kezet nyújtson felé.

Jemma elfogadta. Szerencsére türtőztette magát, és nem illette kritikával a férfit úgy, mint minap. Egy egész kiselőadást tartott a hozzá hasonló férfiakról.

 - Úh, a hangja így élőben egészen más! – bukott ki Jemmából hirtelen, ahogy megszorította a férfi kezét, én pedig felvont szemöldökkel, érdeklődve pislogtam rájuk. Mikor hallotta volna a hangját máshogy?

A barátnőm észrevette a kérdő pillantásom, és rögtön zavart vigyor uralkodott el a képén. Miért érzem úgy, hogy ezt nem akarta az orromra kötni?

 - Ma délben felhívtalak, hogy együtt ebédelünk-e. És ő vette fel.

Mi?! Az én irodámban? Mit keresett az ÉN irodámban?

Ránéztem Skyfield-re, aki megvonta a vállát. – Csak meg akartam nézni, hogy visszaértél-e már az ebédemmel. A telefon pedig csörgött.

 - És ez menten feljogosította arra, hogy fogadja a hívásomat – vontam le a következtetést, de arcom rögtön meg is enyhült, ahogy láttam a szokatlanul kisfiús vigyorát. Ahhoz képest, hogy túl van harmincon, nem látszik meg rajta. Valószínűleg sok időt tölt az edzőteremben.

 - Jaj, Ele! Ne reagáld túl! – legyintett Jemma, mire rögtön felfigyeltem rá. – Ő is velünk vacsorázik? Mert ha igen, felteszek még egy terítéket! – lépett el rögtön, de nem is várt válaszra, már készítette is a tányért.

 - Mi a kaja? – érdeklődtem, és intettem Adriannek, hogy nyugodtan tegye le magát az egyik székre. Az asztalfőnél foglalt helyet. Jellemző. Nyilván megszokta, hogy mindig ott ül.

 - Spagetti. – Csak bólintottam rá. Imádom. És láttam a férfi pillantásán is, hogy neki sincs ellene kifogása.

 - Töltök egy pohár bort – indultam el a hűtő felé. Igaz, teát ígértem, de akkor még a fejemben sem volt, hogy Jemma itthon lesz.

 - Basszus, mi történt a lábaddal? – hallottam meg végül a barátnőm visító hangját, ahogy odatette Adrian elé a terítéket, és meglátta a bokám.

 - Csak egy kis baleset.

 - Tedd le a segged, most rögtön! – rivallt rám. Nem zavartatja magát Adrian előtt. Kezdek rájönni, hogy hiába nem az esete, Jemma megtalálná a közös hangot a Főnökkel.

~*~

A vacsora viszonylag csendben eltelt, Jemma folyamatosan borral kínálta Adriant, aki az esetek nagy részében el is fogadta azt. Persze ezúttal sem kerülhettem ki a szokványos kiselőadást, amellyel Jemma általánosságban letámadja az idegeneket. Adrian megtudhatta, hogy Jemmának milyen szép gyerekkora volt, hol nőtt fel, milyen szoros a kapcsolata a testvérével, és hogy néhány hét múlva munkába kezdhet egy közeli kis vállalkozásnál, mint belső építész. Nagyon lelkes volt miatta, de néha azon kaptam Adriant, hogy hiába beszél Jemma kifejezetten hozzá, engem bámul. Nem sokat szólt, csak bólogatott, dicsérte a barátnőm munkásságát, belekortyolt a borba, közben pedig elfogyasztotta a spagettit.

 - És te, Chantele? – Erre felkaptam a fejem. Adrian hozzám beszél. Mit akar tudni? – A te családod is ilyen támogató?

Erre mit kellene mondanom?

Csak megráztam a fejem egy apró, kesernyés mosollyal. – Apával szinte egyáltalán nincs kapcsolatom, ő egy eléggé elfoglalt üzletember. Anyával pedig már nem jövök ki olyan jól, mint régen. A bátyám Angliában él évek óta, a nővérem pedig még mindig a szüleimmel – köszörültem meg a torkom. Nem tudtam többet mondani, hiszen semmi érdekesség nincs a családi életemben. – Apa fizette az egyetemi tandíjamat, de nem érdekli, hogy mi történik az életemben – vontam egyet a vállamon. Láthatta rajtam, hogy egyáltalán nem érint meg a téma. Főleg azért, mert úgy nőttem fel, hogy sosem volt mellettem az apám. A bátyámat egészen Angliáig üldözték el, ő nem kért a szüleimből. Charity viszont olyan, mint anyám ráadásul még neheztel is rám. Nem túl szerencsés legkisebbnek lenni.

 - Azt olvastam, hogy ön már évek óta nem tartja a kapcsolatot a családjával… az apja halála óta – kezdtem végül ismét beszélgetésbe. Láttam Jemma-n, hogy érdekli a téma őt magát is, de közben elismerően lesett rám. Nem gondolta volna, hogy meg merem kérdezni azok után, amit meséltem erről a férfiról neki. Csak kár, hogy most nem produkálta magát, mert akkor Jemma megértette volna, miről is beszéltem. Ma este maga volt a tökély, úgy is viselkedett.

 - Kérlek, tegezz végre. A nevem Adrian – kortyolt bele ismét a borba, mire én zavartan, de biccentettem. Van egy olyan érzésem, hogy ezt apró kitérőnek szánta, mielőtt belevágna a dologba. – Kivételesen ez az egy információ helyes rólam az interneten, gondolom ott olvastad – folytatta végül.

Ismét bólintottam, mire ő elmosolyodott.

 - Mondjuk úgy, hogy… apám végrendelete nem várt sorokat tartalmazott, és miután ez nyilvánosságra került, anyám neheztelni kezdett rám, ahogyan a húgom és az öcsém is. A történet ilyen egyszerű – billent oldalra a feje, mire megköszörültem a torkom. Óh, basszus! Nyilván azt gondolta, hogy valami nagy szenzációra pályázom. De csak kíváncsi voltam. Mint úgy általában.

 - Igazán kellemes volt a vacsora, hölgyeim. De azt hiszem, ideje lesz távoznom – egyenesedett fel végül, és Jemma felé fordult, megdicsérve még egyszer a képességeit.

 - Mondd, Chantele… - fordult ekkor felém, miután betolta a széket, és elmosolyodott. – Csatlakoznál szombat este hozzám egy vacsora erejéig?

Jóságos ég. Randizni akar velem!

 - Sajnálom, Mr. Skyfield. – Megláttam csúnya nézését. – Adrian – javítottam ki hirtelen magam, mire ismét megenyhült. – Az anyám hagyományos vacsorájára megyek szombaton – magyaráztam, és bocsánatkérő pillantást küldtem felé. Ezer vacsorát töltenék el Adrian Skyfield-del, a legrosszabb, legdühösebb oldalával, mint hogy a szüleimnél töltsem az időmet.

Biccentett. – Még nem végeztünk – mondta kicsinyes mosolyával, majd még egyszer Jemma felé fordult, és fejével biccentett neki. Ezután kivonult. De jó segge van.

 - Mindig ezt mondja – magyaráztam Jemma kérdő pillantására, miután hallottam, hogy csukódik a bejárati ajtó. Mikor a liftben ellöktem magamtól is hasonlót mondott, ha nem teljesen ugyanezt.

 - Ijesztő, de mégis kurvára szexi! – hallottam meg barátnőm lelkes hangját, és mikor felé néztem, láttam, hogy mind az összes fogával vigyorog. – Tetszel neki.

 - Ugyan, Jemma. Csak egy újabb név vagyok a listáján – legyintettem.

~*~

Péntek van. A kávémat kortyolgattam az íróasztalom mögött, és próbáltam észhez térni, mikor elém repült egy újság. Még ki sem nyílt az ajtó, de már ott is volt előttem.

Úgy kaptam fel a fejem, mintha valaki egyenesen fejbevágott volna, és megpillantottam Jefferson paprikás képét, ahogy az íróasztalom fölé tornyosul, és szinte toporzékol a méregtől. Ezt meg mi lelte?

 - Jefferson…? – kérdeztem meglepett pislogással, mire fújtatott egyet.

 - Olvasd el! – bökött a címlapra. Hát, jó.

Letettem a kávét, felsóhajtottam, és széthajtottam az újságot. Nem tudom, mire megy ki ez az egész. Semmi rosszat nem csináltam, mégis, mi bosszantotta fel ennyire?

Elég gyorsan rájöttem a magyarázatra. Ez a pletykalap címoldalon hozott le egy cikket, méghozzá egy fényképpel. Amin én voltam. És Adrian. Tegnap, mikor a lenti parkolóban vártuk a sofőrjét, és ő a karjaiban tartott engem, a fájó lábam miatt. A kép pont azt a pillanatot örökítette meg, amikor rám nézett. Aggódó volt a tekintete és törődő.

Ez most mi? Nem láttam a nevét a Forbes magazin harmincas listáján, szóval miért is olyan nagy szenzáció ez a férfi? A szemembe ötlött a tény, hogy amellett, hogy tényleg igazán gazdag és tehetséges vezérigazgató, még piszkosul szexi is. Talán emiatt. Valószínűleg kapós agglegény. Ostoba firkászok!

 - Tegnap elestem, és ő csak hazavitt – fordultam vissza Jefferson felé, de ő továbbra sem nyugodott le, helyette kikapta a kezemből az újságot, és egy bivaly nagy sóhajjal kezdte olvasni a cikket. – Úgy tűnik, New York egyik legnagyobb cápájának végre bekötik a fejét. A milliomos, nem mellesleg rendkívül jóképű Adrian Skyfield köztudottan kerüli a nyilvánosságot, ha párkapcsolatról van szó, mióta egy tragikus balesetben elveszítette feleségét és kislányát.

 - Nem volt a felesége – szakítottam félbe. Nem tudott lekötni az, amit mondott, inkább azon kattogtam, hogy mi lesz, ha egy ismerős meglátja ezt a képet. Jó ég, és ha az anyám meglátja… milyen balhét fog csapni!

Jefferson rám sem hederített, tovább folytatta. – Vajon ki lehet ez a titokzatos nő, aki szemmel láthatóan elrabolta Skyfield szívét? Vagy hamarosan ismét szemtanúi leszünk egy pénzen alapuló kapcsolatnak?

 - Hogy mi? – pattantam fel hirtelen, és kiragadtam ujjai közül az újságot, hogy a helyiség másik végébe hajítsam. Ezek most tényleg lekurváztak? Nekem nem kell Adrian Skyfield pénze, az isten szerelmére!

 - Mibe keveredtél, Chantele? – kérdezte végül, mire a hajamba túrtam, és fel-alá kezdtem sétálni a kicsiny irodámban. – Ajánlom, hogy hozd rendbe. Ez a férfi nem neked való, és mi több, egyáltalán nem való nőnek. Össze fog törni. – Köszi a tanácsot.

De mire bármit is mondtam volna, egy újabb fújtatás után távozott az irodámból. Én pedig úgy ragadtam meg a telefont, mintha az életem múlna rajta. Tudtam, hogy az asszisztense fogja felvenni, de szarok rá. Beszélnem kell vele.

 - Mr. Skyfield irodája, miben segíthetek? – szólalt meg az a szőke nőszemély a maga dallamos, selymes hangján. Általában nyilván így beszél, kivéve mikor rólam van szó. Nem kedvel, de hát kit érdekel?

 - Itt Chantele Roux. Beszélni szeretnék Mr. Skyfield-del. – Néma csend. Szinte magam előtt láttam, ahogyan beleharapott ajkába, és dühösen kifújta a levegőt.

 - Várjon egy percet, Miss Roux! – Kihangsúlyozta a nevem. Ismét csend borul rám. A szabad kezemmel az asztallapon doboltam, mikor hallottam, hogy végre megszólal…

 - Chantele? – kérdezte lágyan. Mióta beszél így velem?

 - Láttad már a mai újságot? – bukott ki belőlem. Nem köszöntem, nem csevegtem. Rohadtul felhúztam magam, a fejem nagyjából úgy fest jelenleg, mint az előbb Jefferson-é.

 - Tájékoztatásul közlöm, hogy az ilyen szennylapok nem tartoznak a napi olvasnivalóim közé. De igen, láttam. – A hangja továbbra is nyugodt, igaz, a mondat elején volt némi rosszallás a hangjában, amiért azt gondoltam róla, hogy ilyesmiket olvas szabadidejében. – Mi a problémád vele?

 - Az, hogy… hogy pénzéhes ribancnak neveztek! – Áh, igen. Üvöltöttem. A telefonnal. Ha itt lenne, nem mernék vele ordítani.

 - Csitulj. – Óh. Hát, a kutyád sem vagyok, kedves Mr. Skyfield. – Miért törődsz ilyen szarokkal? Úgy tudom, van munkád. És ha minden igaz, tizenkét másodpercen belül még több lesz.

Ez meg miről beszél?

Alig fordítottam el a pillantásom a naptáramról, amelyben nem szerepelt semmilyen megbeszélés ma délutánra, már kopogtak is az ajtón. A szőke szilikonhegy volt az.

 - Megérkezett? – kérdezte a vonal végén Adrian.

 - Igen.

 - Nézd át a projekt alapjait. A többit Amanda ismerteti veled. Nekem dolgoznom kell, és ajánlom, hogy te is tedd azt. – Letette. Ez lerázott engem!

Felnéztem Amanda-ra, és kényszeredetten elmosolyodtam. Már legalább tudom a teljes nevét. Egy egész hét után már ideje volt.

 - Tessék. – Letett elém pár mappát, és a legfelsőt rögtön fel is nyitotta. Te jó szagú úristen! Ez az én projektem alaprajza, amit készítettem a diplomamunkámhoz! Komolyan gondolta. Azt akarja, hogy megvalósítsam.

Csak ugrált a szemem a számok és megjegyzések között. Az ő kézírása. Tényleg személyesen törődik azzal, hogy belevágjak.

Amanda megköszörülte a torkát, és kitágult szemeimet lassan felé fordítottam. Úgy nézett rám, mintha mérget kevertem volna a reggeli kávéjába.

 - Tudod, sok pénzéhes szajha fordult már meg ennél a vállalatnál, és környékezte már meg őt, de egyik sem érte el azt, hogy Adrian figyeljen rájuk.

Kezdődik. Adrian ezt értette „ismertetés” alatt?

 - Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy értem, mire céloz. – Én biztosan nem fogom letegezni. Úgy tűnik, azok, akik két emelettel feljebb dolgoznak, megfeledkeznek erről.

 - Nagyon jól tudod, mire célzok. De nem fog sikerülni. Egyszer megdug, aztán megy az egész… - Ránézett a mappák halmazára. – a kukába.

Megköszörültem a torkom. – Köszönöm a látogatását. Szeretnék dolgozni.

Nem vártam, hogy könnyen feladja, de már ki is ment. Eltoltam magam elől a papírokat. Nem tudtam arra koncentrálni, amit elém raktak, még ha ez életem legfontosabb munkája is… az élet megint jó lapokat osztott. És megkeverte őket.

~*~

 - Biztos, hogy nem jössz velem? – kérdeztem Jemmától, miközben a tükör előtt állva magamat figyeltem. Ez a szürke színű ruha még szerintem is remekül passzolt hozzám, nem fedte el formás lábaimat, szabása pedig tökéletesen kiemelte homokóra alkatomat. Még Jemma választotta nekem néhány héttel ezelőtt, amikor egy igazán csajos délutánt töltöttünk együtt a lakásunkhoz közel lévő plázában. Nem bántam meg a választásomat.

 - Az anyádékhoz? Viccelsz? – Nem is vártam más tőle. Bár én is lerázhatnám őket ennyivel… mikor legutóbb magammal vittem a barátnőmet, anyám mindent elkövetett, hogy összeboronálja az akkor éppen náluk vendégeskedő barátnője fiával. A harminc éves, fiatalos, sportos Jonathan minden nő álma volt. Igaz, leginkább azoké, akik eltűrik, hogy emberszámba se vegyék őket, és teljes mértékben elnyomásban éljenek mellette. Persze eléggé csábító az az összeg, ami a bankszámláján csücsül, és ha a szülei meghalnak, még inkább gyarapodni fog a vagyona. Jemma egyáltalán nem tartozik ebbe a kategóriába. És ezt szóvá is tette, miután a férfi ellőtt pár hím soviniszta, múlt századi tréfát. Meg is lepődtem, mikor az este végén tiszta ruhával és száraz hajjal távoztunk. Anya a tekintetével is képet lett volna megölni Jemmát. Azóta jobb, ha nem látom őket egymás mellett.

Eltettem a telefont a zsebembe, majd még egyszer megborzoltam hajkoronámat, melyet ezúttal hullámossá varázsoltam. Sminkem egyszerű, mint mindig.

 - Ne felejtsd el végre lefektetni anyádéknál a szabályokat – kezdte el a kiselőadást Jemma, mikor kisétáltam a közös nappaliba. A kanapén ült, ölében egy nagy tál fagylalttal, a kanál pedig kilógott a szájából. – Az első és legfontosabb, hogy húzza ki Daniel nevét a vendéglistáról. Pofátlanság, amit művel. De tényleg! – nyomatékosította, és hallottam hangjában, hogy hajthatatlan. Kinéztem belőle, hogy ha azzal jövök haza, miszerint nem intézkedtem ez ügyben, hát ő fogja felhívni az anyámat. Harcias barátnő. Mi lenne velem nélküle? Néha tényleg olyan, mintha ő lenne az anyám. Érzelmileg sokkal érettebb… de miért meglepő ez? Neki nem volt olyan kamaszkora, mint nekem.

 - A szokásos időben jövök. Vagy hamarabb – kacsintottam rá, ezzel jelezve, hogy vettem az adást, és próbálok mindent elintézni.

Az autómat vezetve alaposan belemerültem a gondolataimba. Próbáltam logikus érveket találni arra, vajon anya miért erőlteti annyira azt, hogy Daniellel legyek, miután tudja, hogy legalább egy nővel félresiklott. Attól fél, hogy nem találok jobbat? Daniel is alig maradt meg annak idején a hálómban, alig tudtam elkapni. Utólagosan talán jobb is lett volna, ha hagyom, hogy eltűnjön. Nem tudom, mit szeretett bennem, főleg azok után, amiket a fejemhez vágott azon az estén, amikor szakítottunk.

A gondolatra fájdalom nyilallt a mellkasomba. Daniel, a tökéletes fiú. Eleve szóba sem jöhetne, ha az apja nem egy milliomos vállalkozó lenne, az anyja pedig valami flancos klub vezetője, aminek az én anyám is tagja. Lehetséges, hogy az egész erről szól. A pénzről.

Felsóhajtottam, mikor leparkoltam a kocsival a szüleim hatalmas háza előtt. Nemrégiben az egész átesett egy hatalmas felújításon, minden modernné változott kívül és belül is. Nyoma sem volt annak a helynek, ahol felnőttem. A bokrok eltűntek a ház elől, helyüket rózsák és apró kis virágok vették át. Kibővítették a lakást három új szobával, valamint egy télikerttel és egy hatalmas medencével is. Anyám ötlete volt az egész. Apámat ez sosem érdekelte, neki csak egy ágy kellett, ahol a fáradalmas munka után feküdhetett. Már évek óta nem alszanak egy ágyban.

Végignéztem a fehér oszlopokon. Kakukktojásnak éreztem itt magam. Ez a nagy luxus nem fér össze az én életemmel. És belegondoltam, hogy valószínűleg Adrian is hasonló körülmények között élhet. Minden, ami nem én vagyok, megtalálható ezekben a lakásokban. Bár, ha őszinték akarunk lenni, ezeket nevezhetnénk modernizált kastélyoknak is. Minden kislány erről álmodik. Kivéve engem.

 - Ele, drágám! – Az anyám hangja úgy csapta meg a fülemet, mintha téli álomból ébresztettek volna. Elméláztam, miközben figyeltem a terebélyes ablakokat, amelyeket nem árnyékolt függöny. Kivilágították az egészet, így téve még otthonosabbá, én mégis börtönnek tekintettem minden egyes alkalommal, mikor itt kellett vacsoráznunk. Sokan nem értik, hogy miért egy kis tetőtéri lakásban élek, miközben a szüleim szinte fürdenek a pénzben. Egy szemforgatáson kívül aligha szoktam rá választ adni. Nekem nem kell más pénze. Amint sikerül rendesen lábra állnom, az apámnak is vissza fogom fizetni az egyetemi tandíjam árát.

 - Majdnem késtél! Már mindenki itt van – ölelt át, de távolságtartóan. Hát, ez sem változott. Amit nem is bánok.

 - Dugó volt – magyaráztam nagyot nyelve. Újabb hazugság, de egyáltalán nem akartam erre több időt fecsérelni. Tudja ő is, még ha nem is vallja be magának, hogy a hideg szalad végig a hátamon, ha ide kell jönni. – Ki az a mindenki? – tettem fel végül az újabb kérdést, miközben beértünk a lakásba, és Sophie már jött is, hogy elvegye a kabátom. Küldtem felé egy bizakodó mosolyt, mire ezt szégyenlősen viszonozta is. Talán én voltam az egyetlen, aki ebben a házban tisztességesen beszélt a bejárónővel.

 - Apád és Charity és egy barátnője már a nappaliban ülnek, Daniel is megérkezett. – Témánál vagyunk.

 - Anya, miért hívod meg még mindig? – bukott ki belőlem a kérdés. Azt hittem, két pohár bor társaságában fogom tőle ezt megkérdezni, de úgy tűnik, megy ez ital nélkül is.

 - Majd később megbeszéljük. Szeretnének már látni.

 - Egy hete voltam itt utoljára, anya – forgattam meg a szemem.

 - Ne forgasd a szemed, Chantele Augene Roux! – A tipikus dorgálás, aminek továbbra sincs haszna. Nem vagyok öt éves kislány, de úgy tűnik, ő megmaradt abban a hitben, hogy még mindig úgy kezelhet.

Még szorosabban fogtam a táskám fülét, miközben betértünk a nappaliba. A tágas helyiség akár egy egész bálnak adhatna otthont, a levegőben szinte még érezni a krémszínű festék émelyítően erős illatát. A könyvespolc elfoglalta a fal melletti részeket, Charity pedig a zongora mellett ült, és lágy dallamot játszott. Csak akkor zongorázik, mikor ideges. Nagyszerű este elé nézek.

Daniel éppen őt nézte, majd mikor meghallotta anyám harsogó, erőteljes hangját, amely jelezte, hogy megérkeztem, rögtön felém fordult, és elővette azt az átkozottul tenyérbe mászó vigyorát. Elegánsan öltözött fel, a fekete farmer ezúttal is a lehető legjobb választásnak bizonyult, amelyhez ezúttal egy halovány kék ing párosult. A nyakrész nyitva. Elég volt ránéznem, és máris éreztem drága pacsulijának illatát.

Apám fel sem nézett, mikor odasétáltam mellé, hogy egy apró csókot nyomjak az arcára, Charityt pedig szándékosan hagytam ki. Danielről nem is beszélve, aki továbbra is úgy méregetett, mint kannibál a meztelen testet.

Anyám a kezembe nyomott egy pohárnyi bort. – A vacsorát hamarosan tálalják, addig is foglaljatok helyet. – Ezt mondja szinte minden itt töltött estémen.

Leültem a fehér bársonykanapéra, keresztbe fontam a lábam, és vártam, hogy mindenki elhelyezkedjen. Apa a fotelt választotta, továbbra is mélyen a gondolataiba merülve, kezében egy pohár whiskyt szorongatva.

Charity és anya a velem szemközti kanapéra csusszantak, Daniel pedig – szokását hűen őrizve – leült mellém, és szinte az oldalamra fonódott. Tényleg érzem a parfümjének illatát. De amennyire régen szexinek találtam, most hányi tudnék tőle.

 - A nagyszájú barátnődet hol hagytad? – fordult felém Charity, Jemmára célozva.

 - Nos… ő ma este nem érezte jól magát, és kénytelen volt visszautasítani a meghívást – találtam ki hirtelenjében valamit. Jemma jobban már nem is tudna lenni, abban viszont biztos voltam, hogy még egyszer ide a fél lábát sem fogja betenni.

 - Mondd csak, Daniel, hogy megy az üzlet? – váltott témát anyám, tudomást sem véve a barátnőmet érintő kérdésről.

Daniel kihúzta magát. – Nemrég sikerült nyélbe ütnünk egy több milliós üzletet. Apám szerint ha ezt elhivatottan végigcsináljuk, nem kell aggódnunk a napi betevőért úgy… háromszáz évig. – Vigyorgott, én pedig magam elé grimaszoltam, tudomást sem véve anyám lelkes mosolyáról.

 - Daniel, ez csodálatos! Hallod, Ele? – fordult felém, mire a grimaszomat próbáltam negédes vigyorrá változtatni.

 - Hallom, nem vagyok süket. Bizonyára az is örömmel tölt el téged és az apád, hogy az üzleteitekkel általában másokat tesztek tönkre – szúrtam egyet oda.

 - Chantele! – szólalt meg anyám sértetten. Legalább Daniel arcáról is lehervasztottam a vigyort. Ismertem a gondolatait. Azt gondolta, hogy mivel nekem más nem jut, hát könyörögni fogok, hogy ismét legyünk együtt. Ez egy oltári nagy poén!

De mire bármit is mondtam volna, ismét megszólalt a csengő. Hallottam Sophie lépteit, anyám azonban nem mozdult, csupán kérdően nézett mindnyájunkra. Azt hiszem, nem várt vendég érkezhetett.

Hát türelmesen vártam, nem zaklatott fel annyira a gondolat, hogy valaki jön. Általában a szüleim egyik ismerőse szokott betoppanni, velük pedig maximum az időjárásról tudok cseverészni.

De amikor Sophie megjelent, mögötte egy öltönyös, mégis laza férfival, azt hittem, hogy a légzésem cserben hagy. A visszafogott mosolya elárulta, hogy most nem az úriember szerepében kíván itt tetszelegni.

Anyám úgy pattant fel, mintha tűzbe ült volna, de még ezt is képes volt elegánsan megcsinálni. Az én szemem azonban továbbra is döbbenten guvadt ki. Megijedtem, hogy mi fog következni.

 - Sajnálom a késést, Chantele. – Adrian hangja nyugodt, bársonyos. Ezzel a hanggal beszélhet lyukat az emberek hasába?

Odalépett mellém, felhúzott a kanapéról, és egy apró csókot lehelt selymes bőrű arcomra.

 - Adrian – bukott ki végül belőlem, nem is gondolva végig, hogy beszélek.

Éreztem magamon a pillantását, miután elhajolt… végigmért. Majd végignyalta alsó ajkát. Azt gondoltam, hogy ez csakis gusztustalan lehet, hiszen Daniel mindig is úgy csinálja, hogy görcsbe ránduljon a gyomrom. De Adrian pillantásától egészen más érzést kezdtem érezni a hasamban.

 - Édes – kacsintott rám, majd tekintete a mellettem terpeszkedő Danielre siklott. Azt hiszem, rögtön rájött, hogy ki ő. Múltkor elég szépen kihallgatta a Jemmával folytatott beszélgetésemet a liftben.

Anyám hangja törte meg a gondolataimat, aki már ott is termett Adrian előtt. – Chantele, nem szeretnéd bemutatni az urat? – vonta fel kérdőn a pillantását, de elegáns mosolyát megőrizte.

 - Mrs. Roux, a nevem Adrian Skyfield. A lánya barátja – hangsúlyozta ki a szavakat, miközben kezet csókolt az anyámnak. Ő közben gutaütést kapott a hallott szavaktól. Tudta, hogy a „barát” szó ezúttal kétségkívül olyasmit jelent, ami esetemben ritkán fordul elő. Adrian hangján hallani lehetett, hogyan is gondolja… barát, mint udvarló, mint szerelmes, mint… férfi.

Az egyetlen dolog, ami megütötte a fülem, Daniel poharának törése volt. És a szemem sarkából ugyan, de láttam, hogy Adrian ajkára elégedett vigyor rajzolódik. Elintézte. Ó, Adrian…