Ötödik fejezet

Kávé émelyítően erős illatára kezdtek mocorogni a szemeim. Még nem voltam elég erős ahhoz, hogy ki is nyissam őket, és megtudjam, vajon hová is kerültem… egyáltalán mikor és hol aludtam el? Próbáltam emlékezni, és eszembe jutott az eső. Az ebédszünetem, amelyet a Főnök ebédjének elhozatalára kellett áldoznom. Vincent az út túloldalán. A megbicsakló bokám. Egy kemény mellkas, amelynek nekiütköztem. Ennél több viszont nem ugrott be.

Ahogy egy mély lélegzetet vettem, és lassan szabadjára engedtem a látásom, csak homályos foltok jelentek meg szemeim előtt. Pislogtam egyet. Majd még egyet. A kép lassan tisztulni kezdett. Minden fehér. A nap kisütött, és még ridegebbé teszi ezt a helyiséget. Egyedül az itt helyet kapó holmik töltik meg némileg élettel az amúgy rideg és unalmas helyiséget. A berendezés a barna minden árnyalatát tükrözi. Az asztal sötétbarna, igazi fából készülhetett. Szinte érzem az illatát. Valószínűleg személyre szabottan rendelték. Nem lehetett olcsó.  

A falakat szemügyre véve, igazi műalkotások másolatait pillantottam meg. Nem tudom, kinek az irodájában vagyok, de ad a minőségre. Ezekről a képekről csak profi művészettörténészek állapítanák meg, hogy szép hamisítványok.

Egyre erősödött a kávé illata, szinte hányingerbe szorította a gyomromat. Megráztam a fejem, majd megköszörültem a torkom, ahogy elkezdtem összeszedni magam, és felültem. Egy italpultot láttam a helyiség jobb szegletében. Valószínűleg nemcsak víz van a bárjában… de a pulton ott gőzölgött két csésze forró kávé. Az egyik bárszéken pedig ott terpeszkedett Miss Szilikon. Nem nézett rám.

Rögtön kitisztult a fejem. Mit keres ő itt? Még a nevét sem tudom, nem mintha azzal foglalkoztam volna eddig, hogy utánajárjak, mégis ki a franc ez a nő, és miért jár folyamatosan Adrian Skyfield seggében.

 - Khm. – Ez belőlem bukott ki. Mintha azt akartam volna, hogy felfigyeljem rám. Végül el is értem. Éppen a hajamat tapogattam, mikor felém fordította azokat a nagyra nőtt, kiskutya szemeit. Igaz, rám nem nézett olyan lehengerlően, mint a főnökére. Valószínűleg ennek is oka van. Az egyik legnagyobb nyilván az, hogy nem leszbikus.

 - Miss Roux! – A hangja kimért, és alaposan végigfuttatta rajtam a tekintetét, mikor felém fordult. Belekortyolt a kávéjába, majd ő maga is megigazította a frizuráját. Pedig semmi hiba nincs egyetlen átkozott hajszálában sem. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes? Tipikus „férfiak álma”. Mit keresek én itt? Ez a hely egy átkozott playboy-villa.

 - Én öhm… mit… vagy… hol vagyok? – kérdeztem, de ekkor pillantását a kanapé melletti fotelek felé fordította. Hasonlóképpen tettem én is. – Mr. Skyfield! – bukott ki belőlem hirtelen, ahogy ott ülő alakját néztem. Arcizmai összerándultak, homlokán megjelent pár ideges barázda, ahogy öklének támasztotta arcát, könyökét pedig a fotel karfáján pihentette. Ez a férfi még idegesen is tökéletes. De miért ideges?

Felállt, majd a szőke felé fordult. – Fáradjon ki, Miss Anderson. – Most is határozottan szólt. Semmi kérés, ez egy tisztán érthető parancs volt részéről. És végre tudom a nő nevét. Szóval hajadon. Ő is. Miért érzem azt, hogy márpedig már jó ideje azon töri magát, hogy Mrs. legyen, méghozzá Mrs. Skyfield?

Ahogy a nő – Miss Szilikon - szája széle megrándult, tudtam jól, hogy egyáltalán nem örül ennek a kérésnek, de vette a lapot. Biccentett egyet, miután megfordult a bárszéken, a kezébe fogta a csészéjét, majd kisétált, a hátsóját csak úgy ringatva a főnök szeme láttára. Ennek még a seggében is botox van. Mennyi idős lehet? Harminc?  

 - Mr. Skyfield, én… - kezdtem volna bele, és lábaimat a padlóra helyeztem, hogy felálljak. Ekkor tűnt fel, hogy mekkorára dagadt a sérülést elszenvedő lábam. De ott volt mellette egy jeges tasak. Nem tudom, ki tehette oda. Ez a férfi a törődés leghalványabb szikráját sem mutatja felém.

 - Leülni! – Ez is egy parancs. Ez a férfi egy diktátor.

Szót fogadtam, majd egy mély levegőt véve néztem bele a dühtől izzó pillantásába. Tudtam, hogy ezzel próbál valamit palástolni.

 - Nem szoktam hozzá, hogy a beosztottjaim csak így, láthatóan mindennemű indíték nélkül a karjaimba ájuljanak – szólalt meg végül pár másodperc jeges csend után, szemét pedig le sem vette rólam. Eszembe jutott! Az övé volt az a mellkas. A karok, amelyek védelmezően csúsztak körém, mikor alig szorult belém valami józanság.

 - Sajnálom! Sosem történt még velem ehhez hasonló. – Utáltam magyarázkodni, de a tekintete szinte villámokat szórt. ÉS amire figyelmes lettem, hogy kezei ökölbe szorulnak. Remélem, valahol lehet kapni egy szótárat ehhez a férfihez, mert hogy én nem fogom tudni megérteni, mit miért tesz, az hétszentség!

 - Elég legyen! Nincs szükségem az átkozott sajnálatodra és bocsánatkérésedre! – Szinte tombolt. A szemeim elkerekedtek. Mit akar ezzel mondani? Úgy fujtat, mint valami bika a viadal kellős közepén, mikor meglengetik előtte a vörös posztót.

Sírás kezdte mardosni a torkom, szinte soha nem beszéltek még így velem. Kivéve azon a tárgyaláson… a védőügyvéd engem próbált meg beállítani hibásnak, amiért Vincent szemet vetett rám… mintha az én hibám lett volna az, ami történt, mintha én vettem volna rá. Ő ugyanígy beszélt velem, azt hitte, hogy ezzel a modorral ki fogja erőszakolni belőlem azt, amit hallani akart… de nem sikerült neki.

 - Ne ordítson velem! – pattantam fel hirtelen, szinte tudomást sem véve arról, hogy a jobb bokám szinte duplájára dagadt.  Lenyeltem a könnyeimet. Sosem szálltam még szembe egyetlen férfival sem. Vele pedig már másodszor tettem ezt. Úgy tűnik, olyat vált ki belőlem, amit még senki előtte. Daniel sem. Ettől pedig a hideg ráz ki. Kezdem azt hinni, hogy a vonzalom, amelyet Daniel iránt éreztem, csupán valami ostoba képzelgés volt. Skyfield ennél erősebb érzelmeket vált ki belőlem. Hol dühöt, hol őrjítő vágyat.

Láthatóan meglepődött, de próbálta véka alá rejteni.

Nyelt egyet, de ezt is a nyaka mozgásából következtettem ki, majd lehunyta a szemét, és kifújta a levegőt. Túlságosan is ismerős. A pszichológusom javasolta ezt a kis trükköt, mielőtt végképp elveszíteném minden türelmem. Aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg ő is szorult már kezelésre, amikor elveszítette a családját. Lehet, hogy még mindig igénybe vesz kezeléseket.

Végül kezei ellazultak, és tett felém egy lépést. Majd még egyet. És még egyet. Végül ott állt előttem, alig pár centiméterre. A magas sarkúmnak köszönhetően csak egy kicsit kellett felemelnem a fejem, hogy belenézhessek a tengerkék szemekbe. Túl sokat láttam. Túl sok érzelmet, amely ott kavargott. Nem volt üres, nem volt rideg és hideg. Ez valami egészen más volt.

 - Mi történt veled, Chantele? Magyarázatot akarok! – Ezúttal szelíden beszélt hozzám. És még attól féltem, hogy Jefferson hangulatingadozásaitól kell tartanom. Fenéket!

 - Rém pocsék napom volt, Mr. Skyfield. - De még időben kapcsoltam. Semmiképpen nem beszélhetek neki Vincentről. Légy észnél, Ele! – Rengetegen voltak az étteremben, az autómat elvontatták, büntető cédulát kaptam… eleredt az eső, a bokám kibicsaklott a cég épülete előtt, elejtettem mindent… még sosem veszítettem el az eszméletemet, Mr. Skyfield, nem tudom, hogy most mi váltotta ki. – Dehogynem tudom! De neked nem kell tudnod. Az semmit sem tenne könnyebbé. Amúgy sem jelentesz számomra semmit. Annyit biztosan nem, hogy tudnod kelljen arról, milyen sötét foltok vannak a múltamban.

 - Pocsékul hazudsz.

 - Ön pedig pocsékul játssza az együtt érző főnök szerepét – vágtam rá rögtön. Nem akartam letegezni. Fogalmam sincs, ő honnan veszi a bátorságot hozzá. Főleg hogy kedvétől függően választja ki a megszólításom módját.

 - Ó, én most egyáltalán nem az együtt érző főnök szerepét játszom, Chantele. Hanem a tanácstalan férfiét, aki benned akar lenni. – Oké, ez volt az a pillanat, hogy úgy éreztem, minden idegvégződés izzani kezd a tenyeremben. Meg akartam ütni, fel akartam képelni, hogy sajogjon az a nagyképű pofája, de ahogy mozdulni akartam, egy hirtelen, de annál határozottabb mozdulattal elkapta a csuklómat. Hányféleképpen akarja még megkínozni szegény testrészemet? Minap a liftben szadizta meg, most pedig ismét szorongatja. Éreztem rajta, hogy dühös. Vagy inkább bizonytalan? Igen, inkább az utóbbi.  

 - Maga gusztustalan talpnyaló! – Óh, nem értem, mikor gondoltam újra az eredeti bókomat. Ennél határozottan fényesebb káromkodást készültem kiejteni a számon, de az valahol eltűnt fél úton. Mi az, hogy… mi van?! Ebbe meg mi a fene ütött? Aztán rájöttem. Nyílt lapokkal játszik. Egyszerű. De jelenleg a hányingeren kívül semmit sem tudok érezni. Vincent jut eszembe, ahányszor csak valaminemű érintkezésre gondolok.

A reakciójától azonban még köpni-nyelni sem tudtam. Ez vigyorogni kezdett. Méghozzá rajtam. Erre most végképp semmi szükségem.

 - Engedjen el.

 - Tudod ezt szebben is mondani.

Most mit vár tőlem? Azok után, hogy ilyen undorító lapot dob elém, még azt akarja, hogy könyörögjek is? Annyi érzés kezdett el kavarogni bennem, a fejemben, a gyomromban… a hányingerem lassan tovaszállt, a helyét pedig egy egészen másfajta erő kezdte uralni.

Nem tudom, mikor éreztem magam utoljára ennyire kiszolgáltatottnak. Ez a férfi egy állat, mégis mennyibe kerülne neki az, hogy megkapja, amit akar, majd eldobja? Jelen esetben engem… gazdag. Mindent el tud intézni. Vincent nem tudott. Ha képes lett volna rá, el tudta volna simítani a szálakat, és soha nem került volna börtönbe. Közel tíz év alatt nem gondoltam rá annyit, mint ma.

Undor fogott el. De nem Skyfield, hanem magam miatt. Szívem szerint ráordítottam volna, hogy engedjen el! Egy mocskos, velejéig szennyezett, meggyalázott nő karját szorítja éppen, ne borítsa be magát is sárral, amiért hozzám ér.

A szorítása végül nem lazult, és egyre nőtt bennem a félelem. A gondolatok ide és oda röpködtek a fejemben, de nem voltam képes kimondani őket. Nem tudtam eleget tenni a kérésének.

Magam sem tudom, hogy mikor adtam fel a küzdelmet saját határaimmal szemben. A torkomat gyötrő gombóc eluralkodott rajtam, a könnyek potyogni kezdtek szememből. A zokogás lassan lett úrrá rajtam, és nem tudtam ránézni. A gravitáció le akart rántani a földre, de ő tartott. Már nem erővel szorított. Már nem is vigyorgott.

 - Kérem… kérem… kérem! – sorjáztam a szavaimat, először halkan, majd minden ismétlésnél egyre hangosabban, míg végül már ordítottam. A könnyeim elborították az egész arcomat, torkom pedig összeszűkült tőlük.

 - Más vagy, mint a többi nő, aki megfordult már itt… az életemben. – Végre megszólalt, de a saját sírásomtól alig hallottam valamit. Nem vártam tőle, hogy átöleljen, csak annyit akartam, hogy engedjen el. Hogy hadd menjek… és hogy holnap reggel hadd adjam be a felmondásomat. Nem akarok vele együtt dolgozni. Vissza kell költöznöm a szüleimhez… egyedül ott vagyok biztonságban.

Felemeltem a fejem, és belenéztem a tekintetébe. Minden, amit eddig láttam ott, köddé vált. Fájdalom… szomorúság, elgyötörtség… ezeket olvastam ki abból az őrjítően kék pillantásából. De továbbra sem engedett el. Talán félt, hogy elfutok, mielőtt végighallgatnám őt.

 - Minden energiámat ebbe a vállalatba fektettem bele. Sose hagytam, hogy bárki elvonja a figyelmem róla. És végül ez okozta életem fő veszteségét is. – Mi? Ez a férfi most meg fog nyílni nekem? Talán megtudhatok róla valamit, amit eddig nem tudtam?

 - Tudom, hogy… hogy mi történt a feleségével és a kislányával. – Számomra is meglepetés volt, hogy visszatért a hangom, de leginkább a szipogásom visszhangzott az egész helyiségben.

 - Scarlett nem volt a feleségem. És kötve hiszem, hogy tudod, mi történt. Az, amit itt beszélnek, nem egyenlő a valósággal. – Megmerevedett a hangja. Vártam, hogy folytassa, de lehajtotta a fejét, és lassan elengedte a csuklómat.

 - Szeretnélek hazavinni. A lábadnak nem tenne jót egy mozgalmas metróút, és nincs autód.

 - Foghatok egy ta…

 - Velem jössz. – Ezt gyorsan eldöntötte. Hová tűnt az előbbi perverz nagylegény? És hirtelen tudomásul vettem… ebben a helyiségben jelenleg két meghasadt szívű, titkokkal terhelt ember áll egymással szemben, akik eddig csak arra vártak, hogy legyen valaki, aki meghallgatja őket…

Eltelt pár másodperc. Vagy talán percek is… végignézett rajtam, majd megfogta a kanapéra helyezett táskámat és kabátomat. – Vedd ezeket fel – adta ki legújabb parancsát, a kabátomat pedig segített rám adni. Csak egy vékony kis dzseki volt, de tudtam, hogy ki akarja használni a lehetőséget, és végigsimított csupasz karomon. – Indulhatunk is – fogta meg a saját zakóját, majd magára húzta.

Bólintottam, majd megindultam az ajtó felé bicegve, de a következő pillanatban azt éreztem, hogy a hátam és fenekem alá nyúl, majd a karjaiba vesz. Meglepett vele. Gondoskodik rólam. Nem érdekli, mások mit mondanak?

Éreztem az öblítő illatát, amelyet inge árasztott. Az arcszeszének őrjítő sugallatát, amely szinte képes lett volna ismét ájulásba taszítani…

Öt percen belül már a lenti parkolónál álltam, fél lábbal a földön. Szó szerint. De nem hagyott magamra. Így azonban nem tudtam, hogyan akarja idehozni a kocsit, amivel állítólag haza akar vinni. Még mindig nem fogtam fel. Jó ég, be kell majd hívnom?

 - Tate már itt is van. – Ki az a Tate?

Megállt előttünk, és ha jobban lettem volna, valószínűleg füttyentek egyet, látva a Ford Mustang legújabb modelljét. Ez a pasas tényleg piszkosul gazdag.

Kinyitotta előttem az ajtót, majd besegített engem. Nem értettem. Nyoma sem volt annak a férfinak, aki gátlástalan ajánlatot suttogott a fülembe két napja a liftben, és annak sem, aki nemrég az irodájában gusztustalan megjegyzést tett, hogy hol is szeretne lenni szíve szerint.

Beült mellém, majd intett az autó sofőrjének, hogy induljon. Nyilván ő Tate. A másik kezét pedig rászorította a csupasz combomra. Áramütés suhant végig a testemen, ahogy érzékeltem tenyerének melegségét. Ne csinálja ezt velem, ne itt, egy harmadik ember előtt. Eddig csak négyszemközt csinálta ezt.

Valószínűleg megérezte a zavarom, mert kisfiús mosoly rajzolódott ajkai köré, de nem mozdította a kezét.

 - Mi a cím, uram? – kérdezte Tate, és már készültem volna megszólalni, mire Skyfield már diktálta is a végcél pontos nevét. Eszem megáll! Aztán eszembe jutott. Minden adatom a kezében van, mióta csak nála dolgozom. Elvégre ő a főnök!

 - Nem gondolkodtál még azon, hogy megvalósítsd a diplomamunkádban felvázolt projektet? – törte meg végül a csendet.

Rögtön rákaptam a pillantásom.

 - Tudom, hogy tudja, milyen gazdag az apám. De egy ekkora projektet nem tudnék finanszírozni. És nem is várhatom el az apámtól, hogy megtegye nekem. – Nyoma sem volt már az egész irodai hangulatnak. Nem látszott, hogy sírtam, a feszültség elmúlt, ő pedig nem volt egy két lábon járó kézigránát. Haladás. Ez a csevej még érdekessé is válhat.

- De most már a kezem alatt dolgozik. Még eszedbe sem jutott, hogy talán támogatnám a cég keretein belül a projektedet? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. Miért kell mindig ennyire ledöbbentenie?

 - Én… szóval… Mr. Skyfield, ez egyáltalán nem kötelessége – magyaráztam remegő hangon.

 - Nem, tényleg nem az – vonta meg a vállát. – De láttam a munkádat. Ragaszkodom hozzá, hogy belevágj! – Nem tűr ellentmondást. Hallom a hangján. Most hirtelen ismét a főnökömmé vált.

 - Egyedül? – kérdeztem elvékonyodott hangon.

 - Természetesen nem. Egy igazi csapat állna a hátad mögött.

 - De én csak egy asszisztens… asszisztense vagyok – gondolkodtam el hirtelen.

 - Kit érdekel? – bukott ki belőle vehemensen, majd megszorította a combomat. Ennek muszáj mindig szorítania valamit? – Sajnálom, hogy nem láttam előbb a munkádat, csak miután megjelentél a tárgyalóban azzal a féleszű főnököddel. – Jefferson-t sértegeti. – Nem én foglalkozom azokkal, hogy kit vesznek fel a céghez. Csak aláírok. Esetedben ez igencsak… sajnálatos. De az egészben csodálatos, hogy elő tudlak léptetni.

Az autó megállt, és szembe tudtam fordulni vele. A keze leesett a combomról a mozdulat miatt, de ennek ellenére is vigyorgott. Most nyilván nagyon büszke magára. El akarja érni, hogy felnézzek rá. Hogy valóságos istennek tartsam, amiért meg akarja valósítani az álmomat. Hiszen az a projekt tényleg az álmom! Egy soha meg nem valósuló álom… legalábbis eddig azt hittem. Ha tudná, hogy nem kellett volna ezt felajánlania ahhoz, hogy istennek gondoljam… már így is túl nagy hatása van rám, mikor nem éppen egy bunkó seggfej.

 - Ha azért ajánlja fel ezt, mert meg akar fektetni, akkor jobb, ha lemond róla. Nem leszek a főnök ribanca, Mr. Skyfield, hogy feljebb tudjak jutni a ranglétrán. Önerőből akarom ezt elérni. – Erre vajon mit lép?  

Megfeszültek az ajkai. Gondolkodik. Erősen, hiszen a barázdák ismét erősen kirajzolódtak a homlokán. – Én tiszta lapokkal játszom, Chantele. Egyetlen nő álmát sem váltom valóra csak azért, hogy az ágyamban lássam őket. Nem ér annyit egyikük sem – rántotta meg a vállát. Hát, kösz!

Megköszörültem a torkom. Nem gondolkodtam tovább ezen. Aludnom kell rá egyet.

 - Bejön egy teára? – Ezt tényleg kimondtam?

Láttam, hogy őt is meglepte a kérdés. Nem tudtam, mit fog mondani. Egyáltalán semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Talán azt, hogy kissé kezd enyhülni. Már nem egy arrogáns majom portréját kelti életre.

 - Tate, egy óra múlva jöjjön vissza értem. – Hát itt a válasz. Bejön. Jó ég, Adrian Skyfield az én lakásomban!