Hetedik fejezet

A vacsoraasztalnál ülve hirtelenjében görcsbe rándult a gyomrom. Egyik oldalamon Daniel foglalt helyett, mint mindig. Viszont ezúttal a másikon Adrian terpeszkedett, méghozzá úgy elnyúlva, mintha ő maga lenne a házigazda. Sophie készségesen tette fel neki a terítéket, miután váratlanul betoppant, és önkényesen meghívatta magát vacsorára. Kellett nekem elmondani, hogy hová is jövök ma este. Ez több mint kínos.

Vele szemben ült Charity, mellette pedig a még elviselhetetlenebb barátnője, Serah. A nővérem egyfolytában a főnökömön legeltette a pillantását. Mintha ezzel a nézéssel meg tudná őt zabálni, de Serah még gusztustalanabb és tapintatlanabb módon méricskélte a férfit azokkal az ocsmány, zöld szemeivel.

Daniel bizonyára kellemetlenül érezte magát, hiszen hozzászokott, hogy a társaság mindig issza a szavait. Most azonban minden figyelem Adrianre szegeződött. Az egyik asztalfőnél, amely történetesen Adrian jobbján helyezkedett el, anyám ült, némán iszogatva a bort. Már a sokadik ma este. Apa viszont még mindig nem mutatott érdeklődést Adrian iránt. Ez egyáltalán nem lepett meg. Ő a csendes gyilkos. Ha megszólal, tényleg minden összeomlik. A lelki világom legalábbis biztosan.

A nappaliban már minden használható információt kiszedtek belőle, engem nem is kérdeztek. Adrian lelkesen mesélte el, hogyan találkoztunk, és hogy bizonyos értelemben ő a főnököm. Arról már ne is szóljon a fáma, hogy milyen szép mesét rittyentett a kettőnk kapcsolatáról. Furcsa mód, nem kapott benne helyet a csuklószorítgatás és a liftfalnak döngölés. Hangja határozottságot tükrözött, mégis büszkeséget. Édes istenem, nem vagyok a barátnőd! De a fantáziája nagyon is élénk. Megmentett ma estére Danieltől.

Anyám úgy figyelte a Főnököt, mintha maga a megváltó lenne, és sejtelmesen mosolygott rám, habár tudtam, hogy mit gondol, akárhányszor Danielre sandított. Mi a franc van az exemben, amihez ennyire ragaszkodik? Az isten szerelmére, aki mellette ül, egy valódi isten! Adrian Skyfield minden nő álma, még ha ezt nem is mondanám ki hangosan. Neki mégis mi a problémája vele, miért áll még mindig Daniel mellett? Ennyire durva véletlenek egyszerűen csak nincsenek.

A tányérom tartalmára néztem. Saláta csirkével. Ha valamiért megérte ide járni, akkor az az étel. Anyámék saját bejárású szakácsot fizettek, aki Olaszországból jött az Újvilágba, és az ízek, amelyeket megalkot, édesebbek megannyi ambróziánál is.

 - Egyél, édes. – A fülemben éreztem szavait, leheletét pedig az arcomon, miközben egy újabb csókot nyomott az arcomra. A fejem olyan vörössé vált, mint a paradicsom, de nem a pírfoltoktól, hanem a dühtől. Próbáltam visszafogni magam, nem kiborulni. Csak az hiányzik, hogy kiderüljön, nincs is semmi közöm ehhez a férfihez. Daniel elégedetten állapítaná meg, hogy ez egy kétségbeesett próbálkozás részemről, és azt hinné, hogy én kértem meg Adriant, hogy csinálja ezt, hátha akkor elhiszik, hogy nem olyan nyomorúságos a kis életem. Anyám pedig még annyiba sem nézne, mint most.

A villámmal beletúrtam a salátába, és falatozni kezdtem, mindeközben éreztem, hogy Adrian megfogja a szabad kezemet, és ujjait összefonja az enyémmel. Másik kezében ő nem villát, hanem a pohár bort tartotta, és egy féloldalas vigyort villantva rám, belekortyolt a vöröslő nedűbe.

Magamon éreztem az irigy pillantásokat Charity és Serah részéről. Csupán ez érte el nálam a kellő hatást: én is mosolyogni kezdtem. Az alkohol talán kezd hatni, és ki tudja, mi sülhet még ki ebből a helyzetből.

Daniel szólalt meg. - Adrian, olvastam már önről egy üzleti magazinban. Az újságírók csak úgy áradoznak a sármjáról, és a hatalmas vagyonáról. Az apja hagyta magára mindezt, nem? – Ő is belekortyolt a saját italába.

 - Az apám halálakor már az enyém volt a vállalat. A vagyonomnak nem sok köze van hozzá – válaszolta szolidan.

Belenéztem a szemeibe. Nem tetszett, ahogyan Danielre nézett. Vagyis, de. Baromira tetszett, hogy miközben így, ilyen határozottan beszél vele, mégis meg tudná őt skalpolni a puszta tekintetével.

 - Nős volt, nem? – Újabb kérdés. Már tudtam, mire megy ki Daniel játéka. Pontosan tudja, ki az az Adrian Skyfield. Ami nem meglepő, gyakran írnak róla a magazinokban.

Adrian megköszörülte a torkát, és éreztem a kézfejemen, hogy valamiért még jobban megszorít.

 - Nem, nem voltam nős.

 - De hát a magazinok…

 - A magazinoknak hisz, vagy nekem? – Óh, ez eléggé ingerültre sikerült a Főnök részéről, szemeivel ebben a pillanatban felnyársalta az ex barátomat, aki döbbenten pislogott a nem hétköznapi válasz hallatán.

 - Sajnálom – szólalt meg végül, de tudtam, hogy fogást talált Adrian-en. Gyenge pont. Mindenkinek van gyenge pontja. Én pedig egyre kíváncsibb lettem, hogy mit titkol ennyire az én jelenleg zabos főnököm. A magazinoknak mi oka lenne hazudni a házasságáról? Nem értek semmit. El fogja nekem mondani valaha is, hogy mi történt? Mi igaz mindabból, ami történt?

 - Sajnálhatja is. – Óh, ezt az Adriant ismerem én!  

Anya törte meg a ránk boruló csendet, bár Charity és Serah folyamatosan fecsegtek, nem is törődve azzal, hogy mivel töltjük el mi az időnket.

 - Szólhattál volna, hogy elhozod ma este a barátodat, Chantele. – Ez remekül kezdődik.

Csak felsóhajtottam.

 - Öhm… izé… szóval… én meglepetést akartam – kezdtem bele zakatoló szívvel, de nem hagyta, hogy befejezzem.

 - Tudnom kell arról, ha férfi van az életedben – vált a hangja halkabbá. Nem mintha így nem hallotta volna mindenki. – Biztonságban kell tudnom téged. – Az anyám aggódik. És ezt pont Adrian előtt kell elfecsegnie nekem. Pedig tudja, hogy Danielnek sem mondtam el soha, hogy mi történt kamasz koromban… nem tud Vincentről.

Egy pillanatra Adrian felé fordultam, arcán meglepetés és kíváncsiság kapott helyet, méghozzá anya szavai miatt. Úgy tűnik, nem sikerült minden aktát feltörnie, ami velem kapcsolatos. Még akkor sem, ha piszkosul gazdag. Apa ügyvédei mindent eltűntettek.

 - Jól vagyok, anya. Láthatod, hogy semmi bajom – feleltem aztán, és nagy levegőt vettem, de a hideg zuhany akkor jött, mikor az apám megszólalt az ő sajátosan mély hangján. Először, mióta megérkeztem.

 - Michaela, hagyd. A lányodnak nyilvánvalóan soha nem számított a véleményed. – Szóval ismét anyám lánya vagyok. Ő nyilván ott sem volt, mikor megfogantam. – Ha ismét pszichiáterre szorul majd, kopogtatni fog az ajtón. Addig ne táplálj hiú reményeket.

Csend telepedett ránk. A döbbenettől pislogni is elfelejtettem, és hasonlót véltem látni anya arcán is. Apa soha nem beszélt társaságban arról, hogy miként kényszerültem feldolgozni a Vincent-esetet. Nem tévedtem. Tényleg egy csendes gyilkos.

Hirtelen felálltam, nem törődtem egyetlen döbbent tekintettel sem, főleg nem a főnökömével.

 - Elnézést! – Az asztalra hajítottam a szalvétámat, miután kitéptem a kezem Adrian szorításából. Hangomban érezhető volt, mekkora gombóc gyülemlett fel a torkomban, dühömet pedig nem voltam képes kontrolálni, könnyeim már készen álltak arra, hogy kitörjenek.

Úgy rohantam ki az étkezőből, mintha valaki üldözőbe vett volna. Csak a kabátomat és a táskámat fogtam meg, nem törődtem a hatalmas fájdalommal, amely a heves mozdulatoknak köszönhetően ismét érezhetővé vált sérült bokámban.

Bevágtam magam mögött az ajtót, és rögtön a kocsi kulcsom után kezdtem kutatni, de ekkor már nem láttam a könnyeimtől.

Kész. Kibukott belőlem. Zokogni kezdtem. Az apám egy tapintatlan segg, és mindenki előtt megalázott.

 - Chantele? – szólt egy hang mögöttem, de nem néztem oda. Meg sem mozdultam, meredtem magam elé, miközben könnyeim sorjában záporoztak végig az arcomon.

 - Ne, Adrian. Kérlek, most ne – motyogtam, de én is alig hallottam saját hangomat. – Most nem lennék képes elviselni még a te szarságaidat is. Elég volt ma estére az anyám és az apám tökéletes duója. – Elcsuklott a hangom, és újabb sor könny távozott a szememből.

 - Chan…

 - Ne! – ordítottam fel hirtelen, és felé fordultam. Arcáról ezúttal semmit nem tudtam leolvasni, de ezúttal volt jobb dolgom is, mint őt elemezni. – Mi a francot gondoltál, hogy csak idejöttél utánam? Nincs szükségem ilyesmire, nincs szükségem rád! Láthatod, az életem elcseszett már így, önmagában is. Nem kellenek még a te hülyeségeid is a nyakamba – törölgettem a könnyeimet, de pillantása egyszer sem rezdült meg.

Helyette megindult felém, és megragadta a vállaimat.

 - Hazamegyünk.

 - Remek! – bukott ki belőlem a kijelentése után, de mire kimondtam volna, hogy nincs szükségem bébiszitterre, már fel is kapott a vállára, és elindult velem a saját kocsija felé.

 - Hé! Tegyél már le, te féleszű! – kiabáltam, és hirtelen még sírni is elfelejtettem. Szinte láttam az arcán, ahogyan vigyorog, miközben végighúzta forró tenyerét a hátsómon.

 - Jó feszes – tette végül hozzá, mire a hátába bokszoltam.

 - Tegyél le, az isten szerelmére!

Semmi.

~*~

Amikor belépdeltem a lakásba, máris megfordult a fejemben, hogy a torkának ugrok. Nem a saját lakásomba vitt haza, hanem a sajátjába. Legalábbis azt hiszem, ez az ő kis villája, mert hogy nem egy egyszerű lakás, hát az is biztos.

Nagyot nyeltem, ahogy körülnéztem az előtérben. Rögtön innen nyílt a nappali, onnan egy lépcső vitt felfelé. A falak fehérek, a bútorok a lehető legmodernebb szériából lettek kiválasztva, és ez igencsak szemrevalóvá, már-már otthonossá varázsolták az amúgy talán ridegnek tűnő helyiséget. A falakon műalkotások sorakoztak. Az irodája is valami hasonló, szóval azt hiszem, ez az ő stílusa. Sokat elmond róla. Szereti a letisztultságot. Mindazt, ami én amúgy egyáltalán nem vagyok.

 - Azt mondtad, hazaviszel – akadékoskodtam, mikor becsukta maga mögött az ajtót, lehajította a közeli kis szekrényre a lakáskulcsot, majd hozzám lépett, hogy levegye rólam a kabátomat.

 - Nem. Nem mondtam egy szóval sem, hogy hozzád megyünk – magyarázta, majd egy apró, tüzes csókot lehelt csupasz vállamra.

Sóhaj bukott ki belőlem, és lehunytam a szemem, de nem engedtem, hogy teljes mértékben átadjam magam az érzékek kavalkádjának.

 - Nem kellett volna. Úgy értem, a főnököm vagy, én pedig az alkalmazottad, és elég volt az az egy újságcikk, amit tegnap találtam. – Adj elég erőt, istenem, hogy le tudjam rázni. – Itt kell maradnom egész este?

Bólintott. – Itt fogsz aludni. Nem engedlek ilyen állapotban vezetni – fogta meg a kezem, majd felsóhajtott, és elindult velem.

A kanapé előtt álltunk meg, mire intett egyet. – Beszélnünk kell. Helyezkedjek kényelembe, egy perc, és jövök!

Ekkor tűnt fel, hogy a nappalit semmi nem választja el a konyhától, még egy kis fal sem. Én bizonyára pultot helyeztem volna el a kettő találkozásánál, de ez az ő dolga.

Előhúzott egy üveg bort a hűtőszekrényből, majd két pohár társaságában elindult felém.

Leült mellém, a poharakat pedig a kis asztalra tette, amely előttünk kapott helyet. – Egy pohár ital mellett könnyebb lesz – töltötte tele a poharakat, majd az egyiket átnyújtotta nekem. Ujjai egy pillanatra az enyéimhez értek, és furcsa elektromos töltés suhant végig a testemen.

 - Miről akarsz velem beszélni? – Tudtam nagyon jól, de mégis könnyebb a hülyét játszani.

 - Tudod, hogy miről.

Ó!

 - Kiborultál az apád szavaid miatt – kezdett bele. Remélem, nem kezdi el kielemezni a beszélgetés minden egyes momentumát.

 - Az apám egy kegyetlen cápa. Soha, senkivel és semmivel nem törődik. Szokása átgázolni az embereken, és ez alól nem kivétel sem én, sem a bátyám.

 - Aki Angliában él – biccentett.

 - Igen. Ő minél előbb el akart tűnni. Nekem nem sikerült olyan messzire jutnom – ízleltem meg a bort. Mennyei! Remek évjárat.

 - Miért jártál pszichiáterhez, Chantele? – tört ki belőle a kérdés. Tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat is. Nem tud uralkodni a kíváncsiságán.

Nagy levegőt kellett vennem, a torkom pedig annak ellenére kezdett kiszáradni, hogy folyamatosan kortyolgattam a kezemben tartott pohárból.

 - Ez hosszú történet, és… - Elfordítottam a fejem, és lehunytam a szemeimet. – Nem tudom, hogyan is gondolta. Még soha nem süllyedt le arra a szintre, hogy ezt társaságban megemlítse – ráztam meg a fejem, mire Adrian az állam alá nyúlt, és maga felé fordított.

 - Beszélj. Tudod, hogy addig nem nyugszom, míg meg nem tudom. Az apád miatt kellett orvoshoz járnod?

 - Nem. – Ez olyan gyorsan bukott ki belőlem. Nem is gondolkodtam, csak jött. Mintha a kérése egy szaros parancs lett volna. – Előtte ígérj meg nekem valamit, kérlek – fordítottam felé a pillantásom, és tekintetemben láthatta a néma könyörgést. – Amit mondani fogok, soha, senkinek nem mondhatod el. A szüleimen és a bátyámon kívül nem tud erről az égvilágon senki. – Csak bólintott, láttam a szemeiben felgyúló kíváncsiságot, de tudtam, hogy tényleg így fog tenni. Nem árul el senkinek. Nem úgy, mint az apám.

Nagy levegőt vettem, majd belekezdtem. - Nem volt könnyű gyerekkorom, Adrian – csóváltam meg a fejem úgy, hogy eleressze az államat. A tekintete rám összpontosult. Tudtam, hogy minden érzékszervével engem figyel. Válaszokat akar. Ahogyan én is. Ő mikor fog nyílt lapokkal játszani?

 - Itt nőttem fel, New Yorkban. Művészeti iskolába jártam, ott ismerkedtem meg… Vincenttel. Művészettörténelmet tanított nekem és a csoporttársaimnak. Tizenöt éves voltam. Most, huszonhat éves fejjel már belátom, hogy észre kellett volna vennem, mit is akar elérni. Mindig a tenyerén hordozott, mindig támogatott és dicsért. Nem érdekelte, hogy engem ezért kinéztek és kis kedvencnek csúfoltak. Egyfolytában vörös volt a fejem a sok pírtól, amit kiváltott belőlem a bókjaival. - Nagy levegőt vettem, lehunytam a szemem, majd folytattam. – Egy délutánon viszont minden megváltozott. Megkért, hogy maradjak benn, és ha vége az utolsó órámnak, menjek az irodájába. Nem volt gyanús, azt gondoltam, hogy ismét a kitűnő eredményemről akar velem beszélni, és arról, hogy milyen szuper portfóliót csináltam a vizsgára. De a portfólióm helyett egészen mást kezdett dicsérni. – Egy könnycsepp kibuggyant a szemhéjam alól, és szinte éreztem, hogy Adrian teste megfeszül mellettem. – Bezárta az ajtót. Azt mondta, hogy szép vagyok, és a tehetségem mit sem érne, ha nem egy ilyen dögös csomagolással rendelkezne. Szórakozni akart… velem. Akkor kezdődött el a játéka. – Elcsuklott a hangom, és összeszorítottam a szemem. – Minden létező módon megalázott, ahogyan egy férfi megalázhat egy kamaszlányt. Eleinte gyengéd volt, és kihasználta, hogy nem tudom megvédeni magam. De ahogy egyre több idő telt el, és egyre inkább undorodni kezdtem magamtól, keresni kezdtem a kiutat… viszont nem mertem a szüleimhez menni. Apa azt gondolta volna, hogy csak figyelemre vágyom. És mikor először próbáltam ellenszegülni, bedurvult. Arra kért, hogy vegyem le a nadrágom. De nem tettem. Akkor… akkor kaptam az első ütést, ide – érintettem meg az arcom. A gondolatra ismét sajogni kezdett. Éreztem az ütés erejét magamon. – Azon a délutánon erőszakolt meg először.

Nem mertem ránézni Adrianre. Nem tudtam, mit fogok látni az arcán.

Folytattam. – Három hónapig senki nem vette észre, hogy lerontottam a tanulmányi eredményeimet… nem figyelt fel senki arra, hogy betegesen lefogytam. Senki nem vette észre, hogy segítségért kiáltok. Hogy valaki vegye már észre, mi történik… Vincent még az elején megfenyegetett, hogy ha elárulom, mi folyik kettőnk között, valaki nagyon meg fogja bánni. – Újabbat nyeltem, ezúttal már a könnyeim sós ízét éreztem ajkaimon. – De egy alkalommal túl messzire ment. Ellenszegültem, mert belefáradtam abba, amit velem tett… úgy gondoltam, már nincs mit veszítenem, hogy nem tud annyiszor megütni, hogy még jobban fájjon. Letépte rólam a ruháimat, megpofozott, majd az asztalára döntött. Soha előtte nem volt olyan kegyetlen és kemény. Fájt, szavakkal elmondhatatlan, hogy mennyire fájt, ahogyan újra és újra megerőszakolt, ahogyan újra és újra elmerült bennem. Majd elengedett. Hazamehettem, azzal az ígérettel, hogy másnap ismét találkozunk az irodájában. De nem találkoztunk többé, csak a bíróságon. – Letöröltem a könnyeimet. – Készen álltam arra, hogy folytassam, beletörődtem, hogy sosem lesz vége… sajgó testtel mentem aznap haza, de a bátyám, Edmund rögtön megállított… ha nem teszi, talán soha nem derül ki, mi történt… nem vettem észre… nem vettem észre azt, hogy vérezni kezdtem. A vér átáztatta a nadrágomat. Másnap reggel egy kórházi ágyon ébredtem.

Megragadtam Adrian kezét, mikor láttam, hogy készül közbeszólni. Még nem fejeztem be.

 - Az orvos, miután megvizsgált, azt hitte, hogy egy egész csapat kapott el hazafelé menet, és ment végig rajtam. Tele voltam horzsolásokkal, olyanokkal, amelyeket akkor szereztem, és olyanokkal is, amiket az előző hetekben. Nem gyógyultak be rendesen. Beszélnem kellett… elmondtam, hogy mi történt. Még aznap letartóztatták. Két évig tartott, mire börtönbe juttattuk… két évbe.

Csak azt éreztem, hogy két szoros kar ránt magához, és ölel a mellkasára. Zokogni kezdtem. Az emlékek még mindig annyira fájtak. Jelenleg nem láthatta bennem azt a nagyszájú lányt, akit megismert az irodában. Akit most átölel, nem lenne képes megvédeni magát. Ismét azzá váltam, akit Vincent könnyű szerrel megerőszakolt.

 - Cssss… ez már a múlt – suttogta a fülembe, és úgy ölelt át, ahogyan azelőtt más még soha. Ezt az ölelést vártam az apámtól, aki igazából a tárgyalásra sem jött el. Egyikre sem. – A pokolba, azt hittem, hogy csak gyerekes szarságok miatt kellett orvoshoz járnod. Fogalmam sem volt, hogy… és én még rátettem egy lapáttal. Bocsáss meg! – Olyan édes volt a hangja, annyi megbánás kapott benne helyet. Itt helyben képes lettem volna elolvadni tőle, ha nem éppen életem legsötétebb korszakát kellett volna felidéznem.

 - Nincs baj. Ez már a múlt, csak mindig… annyi érzést szabadítanak fel bennem az emlékek – magyaráztam, majd kibújtam a karjai alól, és ismét azzal töltöttem el pár másodpercet, hogy letöröljem magamról a könnyeket. – Ha nem viszel haza, akkor… megmutatod, hol tudok lezuhanyozni, aztán lefeküdni?

~*~

Beálltam a vízpermet alá. A hajam rögtön úszott a vízben, így a barna tömeg szinte rögtön sötétebbé vált, és a villany fénye megcsillant rajta. Beletúrtam a hajamba, hogy a víz ne az arcomra csöpögjön, és elgondolkodva meredtem magam elé, miközben a kezembe fogtam a szivacsot.

A víz sugarakban haladt lefelé a testemen, apró csíkokban a melleimet vizezte, onnan tovább patakzottak a cseppek, végig a lábamon, apró bizsergést okozva ezzel, hiszen váratlanul ért a víz melegsége.  

Ahogy a szivacs végigsiklott bőrömön, és a finom tusfürdő illata megcsapta az orromat, akaratlanul is elgondolkodtam. Milyen gyakran hozhat ide Adrian nőket? Szörnyen éreztem magam, főleg azok után, amit elmondtam neki. Hogyan fog alakulni kettőnk kapcsolata ezek után? Mikor átölelt, nem éreztem változást benne, nem adta tudtomra, hogy nincs szüksége arra a mocsokra, ami árad belőlem. Danielnek sosem beszéltem erről, mert féltem, hogy megundorodna tőlem. De ha Adriannel ilyesmi történne, az ezerszer rosszabb lenne. Nem tudom, hogy miért… még csak nem is szeretem. Vagy Danielt nem szerettem? Jó ég, elég legyen már ezekből a gondolatokból!

Megtámasztottam az előttem lévő üvegfalat, lehajtottam a fejem, és hagytam, hogy a víz letisztítsa rólam a habot. A tarkóm is kapott egy szép adag vizet, a fülem pedig megtelt folyadékkal, semmit nem hallottam, ami körülöttem történt. A csenden kívül nem is volt más, amit hallanom kellett volna. Adrian rögtön kiviharzott, amint megmutatta, hogy hol fogok aludni. Mintha előre gondoskodott volna erről a helyiségről, hiszen minden tökéletesen elő lett készítve.

A gondolataim túlzottan elvonták a figyelmem mindenről, próbáltam lemosni magamról az emlékek által ismét érzett mocskot… és ekkor történt.

Forróságot és ölelő karokat éreztem a derekamon. Kinyitottam a szemeimet, a pupilláim pedig kitágultak, mikor megláttam az ismerős, finom kezeket. Illata elnyomta a tusfürdőt, ellepte a tüdőmet. Csakis ő rendelkezhetett ilyen illattal… Adrian. Az ő teste simult most az én csupasz testemhez.

Oldalra fordítottam a fejem, és én voltam a legjobban meglepve, mikor nem löktem el azonnal. Fehér ingét rögtön átáztatta a zúduló víz, hiszen ruhástól mászott be mögém a zuhanykabinba. Ujjai szétterültek a hasamon, mellkasát szorosan a hátamon éreztem, és egy pár pillanatra lehunytam a szemem, így élvezve ki a pillanatot.

 - Adrian – motyogtam halkan. Alig tudtam felfogni, hogy nemcsak egy érzéki csalódásban van részem.

Állát a vállamba fúrta, és egy aprót sóhajtott.

 - Ne beszélj – suttogta a fülembe, majd beleharapott a fülcimpámba.

 - Csurom víz lesz a ruhád.

 - Tényleg ez most a legnagyobb problémád? – Elmélyült a hangja, és szinte rögtön kiéreztem belőle, mekkora vágy tombol jelenleg a testében. Eddig visszafogta magát velem kapcsolatban, de miért is gondoltam azt, hogy ha kettesben leszek vele a saját házában, akkor csak malmozni fogunk? Ő ennél többet akar. De azok után is, amit ma este megtudott rólam?

Szembefordultam vele, és megpillantottam az átázott szövet anyagát. Mindent mutatott, és a látvány tagadhatatlanul női szemnek való.

 - Adrian…

 - Hm – hallottam hangját, de ő máris lehajolt, és tovább folytatta az ostromot, hogy teljesen elvegye az eszemet. Hasa hozzásimult az enyémhez, karjai átöleltek, és kezdtem zavarban érezni magam, amiért rajtam nincs semmi, ő viszont tetőtől talpig fel van öltözve. A szeme azonban többet mondott minden egyes szónál. Felesleges szavakat fecsérelni olyasmire, ami ennyire nyilvánvaló, és szinte kézzel fogható.

 - Nem akarlak kihasználni – búgta a fülembe, majd a nyakamba harapott gyengéden.

Az utolsó cérna is elszakadt.

Ujjaim a mellkasára tévedtek, és sorjában kezdtem el kibújtatni a gombokat a helyükről. Ő továbbra sem állt meg, ezúttal ajkaimat vette ostrom alá. Már megcsókolt egyszer… de ez a csók minden elemében más volt. A nyelve úgy furakodott a számba, mintha elveszítette volna minden józan eszét, őrült keringőt járt a nyelvemmel, miközben hajamba markolt.

Tenyerem ezúttal már csupasz, kockás hasát cirógatta, miután a nedves ing a zuhanyzó aljára hullott, a nadrágjának öve pedig pár másodpercen belül követte a felsőjének útját. Nem éreztem még ekkora szenvedélyt magamban. Sosem tudtam, hogy képes vagyok ennyire vágyni valamire. Mint egy drog, amit ha egyszer megízlelünk, örökre a függőivé válunk. A rabja lettem.

 - Gyönyörű vagy – szakadt el a számtól egy pillanatra, hogy végigmérje csupasz alakomat. Az ő szájából hallani ezt… felülmúlhatatlan. Nem tudtam mit mondani, csak halvány mosoly jelent meg szám jobb szegletében, és beletúrtam a hajába, hogy visszarántsam őt. Ízlelni akartam a csókját, feloldódni abban a tökéletességben, amelyet adni tudott nekem a puszta jelenlétével. Alig ismerem, szinte semmit nem tudok róla, nem tudom, mit miért tesz, de azt tudom, hogy mit képes adni. És el akarom venni azt.

A csípőm után nyúlt, majd kissé felemelt, így kerültem vele szemmagasságba. A nyelvével körözni kezdett a nyakamon, végighúzta tüzes nyelvét a bőrömön, majd kikötött a melleimnél.

A haját markolva nyögtem fel, főleg azt a pillanatot követve, mikor a szájába vette a – Daniel szerint – méretes halmokat. Ó, Daniel… te miért nem tudtál soha ilyen érzéki, ilyen bugyi szaggató lenni?

A nyelvével becézgetett, néha-néha megszívta melleimet, ezekkel váltva ki belőlem hangosabb és hangosabb nyögéseket. Az ösztöneim irányítottak, erősebben markoltam Adrian hajába és magához szorítottam a fejét. Szinte tudtam, hogy a bőrömbe mosolygott, és bíztatásnak vette gesztusomat.

Elengedett. Csalódott voltam, de csupán pár másodpercem volt felfogni, hogy mi történik.

Finoman lökött a langyosodó kabinfalhoz, már megint a számba furakodva, csókolt, mint aki eszét vesztette… áhítva és vággyal telve. Ez a férfi aztán tud csókolni.

 - Basszus, annyira kívánlak – lihegte, mikor ismét a tekintetembe nézett, majd elengedett, és nem engedte, hogy én fejtsem le róla a nadrágot, ő maga kezdett hozzá.

Lerúgta magáról a farmert, vele együtt az alsónadrágját is, majd megállt előttem. Ő is csupasz volt, akárcsak én, és ahogy tekintetem végigsiklott a fedetlen valóságon, megdobbant a szívem. Ez a férfi… óriási!

Azt hiszem, kiolvasta a tekintetemből a gondolataimat, hiszen elvigyorodott, majd ismét leláncolt mancsaival. Még mindig ott raboskodtam a fal mellett.

 - Nem tudok tovább várni… holnap megkapod az egész Adrian Skyfield-csomagot, de nem vagyok képes tovább húzni – motyogta, ezúttal is hevesen kapkodva a levegőt. A meleg víz, mely ránk ömlött, még inkább meleggé tette a helyiséget, hát még az a forróság, mely köztünk kapott életre…

Ujjai elvesztek a lábam között, miután csípőjére szorította jobb lábamat. Alhasamon éreztem kemény férfiasságát.

Halkan felmordult, ahogy kitapintotta a lényeget. Tudta, megállapította, hogy készen állok rá… elégedettség suhant át a szemein, majd a kezeibe fogta vizes arcomat.

A lábaimat így már semmi nem tartotta, én szorítottam őket csípőjére, miközben ő várakozóan pislogott rám. Tőlem akarta hallani, hogy akarom… hogy zöld utat adjak neki. Talán azért, amit megtudott rólam… de istenem, az elmúlt pár perc után azt hiszi, a célegyenesben megállítanám? Fenéket!  

A csípőjébe markoltam, de elkapta két csuklómat, és a fejem fölé szorította. Ajkai felfedezőútra indultak a számban, és abban a pillanatban, mikor nyelve rátalált az enyémre, teste eggyé vált az enyémmel…

~*~

Egész éjszaka fűtött valami. Egy hatalmas, izmos test, amely hátulról simult hozzám. Körülbelül hajnali három óra lehetett, amikor először felriadtam. Ő békében aludt ott mellettem, miközben magához ölelt engem. Nem tudom, hogy hol vagyok, vajon ez az a szoba-e, amelyet nekem szánt, de kényelmes párnák és takarók öleltek magukhoz. Nem volt Vincent, nem volt Daniel… ő volt és én.

Halvány mosoly ragyogta be a képemet, ahogyan visszaemlékeztem a tegnap éjjelre. A fürdőben olyan beteljesülés várt ránk, amely örökké megmarad majd az emlékeimben. Úgy robbantam fel, ahogyan életem során még egyszer sem, vele együtt. Sosem tapasztaltam még, milyen egy férfival egyszerre, ugyanabban a másodpercben eljutni a csúcsra, de Adrian megmutatta, hogy igenis létezik. Igaz, már az is ritkaság, hogy képes vagyok élvezni a szexet, és feltörni az élvezetek legnagyobb csúcsaira. Daniel sosem tudott belőlem gyönyört kicsikarni, csak ha rásegített a kezével. De ez a férfi, aki most mellettem fekszik… először, mindennemű segítség nélkül érte el, hogy élvezzek.

Elégedetten nyúltam el, majd azzal a halvány mosollyal szenderültem el ismét.

Mikor ismét nyitogatni kezdtem a szemem, a nagy és óvó kar eltűnt a derekamról.

Egy fáradt ásítást követően kutattam az órát, és megállapítottam, hogy reggel nyolc óra van. Ritkán alszom eddig, de a tegnap este több szempontból is különleges volt. Be fog vonulni a történelembe. Az enyémbe legalábbis mindenképpen. Megnyíltam egy férfinak… minden szempontból.

Néhány hatalmas ásítás után végül felültem, és megkerestem a ruháimat. Közben találtam egy cetlit, amellyel Adrian üzent nekem, hogy elment futni. Hát persze! Ha nem tenné, nem lenne ilyen piszkosul szexi. Ezért elnézem neki, hogy magamra hagyott.

Felvettem a cipőmet is, majd elindultam kifelé. Tökéletes alkalom, hogy kissé körbeszaglásszak itt.

Kiléptem a szobából, de rögtön elkapott a bőség zavara. Több ajtó is nyílt, gondolom mind vendégszoba.

Az első nem volt nagy szám. Férfias, domináns színek, néhol egy kis narancssárgával megspékelve. A másik ennek az ellenkezője. De minek kell ennyi vendégszoba?

Nagy sóhajjal jöttem ki a szobákból, és rájöttem, hogy ténylegesen azt a célt szolgálják, hogy vendégeket szállásoljanak el. Nem kínzókamra, nem is börtöncella. Mondjuk nem tudom, mit is gondoltam, mit találok

Vettem egy mély levegőt a vereség teljes tudatával, mikor az utolsó ajtóhoz léptem, és benyitottam.

Földbe gyökerezett a lábam, ahogy megláttam a halovány rózsaszín szobafalakat, a kis játékokat, a kiságyat, és egy csomó könyvet, amelyek ahelyett, hogy a polcon kaptak volna helyet, szanaszét hevertek a földön. Nem kellett hozzá sok magyarázat, hogy rájöjjek, kinek a szobájába sétáltam be éppen. A kis fal velem szemben pedig csak megerősített a hitemben. Ez Darla szobája. Adrian kislányáé.

Közelebb léptem, és karjaimat keresztbe fontam a mellkasomon. Milyen lehet elveszíteni egy gyermeket?

A gondolatra kirázott a hideg, és szemügyre vettem a képeket, amelyek a kis faliújságon kaptak helyet. Régiek. Mit is mondott Jefferson? Hét éve? Ez tökéletes magyarázat.

A felesége… vagyis, nem a felesége… Scarlett… gyönyörű nő volt. Fekete haja még a képeken keresztül is selymességet tükrözött, kék szeme olyan csillogó volt, mint maga az óceán, mikor a nap rásüt. A karjaiban egy szép kislány, rakoncátlan hajtincsekkel, növekvő fogakkal, széles vigyorral, kezében pedig egy nyalókával.

El kellett mosolyodnom, ahogy végigsimítottam a képeken.

Minden kép ezt a gyönyörű családot mutatta be, mindegyikükön ott álltak ők, hol hárman, hol csupán ketten, de az utolsó képen, amelyet felragasztottak… Scarlett ott mosolygott a kép bal sarkában. Mellette Adrian állt. A fiatal Főnök. Sosem láttam még úgy mosolyogni, mint ezeken a képeken. Az ölében egy kislány, aki…

Nem kaptam levegőt. A szemeim kitágultak, és a kezeimet rögtön elkaptam a mellkasomról. Darla gyönyörű, barna hajtincsei eltűntek. Egy szál sem volt a fején, szemei pedig – szülei mosolygása ellenére – elárulták, hogy hiába csak egy apró kis teremtmény, de már nem olyan, mint a többi korához hasonló kisbaba. Jeff azt mondta, hogy három éves volt, mikor meghaltak abban a balesetben.

 - Leukémia. – Szólalt meg egy hang a hátam mögött, és rögtön odakaptam a pillantásom. Megijesztett. És ahogyan Adrian rám nézett, ez csak fokozódott. A vállával támasztotta az ajtófélfát, kezei elvesztek a tréningnadrág zsebeiben, tekintete pedig olyan sötét volt, amilyennek előtte még sosem láttam. – Nincs mit keresned ebben a szobában, Chantele – fűzte végül hozzá, és sóhajtott egyet, ahogy beletúrt nedves, izzadt hajtincseibe.

 - Sajnálom, csak körül akartam nézni, én… - Magyarázkodás. Ebből nekem sok jutott az utóbbi időben. – Szóval beteg volt a kicsi?

 - Igen, beteg volt. De ennek már nincs jelentősége.

 - Mindenképpen… elveszítetted volna, ugye? – kérdeztem rekedten, és éreztem, hogyan homályosítják látásomat a könnyfelhők.

Ő csak bólintott. – Scarlett majdnem beleőrült abba, hogy az orvosok már lemondtak róla. Öt évet jósoltak neki. Scarlett nem tudta nézni, hogy a lánya szenved, hogy kihullik a haja a kezelésektől, hogy… nem mosolyog – nyelt nagyot, de nem mozdult. A tekintete elszürkült, és csak meredt maga elé. – Aznap, a baleset napján végleg elpattant valami nála - bökött mutatóujjával a halántékára. – Beültette a kicsit az autóba… Darla aludt. Scarlett pedig ivott, mielőtt beült a volán mögé. Meg akarta kímélni a fájdalomtól.

 - Jézusom – bukott ki belőlem, arcom pedig döbbenetet tükrözött. Nyoma sem volt annak a férfinak, aki annyi erőt árasztott, aki olyan volt, mint valami éhező fenevad. Most nem volt kettejük között szexuális feszültség. A férfi mesélt. Annak a történetét, hogyan ölte meg Scarlett a gyermeküket…