Harmadik fejezet

Csak egy nyelést tudtam kierőltetni magamból. Mosolyt semmiképpen sem. Ő nem szüneteltette a sajátját. Mire véljem ezt? Tegnap este majdnem szilánkosra törte a csuklómat, most pedig virágokat küld, és őt idézve, gyönyörködik bennem? Ennek elment az esze? Basszus, remélem, hogy nem skizofrén.

Elfordult. Megkönnyebbültem. Bizonyára megbeszélés zajlik a háta mögött, ő mégis ott állt az ablaknál, és figyelte a reakciómat. Igaz, eléggé távolról, csoda, hogy a napfény lehetővé tette, hogy láthassuk egymást.

Kifújtam a levegőt. Ezer ördög és pokol, mégis mit kellene kezdenem ezzel? Az illat émelyít, de pozitív szempontból, és ahogy lassan lehunytam a szemem, hogy beszippantsam, hirtelen egy terebélyes virágoskertben éreztem magam. A Nap melege simogatta arcomat, ujjaim a finom rózsaszirmokon futottak végig, majd a távolban megpillantottam egy közeledő alakot fehér ingben, kényelmes farmerben.

Rögtön kipattantak a szemeim, főleg mikor Jefferson masírozott be az irodába, és kíváncsian meredt rám.

 - Az exem. Sajnálom. Nem fordul elő többet. – Hazudtam. De a fene egye meg, hogy is mondhatnám el, hogy a Főnök küldött nekem virágot? Ráadásul pont Jeffersonnak, aki szemmel láthatóan rühellte Adrian Skyfield-et.

 - Miért kérsz bocsánatot?

 - Azt hiszem, ez itt nem szokás.

 - Nem írja elő a szerződésünk, hogy nem kaphatunk ajándékot az irodába. – Rám kacsintott.

 - A Főnök tud normálisan is viselkedni? – Hirtelen bukott ki belőlem a kérdés, és ahogy belenéztem Jefferson szemeibe, láttam rajta, hogy egyáltalán nem készült fel efféle kérdésre tőlem. Már meg is bántam, hogy ennyire kíváncsi vagyok. De mit is tehetnék, már kimondtam. És tudni akarom.

Nagyot nyelt. – Egy ideje már nem.

 - Ez mit jelent? – kérdeztem, miután összeszűkültek a szemeim a semmitmondó válasz hallatán.

 Becsukta maga mögött az ajtót, és szembefordult velem.

 - Évekkel ezelőtt történt már. Férjként és apaként mondom, hogy… nem tudom, képes lennék-e túlélni azt, amit ő túlélt. – Felsóhajtott. Megijesztett. Mégis mit kellett túlélnie ennek a férfinak, ami ennyire szörnyű és tragikus volt? – Történt egy szörnyű baleset. Ő vezetett. – Fejével az emelet felé bökött, mintha ezzel akarná jelezni, hogy a Főnökről beszél. – Vele utazott még Scarlett, a felesége. És a három éves lányuk, Darla. – Hangja elnehezedett. – Skyfield túlélte az utat, a másik kettő nem.

A történet részleteire nem derült fény, de azt hiszem, hogy nem is volt rá túl nagy szükség. Elszorult a torkom, a szívem mintha kihagyott volna pár ütemet, és arcomra kiült a sajnálat, amelyet hirtelen érezni kezdtem a férfi iránt.

 - Hány éve történt ez?

 - Nagyjából… hét éve. – Egy pillanatra elgondolkodott.

 - Ez szörnyű – ráztam meg a fejem, és egyik kezem a csípőmre siklott, fél szemmel oda nézve, ahol az előbb a mosolygó férfi állt még. Most már nem volt ott. Valószínűleg tárgyal. – Azóta ilyen?

 - Igen. Előtte egy hétköznapi, vidám, piszok gazdag félnótás volt. Azóta minden élet eltűnt a szeméből. Azt hiszem, hogy ő maga is meghalt a balesetben. Maradt helyette egy lelketlen, kegyetlen gazfickó.

Basszus!

~*~

Jemma csiripelő hangját hallgattam, miközben az ebédszünetben lefelé haladtam a lifttel. Jeff azt javasolta, hogy látogassam meg a közeli kis éttermet ebédidőben, mert gyors a kiszolgálás, és nem mellékesen finom a kaja.

 - Szóval virágot küldött. Lelkileg sérült a fickó, Ele. – Szinte hallottam a hangján, hogy szánakozó pillantással néz maga elé, miközben előkészíti a délutáni megbeszéléséhez a tervrajzait.

 - Tudom, Jemma… tudom. De mit kezdhetnék vele? Még sosem voltam hasonló helyzetben. Daniel ehhez képest piskóta volt.

 - Küldött ő neked valaha virágot?

Csend. Elgondolkodtam.

 - Nem – jött a felismerés.

 - Na, látod. Ne is gondolj többé arra a gyerekes, férfinak nem nevezhető mutánsra. – Ezen mosolyognom kellett, nem is vettem figyelembe, hogy közben nyílik a lift ajtaja.

 - Igazad van, de egyszerűbb volt, mert… - Bennem akadt a gondolat, és a szemeim némileg kitágultak. Hogy ezt a pasit mindig a liftben eszi a fene!

Adrian beszállt mellém, majd kezeit összefonta maga előtt, úgy várta, hogy a földszintre érjünk. Nem nézett rám. Most akkor ki is a gyerekes?

 - Ott vagy még? – Jemma hangja szakít ki a gondolataimból.

 - Persze.

 - Jut eszembe, találtam még néhány holmit, ami azé a… szóval Daniel-é volt. – Moderálta magát, amiért most rettentő hálás voltam.

 - Oké. Hétvégén átviszem neki. Anya bizonyára meghívja a családi vacsorára. – Megköszörültem a torkom. Próbáltam nem tudomást venni, hogy Adrian ott áll mellettem. Arról nem is beszélve, hogy olyan közel volt hozzám… valószínűleg hallotta, mit beszél hozzám Jemma.

 - Anyád beteges. Tényleg azt támogatja, aki összetörte a lánya szívét?

 - Anya egy sajátos világban él, te is tudod. Azt hiszi, ő volt az első és az utolsó, aki hajlandó velem együtt élni. – Fél szemmel, alig láthatóan rásandítottam a Főnökre. Te jó ég, a fickó szája széle megrándult! Ez majdnem kinevetett engem.

 - Figyelj, most leteszem. – Zavarba jöttem. – Otthon találkozunk. Sok sikert a megbeszéléshez, Jemma! – Ő is elköszönt tőlem, majd nagyot nyelve elsüllyesztettem a telefont a táskámban. Csönd telepedett a fülkére, de nem bírtam sokáig magamban tartani a gondolataimat, kibuktak belőlem.

 - Miért küldött nekem virágokat?

 - A papíron minden rajta volt, Chantele. – Számított talán a kérdésemre, hogy ilyen gyorsan rávágta a választ?

 - Aha. – Megforgattam a szemeimet. – Azok után, amit tegnap a liftben művelt, nem vártam efféle ajándékot, Mr. Skyfield. És nem is szeretnék számítani rá ezek után, remélem, hogy megérti.

 - Ezzel a hozzáállással anyádnak igaza lesz, és az exed lesz az első és az utolsó, aki hajlandó volt veled szóba állni. – Ismét tegezett. Nem nyugtat meg egy kissé sem.

Gyilkos pillantással ránéztem. Megint mosolyog. Mint egy kisfiú. Ez szórakozik velem!

 - Mintha bármi köze is lenne hozzá. – Hangom lemondó, amolyan „törődj a saját dolgoddal, haver” - éllel fűszerezve.

 - Van is. – Mi van?! – Az akarok lenni, aki szóba áll veled. Aki leveszi rólad a ruháidat minden nap munka után. Aki mámorító, gyönyörteli órákat okoz neked. – Megállította a liftet azzal a gombbal, amivel tegnap is.

Hirtelen ismét gyorsabban kezdtem kapkodni a levegőt, arcom kipirosodott, főleg miután ismét éreztem azt a szexi illatot. Ez a férfi totál meghibbant. Kezeltetnie kellene magát. De mégis, amit mondott… vágy támadt a testemben, minden idegvégződésem megborzongott tőle, és a gondolattól, hogy mi mindent lenne képes tenni velem, nagyot nyeltem. Nedves teste az enyémen… jó ég, merészségből ötös.

 - Nem értem, hogy miről…

 - Pontosan érted, miről beszélek. – Megállt velem szemben, és határozott, mégis meleg ujjai arcomra fonódtak. – A szemed mindent elmond a szád helyett. – Mutatóujja úgy simított végig alsó ajkamon, mintha így akarná megízlelni. – Már el is képzelted, ahogyan ruha nélkül egymásba fonódunk, testünk egy ütemre mozog, és a végén olyan gyönyörben részesülsz, amelyhez foghatót még álmodban sem mertél elképzelni. – Lehengerlő volt a hangja. De mellette rekedt is. Azt hiszem, ő már nem egyszer elképzelte ezt. Úgy beszélt róla, mintha már megtörtént volna. Elpirultam.

Mellkasa emelkedésén észrevettem, hogy az ő szíve is úgy ver, mintha most rögtön ki akarna ugrani a torkán. Tekintete ugrált a szám és a szemem között. Egyszerre akartam sírni és rávetni magam. De végül nem tettem semmit. Csak tartotta az arcomat, szinte kényszerítve, hogy belenézzek a szemébe, miközben enyhe mentaillatú leheletét éreztem az orromban.  

Egy pillanat, csupán ennyi kellett hozzá, hogy teste az enyémhez simuljon a fülke falánál, csuklóimat a fejem fölé szorította, és olyan szenvedélyes csókkal támadott le, amelyhez foghatóról álmodni sem álmodtam még soha. Ajka falta az enyémet, és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag én is viszonoztam mohó csókjait. Nyelve szinte rögtön megtalálta az enyémet, ádáz csatát vívva vele, szorítása pedig erősödött csuklóim körül. 

 - Mióta csak megláttalak, le akarom tépni rólad ezeket a göncöket. – Csípőjét az enyémhez szorította. Éreztem magamon vágyát, de hirtelen félelem gyúlt a gyomromban. Nem akarok egy lenni a sok közül. Valószínűleg mindenkinek ezt mondja.

 - Engedjen el, Mr. Skyfield. – Az agyam azt mondta, hogy jól döntök, az érzéseim azonban egyenesen azt sugallták, hogy milyen ostoba vagyok. Ezt a vonzalmat nem lehet csak úgy bemagyarázni.

Ami meglepett, hogy nem kellett neki kétszer mondani, elengedett.

 - Ahogy óhajtja, Miss Roux. – Megint követi az etikettet. Az ujja a gombra tapad, a lift pedig ismét elindul, de mikor földszintet érünk, és ő kilép a fülkéből, még visszafordul. – Még nem végeztünk.

Az ördög mindig megtartja az ígéretét.

~*~

Azon a napon már nem találkoztam a Főnökkel. Nem is bántam, hiszen csak felzaklatta volna a lelki világomat. Az egész annyira bonyolult, és nem tudom mire vélni a viselkedését. Azok után, amit Jeff mondott, hát főleg! Mit akar ő tőlem? Talán ki akarja használni, hogy egy naiv kislány vagyok? Legalábbis az ő szemszögéből. Nem leszek egy a sok közül, nem fogok neki bedőlni. Talán pontosan ezért hajt rám. Mindig a nehezen megszerezhető a legédesebb, legnagyobb díj.

 - Ele, egy fontos levél vár az asztalodon! – Jemma hangja ütötte meg a fülemet, mikor beléptem a lakásba. A fürdőszobából jött. Már itthon van. Lehetőleg sikert könyvelt el a mai megbeszélésen. De ezt majd megbeszéljük, ha kiszállt a zuhany alól.

Egy halk sóhajtással vonultam át a szobámba, és felemeltem a borítékot. Meglepett, mert nem volt rajta postai jelzés, csak a nevem nagybetűkkel. Ezt valaki személyesen hozta ide, és dobta bele a postaládába.

Felvont szemöldökkel bontottam fel a krémszínű borítékot, hogy szinte rögtön eltátsam a szám, mikor a kezem ügyébe akadt egy csomó fénykép… rólam. Amiket akkor készített, mikor…

A szívem ezúttal is zakatolni kezdett… de ezúttal a félelemtől. Nincs vége… hiába vagyok már New Yorkban. Megtalált. De hogyan? Miért?

Undorral néztem rá egykori, csupasz önmagamra. Fiatal voltam még, alig tizenöt éves. Azt hittem, ami megtörtént velem, csak filmekben történhet meg egy kamasz lánnyal, de tévedtem. Szinte éreztem, hogy az egyik hátulján találni fogok egy üzenetet. Nem is tévedtem. A legutolsó hátuljára egy rövid üzenetet körmöltek, a már jól ismert kézírással.

„Valami elől nem lehet elmenekülni, Chantele. Megtaláltalak.”

A képek megelevenedtek a szemem előtt, hallottam a férfi hangját a fülemben. Könnyek szöktek a szemembe. A torkomba gombóc gyűlt.

Ismét kezdődik… Vincent megtalált.