Nyolcadik fejezet

A csend, amely letelepedett kettőnk közé, szinte megőrjítette a fülemet. Azt gondoltam, hogy egy feszült helyzetben mindig áldás a csend, de most a lehető legrosszabb dolog, amelyet csak számításba lehet venni. Mondanom kellene valamit! De mit mondjak arra, hogy valószínűleg Adrian felesége – vagy nem felesége – bedilizett a kislányuk miatt, majd megölte? Nem tudtam együttérzést tanúsítani a nő iránt. Viszont a kislány…

 - Adrian… - kezdtem volna bele, mire felemelte jobb kezét, és tenyerével jelezte, hogy ne mondjak semmit. Szinte a levegő is belém fagyott a mozdulat láttán, és szerettem volna azt gondolni, hogy ez az egész csak egy rossz álom. – Szándékosan tette, ugye? – kérdeztem, miközben egy hatalmas nyelést engedtem útjára. Féltem a választól, habár teljesen biztos voltam abban, hogy jól raktam össze a kirakós összes darabját. Vagyis… nem tudok minden egyes darabot a megfelelő helyre tenni, amíg meg nem osztja velem, hogy mi történt.

Csend. Ismét. Néztem őt, azt a rengeteg érzelmet, ami egyetlen pillanat alatt suhant át arcán, és nem tudtam eldönteni, hogy megölelni akarom jobban, vagy elrohanni innét, mert nem tudok úgy ebben a szobában maradni, hogy tudom, a lánya milyen körülmények között halt meg.

Végül bólintott. Nehezen, de megtette, majd lehunyta a szemét. Ledobott magáról minden védőfelszerelést, és kitárulkozott előttem a valódi Adrian Skyfield. Egy meggyötört, összetört szívű roncs állt a szoba túlsó végében, és először életemben éreztem azt, hogy találkoztam valakivel, aki legalább akkora terhet cipel magán, mint én.

 - Menj el – szólalt meg végül, de tekintetét továbbra is a padlón pihentette.

Az illúziónak vége. Ismét ott volt rajta minden átkozott vasvért, mely védte eddig. S védi ezután is. Ostoba vagyok. És én még azt gondoltam, hogy beszélgetni fog velem! Tegnap éjjel megosztottam vele mindent… köztük a múltamat és a testemet is. A lelkem legmélyét adtam át neki, és ő most ennyit mond, hogy menjek el? Ezt nem tudom elhinni. Ne küldj el, kérlek!

 - Beszélj hozzám, Adrian – bukott ki belőlem végül, és utat engedtem a szememből kitörni vágyó könnycseppnek. Kibuggyant, végigégette az egész arcomat.

Semmi reakció. A padlót bámulta ugyanúgy, mint eddig. Rám sem vetette azokat a szemeket, amelyek tegnap éjjel még szinte egyetlen pillantással felfalták a testemet. Nem érintett meg azokkal a domináns kezekkel, melyek mindig azért könyörögtek, hogy hadd érjenek fedetlen bőrömhöz. Nem maradt itt semmi abból a férfiból, akivel tegnap éjjel vad hévvel, szenvedéllyel szeretkeztem. Ez egy idegen. Nem ismerem. Ez csak egy lény. És ez a lény képtelen bárminemű kommunikációra. Talán tényleg jobb, ha megyek.

Nem szóltam egy szót sem, kivágtattam mellette. Talpam hangja csak úgy csattant a padlón, amihez hozzásegített a jó pár centiméteres magas sarkúm kopogása is.

Visszatértem a szobába, ahol a cuccaimat hagytam. Megfogtam a táskám, majd a kabátom, és megdöbbenésemre a kocsi kulcsokat is megtaláltam a halomban. Eleinte nem értettem, hiszen emlékeztem rá, hogy tegnap este Adrian a saját kocsijával hozott ide, a kulcsokat pedig kikapta a kezemből, mielőtt beléptem volna a lakásba.

Az ablakon kilesve láttam is a kicsi autómat, ami most menekülésem legfőbb segítője lesz. Nyilván az a sofőr… vagy inas… vagy akárki, hívjuk csak Tate-nek, hozta ide a járgányomat. De akkor most hol van?

Felesleges gondolatok.

A folyosón végighaladva egy pillanatra sem néztem hátra. Viszont tudtam. A szemei szinte lyukat égettek a hátamba, éreztem, hogy figyeli, hogyan is sétálok ki innét. Ki a lakásából… vajon az életéből is? Talán az ajtófélfának dőlve bámul, megkönnyebbül, hiszen mindent megkapott tőlem, amit akart, amit el akart érni… de ostoba liba vagyok. És be is dőltem neki, lefeküdtem vele.

A bejárati ajtó szinte megremegett, ahogy bevágtam magam mögött, majd rögtön a kocsim felé indultam. Elérve az ajtaját, bepattantam, elfordítottam a kulcsot a zárban, és már ott sem voltam. Még mindig éreztem a pillantását magamon… az egyik ablakból. És ekkor eltört a mécses. Az utolsó tárgyalásom óta nem zokogtam így… elbántak velem.

*~*

Nem akartam felkelni. Már órák óta az ágyamban feküdtem, a párnámat magamhoz szorítottam és gondolkodtam. Számtalanszor lejátszódott előttem a jelenet, amelyben Adrian azt mondta, menjek el. Ahogyan rám nézett. Vagyis, éppen hogy nem nézett rám. Ez a férfi kegyetlen. Sosem felejtem el, hogyan bánt el velem.

Az egész Adrian Skyfield fejezet annyira zűrös az életemben. Végigpörgött bennem az egész kapcsolatunk, már ha ezt nevezhetjük annak. Az irodában annyira durva volt, tegnap olyan gyengéd, ma pedig olyan távoli. Miért kellett ebbe belekeverednem, miért hagytam neki, hogy így az ujjai köré csavarhasson? Most valószínűleg rendkívül elégedett magával, hogy megkapott, annak ellenére, hogy én magam egy eléggé kemény sziklának tűnök. Danielnek sem adtam meg magam ennyi idő után, neki több randevúra is szüksége volt hozzá, hogy elérje: ágyba menjek vele. És az nem is volt olyan jó. De Adrian… ez a férfi egy ragadozó isten a párnák között. Játszik velem, majd most… megunta a játékot és félredobott.

 - Ele, telefon! – szólt be Jemma az ajtón. Ő is tele van kérdésekkel, hiszen csak rávágtam az ajtót, mikor hazaértem. Egyáltalán nem ezt kellett volna tennem, véleményre lenne szükségem, erre még őt is teljesen kizárom az életemből, a gondjaimból.

Egy sóhajtással felálltam az ágyról, letöröltem kibuggyanó könnyeimet, majd kisétáltam. Átvettem tőle a telefont.

 - Chantele Roux – jött az automatikus szöveg, mintha csak egy gép mondta volna.

Néma csend a túloldalon.

 - Igen? – próbálkoztam ismét, ekkor már nyomatékosabban. Valami halk kuncogást hallottam a túloldalról.

 - Lecseréltél? Ez nem volt szép tőled, Chantele! – Jaj, ne.

A vér is megdermedt az ereimben. A hangot ezer közül is felismerném. Pontosan ilyen hangja volt akkor is, mikor nem engedelmeskedtem, begurult és utána megerőszakolt. Vincent.

Nem szólaltam meg. Hagyni akartam az egészet a fenébe, nem akartam vele törődni, de teljesen megfeledkeztem róla, hogy Adrian mellett van még egy nagy problémám. Az pedig Vincent.

 - Nincs még vége. Csak most kezdődik igazán. Játszani fogunk – mondta azon az elvetemült hangon, majd bontotta a vonalat.

 - Ele, jól vagy? – kérdezte tőlem Jemma, miután másodpercekig meredtem magam elé riadtan, üveges tekintettel. Jemma nem tudott semmiről, őt csak annyiba avattam be, hogy évekig kezelt egy eléggé drága, azonban annál is hasznosabb pszichológus, de az okokat nem tudta. Nyilván azt hiszi rólam, hogy csak eltúloztam egy kisebb sérelmet kamasz koromban, de jelenleg ezt nem is bánom. Nem beszélhetek neki erről. Egyelőre még nem.

Hirtelen felé fordítottam a pillantásomat, és nyeltem egyet, hogy benedvesítsem kiszáradt torkomat.

 - Igen, igen, persze. Csak… szóval… - köszörültem meg a torkomat, majd egy mosolyt erőltettem az arcomra. Vincent egész lényét megpróbáltam kizárni az életemből, ami nem volt könnyű. De egyszerű volt egy másik problémára összpontosítani, és erről már talán szabadon beszélhetek neki. Nyilvánvalóan jobban megértené, mint azt, hogy megerőszakolt a tanárom évekkel ezelőtt, és végül rács mögé juttattuk. Adrian sem könnyű eset, de két rossz közül ő a kisebbik momentán.

- Azt hiszem, hogy fel kell mondanom a munkahelyemen – bukott ki belőlem, hogy eltereljem a figyelmét egy másik irányba.

 - Hogy mi? – jött rögtön a meglepett hang, és ahogy belenéztem a szemeibe, nem láttam mást, mint döbbenetet.

 - Nem jöttem haza tegnap este, ahogy te is észrevetted… Adrian-nél voltam. Szóval mi ketten… - köszörültem meg a torkom, majd megráztam a fejem, és mosolyom keserű ízzel telt meg. – Bonyolult férfi. Sosem találkoztam még hasonlóval sem. Ő annyira más, mint Daniel volt – sóhajtottam fel. Tényleg ennyi kellett ahhoz, hogy elvonjam a figyelmét Vincentről és a telefonhívásról. És lám, a saját figyelmemet is tökéletesen elvontam róla.

 - Lefeküdtél vele? – jelent meg egy széles vigyor az arcán, mire pár másodperces szünettel ugyan, de bólintottam. – Jó ég, jó ég! Milyen volt? Mesélj! Tényleg olyan jó az ágyban, mint mondják róla? Hallani akarok mindent! – Hát igen. Íme a barátnőm és a kíváncsisága. Jobban örül neki, mint én. Sőt, hajlandó lennék pénzt is tenni arra, hogy fejben már mindent elképzelt, bár ez a gondolat kissé beteges. Neki az utóbbi időben nem volt lehetősége randevúzni, és a nagybetűs Ő sem jött még képbe, így hajlamos belefolyni az én szerelmi életembe is. Persze, a barátnők általában ezt teszik, de ő általában sokkal többet tesz tanácsadásnál. Nem véletlenül rühellte Danielt, valószínűleg tudta, hogy egy olyan nőt, mint én, Daniel könnyedén tud befolyásolni, és ebből kifolyólag nem bírta nézni, hogy – minek szépítsünk – kihasznál.

 - Jó volt – szólaltam meg végül, mire felvonta a szemöldökét.

 - Lefeküdtél Adrian Skyfield-del, és csak annyit tudsz mondani, hogy jó volt? – kérdezte szinte rikácsolva, mintha vérig sértette volna.

A hajamba túrtam. A barátnők mindent megbeszélnek, ezért is nem fogom megbánni, hogy kifecsegtem neki ezt az apró részletet.

 - Nem az a lényeg, hogy lefeküdtem vele… hanem hogy reggel elküldött – suttogtam, majd egy mély levegőt véve avattam őt be mindenbe, amit megtudtam ma reggel Adrianről, a kislányáról és a volt szerelméről. Jemma hol bólogatott, hol pedig nagyra nyílt szemekkel formázott O alakot a szájával. Ki gondolta volna, hogy még le lehet őt döbbenteni valamivel?

 - Szóval, ennyi – zártam le végül a mondandómat, és vártam, hogy reagáljon valamit. Ez a néma csend még annyira borzoló, mint ma reggel, mikor Adrian nem volt hajlandó hozzám szólni.

 - És… most mi lesz? – kérdezte aztán, mikor felocsúdott.

Megvontam a vállam. – Nem tudom. Nincs szükségem arra, hogy belekeveredjek egy ilyen férfi életébe – magyaráztam, majd leültem a kanapé szélére, és ismét hangosan felsóhajtottam. – Azt sem tudom, hogy mi ütött belém tegnap este. Annyira váratlanul történt, és szentül hittem, hogy erre sosem kerül sor kettőnk között. Egyáltalán mikor lépte át azt a bizonyos határvonalat kettőnk kapcsolata? Vagy tényleg ennyire váratlanul tud egymásba gabalyodni két ember? Sosem tapasztaltam még ilyet, Daniel annyira…

 - Daniel egy segg, ne kezdd megint! – vágott a szavamba, majd odaült mellém, és tenyerét a karomra helyezte. – A fickó egyáltalán nem egy könnyű eset, Chantele. Ő tényleg más. Csak gondold végig, ilyen élettel a háta mögött nem véletlenül olyan, mint egy ragadozó. Valószínűleg nem szerette úgy igazán senki, mióta elveszítette a családját. Egy gyerek halála amúgy is kegyetlen, és teljesen érthető, ha a szíve kővé dermedt volna az eset miatt. – Csak beszélt és beszélt. Nem gondolkodott. Arca úgy elmélyült a gondolatoktól, hogy megkockáztattam, jelenleg pszichológusnak képzelte magát mellettem. Már ő is kezdi. – De most itt vagy te. Jó ég, Ele! Mikor itt járt, te talán észre sem vetted, de olyan szexuális feszkó volt köztetek, hogy én magam is majdnem szerelmes lettem – billent oldalra a feje, ekkor viszont már mosolygott. – Danielt megeszi reggelire, annyi szent! – kuncogott aztán fel, és emiatt már kénytelen voltam én is kissé elmosolyodni.

 - Szerinted mit kellene csinálnom?

 - Semmiképpen se mondj fel. Biztos kellemetlen lesz eleinte, de senki nem törölheti ki a tegnap estét az életetekből – kacsintott rám, majd odahúzott magához, és szorosan megölelt.

~*~

A telefonomat szorongattam ujjaim között, mikor a lift ajtaja kinyílt előttem, és végre kiszállhattam a kis térből. Mindig nyomasztott a bezártság, de most volt nagyobb problémám is ennél az egésznél.

Nem szóltam apának, hogy jövök. Nem fog örülni, hiszen egy olyan elfoglalt üzletember, mint ő, mindig be van táblázva. Phillip Roux, a dúsgazdag olajmágnás. Onnan indult, ahol még fű sem nő. Senki nem gondolta volna, hogy valaha is viszi majd valamire egy olyan alkoholista féreg fia, mint amilyen a nagyapám volt. Nem ismertem, de apám sosem beszélt róla tisztelettel, mindig mocskolta a nevét, és inkább állította meg magát árvának, mintsem elismerje, hogy milyen vér folyik az ereiben.

És itt tart most. Sokan akarták már rábeszélni, hogy ideje lenne nyugdíjba vonulnia, de hallani sem akar róla. Csak hatvan éves lesz, ez még nem egy durva kor.

Megan, apám titkárnője nem ült a helyén. Valószínűleg ügyeket kell intéznie, nem mellesleg ebédidő van. Ilyenkor van esélyem két szót váltani apával, mert ő mindig az irodájában eszik. Mérges vagyok rá a tegnap este miatt, de nem is bájologni fogok vele, ez az egy bizonyos. Vincent miatt viszont nagyon nagy segítségre van szükségem. Egyedül nem tudom megvédeni magam, ráadásul neki van akkora hatalma, hogy valamit kezdjen az üggyel. Nekem nincs.

Megálltam a félig nyitott ajtó előtt, és már készültem volna belépni, mikor meghallottam apa hangját. Szinte égett a dühtől és ordított. Nincs egyedül.

- Elég legyen, Michaela! – Á, szóval anyával beszél. Nem is olyan meglepő. – Fejezd be a követelőzést, különben…

 - A lányunk! Kérj tőle elnézést, nem akarom őt is elveszíteni. Már alig jár haza hozzánk. – Anya sírt. Hallottam a hangján, de apa hangja egyáltalán nem enyhült, éppen ellenkezőleg.

 - Igazán megérdemelné, hogy valaki végre helyre tegye. Már nem mi gondoskodunk róla, hát ráakaszkodik az első pénzes férfira, aki belép az életébe? Az a gyerek semmit, de semmit nem érdemel az égvilágon, és szívből örülhetnél annak, hogy megkapja tőlem ezt a minimális támogatást is! Kivághattam volna az utcára, veled együtt! – kiabált kegyetlenül. A szemem előtt megjelent, ahogyan habzik a szája, és ott áll anya előtt, közben kegyetlenül osztja az észt.

Azonban a szavaktól ideg ébred fel a gyomromban. Hát ez meg mit akar jelenteni?

Összeszűkültek a szemeim, alsó ajkamba haraptam, és erősen koncentráltam, hogy hallhassak minden szót, ami elhagyja a szájukat.

 - Phil, már megannyiszor kértem tőled bocsánatot, amiért hibáztam… ne büntesd a lányunkat az én hibámért…

 - A te lányodat! – fortyant vissza. Apa hangja mély, férfias, igazi ragadozó, de ez már mind jelentőségét veszítette. Kezdtem megérteni, miről is beszélnek…

Nem vártam meg a végét. A légzésem felgyorsult, a szívem olyan hevesen kezdett verni, mintha ki akarna ugrani a torkomból. Menekülni akartam… és meg is tettem. Megértettem, apa miért utált engem ennyire, mióta csak az eszemet tudom. Ez egy túl jó magyarázat… nem ő az apám.