Hetedik fejezet

A vacsoraasztalnál ülve hirtelenjében görcsbe rándult a gyomrom. Egyik oldalamon Daniel foglalt helyett, mint mindig. Viszont ezúttal a másikon Adrian terpeszkedett, méghozzá úgy elnyúlva, mintha ő maga lenne a házigazda. Sophie készségesen tette fel neki a terítéket, miután váratlanul betoppant, és önkényesen meghívatta magát vacsorára. Kellett nekem elmondani, hogy hová is jövök ma este. Ez több mint kínos.

Vele szemben ült Charity, mellette pedig a még elviselhetetlenebb barátnője, Serah. A nővérem egyfolytában a főnökömön legeltette a pillantását. Mintha ezzel a nézéssel meg tudná őt zabálni, de Serah még gusztustalanabb és tapintatlanabb módon méricskélte a férfit azokkal az ocsmány, zöld szemeivel.

Daniel bizonyára kellemetlenül érezte magát, hiszen hozzászokott, hogy a társaság mindig issza a szavait. Most azonban minden figyelem Adrianre szegeződött. Az egyik asztalfőnél, amely történetesen Adrian jobbján helyezkedett el, anyám ült, némán iszogatva a bort. Már a sokadik ma este. Apa viszont még mindig nem mutatott érdeklődést Adrian iránt. Ez egyáltalán nem lepett meg. Ő a csendes gyilkos. Ha megszólal, tényleg minden összeomlik. A lelki világom legalábbis biztosan.

A nappaliban már minden használható információt kiszedtek belőle, engem nem is kérdeztek. Adrian lelkesen mesélte el, hogyan találkoztunk, és hogy bizonyos értelemben ő a főnököm. Arról már ne is szóljon a fáma, hogy milyen szép mesét rittyentett a kettőnk kapcsolatáról. Furcsa mód, nem kapott benne helyet a csuklószorítgatás és a liftfalnak döngölés. Hangja határozottságot tükrözött, mégis büszkeséget. Édes istenem, nem vagyok a barátnőd! De a fantáziája nagyon is élénk. Megmentett ma estére Danieltől.

Anyám úgy figyelte a Főnököt, mintha maga a megváltó lenne, és sejtelmesen mosolygott rám, habár tudtam, hogy mit gondol, akárhányszor Danielre sandított. Mi a franc van az exemben, amihez ennyire ragaszkodik? Az isten szerelmére, aki mellette ül, egy valódi isten! Adrian Skyfield minden nő álma, még ha ezt nem is mondanám ki hangosan. Neki mégis mi a problémája vele, miért áll még mindig Daniel mellett? Ennyire durva véletlenek egyszerűen csak nincsenek.

A tányérom tartalmára néztem. Saláta csirkével. Ha valamiért megérte ide járni, akkor az az étel. Anyámék saját bejárású szakácsot fizettek, aki Olaszországból jött az Újvilágba, és az ízek, amelyeket megalkot, édesebbek megannyi ambróziánál is.

 - Egyél, édes. – A fülemben éreztem szavait, leheletét pedig az arcomon, miközben egy újabb csókot nyomott az arcomra. A fejem olyan vörössé vált, mint a paradicsom, de nem a pírfoltoktól, hanem a dühtől. Próbáltam visszafogni magam, nem kiborulni. Csak az hiányzik, hogy kiderüljön, nincs is semmi közöm ehhez a férfihez. Daniel elégedetten állapítaná meg, hogy ez egy kétségbeesett próbálkozás részemről, és azt hinné, hogy én kértem meg Adriant, hogy csinálja ezt, hátha akkor elhiszik, hogy nem olyan nyomorúságos a kis életem. Anyám pedig még annyiba sem nézne, mint most.

A villámmal beletúrtam a salátába, és falatozni kezdtem, mindeközben éreztem, hogy Adrian megfogja a szabad kezemet, és ujjait összefonja az enyémmel. Másik kezében ő nem villát, hanem a pohár bort tartotta, és egy féloldalas vigyort villantva rám, belekortyolt a vöröslő nedűbe.

Magamon éreztem az irigy pillantásokat Charity és Serah részéről. Csupán ez érte el nálam a kellő hatást: én is mosolyogni kezdtem. Az alkohol talán kezd hatni, és ki tudja, mi sülhet még ki ebből a helyzetből.

Daniel szólalt meg. - Adrian, olvastam már önről egy üzleti magazinban. Az újságírók csak úgy áradoznak a sármjáról, és a hatalmas vagyonáról. Az apja hagyta magára mindezt, nem? – Ő is belekortyolt a saját italába.

 - Az apám halálakor már az enyém volt a vállalat. A vagyonomnak nem sok köze van hozzá – válaszolta szolidan.

Belenéztem a szemeibe. Nem tetszett, ahogyan Danielre nézett. Vagyis, de. Baromira tetszett, hogy miközben így, ilyen határozottan beszél vele, mégis meg tudná őt skalpolni a puszta tekintetével.

 - Nős volt, nem? – Újabb kérdés. Már tudtam, mire megy ki Daniel játéka. Pontosan tudja, ki az az Adrian Skyfield. Ami nem meglepő, gyakran írnak róla a magazinokban.

Adrian megköszörülte a torkát, és éreztem a kézfejemen, hogy valamiért még jobban megszorít.

 - Nem, nem voltam nős.

 - De hát a magazinok…

 - A magazinoknak hisz, vagy nekem? – Óh, ez eléggé ingerültre sikerült a Főnök részéről, szemeivel ebben a pillanatban felnyársalta az ex barátomat, aki döbbenten pislogott a nem hétköznapi válasz hallatán.

 - Sajnálom – szólalt meg végül, de tudtam, hogy fogást talált Adrian-en. Gyenge pont. Mindenkinek van gyenge pontja. Én pedig egyre kíváncsibb lettem, hogy mit titkol ennyire az én jelenleg zabos főnököm. A magazinoknak mi oka lenne hazudni a házasságáról? Nem értek semmit. El fogja nekem mondani valaha is, hogy mi történt? Mi igaz mindabból, ami történt?

 - Sajnálhatja is. – Óh, ezt az Adriant ismerem én!  

Anya törte meg a ránk boruló csendet, bár Charity és Serah folyamatosan fecsegtek, nem is törődve azzal, hogy mivel töltjük el mi az időnket.

 - Szólhattál volna, hogy elhozod ma este a barátodat, Chantele. – Ez remekül kezdődik.

Csak felsóhajtottam.

 - Öhm… izé… szóval… én meglepetést akartam – kezdtem bele zakatoló szívvel, de nem hagyta, hogy befejezzem.

 - Tudnom kell arról, ha férfi van az életedben – vált a hangja halkabbá. Nem mintha így nem hallotta volna mindenki. – Biztonságban kell tudnom téged. – Az anyám aggódik. És ezt pont Adrian előtt kell elfecsegnie nekem. Pedig tudja, hogy Danielnek sem mondtam el soha, hogy mi történt kamasz koromban… nem tud Vincentről.

Egy pillanatra Adrian felé fordultam, arcán meglepetés és kíváncsiság kapott helyet, méghozzá anya szavai miatt. Úgy tűnik, nem sikerült minden aktát feltörnie, ami velem kapcsolatos. Még akkor sem, ha piszkosul gazdag. Apa ügyvédei mindent eltűntettek.

 - Jól vagyok, anya. Láthatod, hogy semmi bajom – feleltem aztán, és nagy levegőt vettem, de a hideg zuhany akkor jött, mikor az apám megszólalt az ő sajátosan mély hangján. Először, mióta megérkeztem.

 - Michaela, hagyd. A lányodnak nyilvánvalóan soha nem számított a véleményed. – Szóval ismét anyám lánya vagyok. Ő nyilván ott sem volt, mikor megfogantam. – Ha ismét pszichiáterre szorul majd, kopogtatni fog az ajtón. Addig ne táplálj hiú reményeket.

Csend telepedett ránk. A döbbenettől pislogni is elfelejtettem, és hasonlót véltem látni anya arcán is. Apa soha nem beszélt társaságban arról, hogy miként kényszerültem feldolgozni a Vincent-esetet. Nem tévedtem. Tényleg egy csendes gyilkos.

Hirtelen felálltam, nem törődtem egyetlen döbbent tekintettel sem, főleg nem a főnökömével.

 - Elnézést! – Az asztalra hajítottam a szalvétámat, miután kitéptem a kezem Adrian szorításából. Hangomban érezhető volt, mekkora gombóc gyülemlett fel a torkomban, dühömet pedig nem voltam képes kontrolálni, könnyeim már készen álltak arra, hogy kitörjenek.

Úgy rohantam ki az étkezőből, mintha valaki üldözőbe vett volna. Csak a kabátomat és a táskámat fogtam meg, nem törődtem a hatalmas fájdalommal, amely a heves mozdulatoknak köszönhetően ismét érezhetővé vált sérült bokámban.

Bevágtam magam mögött az ajtót, és rögtön a kocsi kulcsom után kezdtem kutatni, de ekkor már nem láttam a könnyeimtől.

Kész. Kibukott belőlem. Zokogni kezdtem. Az apám egy tapintatlan segg, és mindenki előtt megalázott.

 - Chantele? – szólt egy hang mögöttem, de nem néztem oda. Meg sem mozdultam, meredtem magam elé, miközben könnyeim sorjában záporoztak végig az arcomon.

 - Ne, Adrian. Kérlek, most ne – motyogtam, de én is alig hallottam saját hangomat. – Most nem lennék képes elviselni még a te szarságaidat is. Elég volt ma estére az anyám és az apám tökéletes duója. – Elcsuklott a hangom, és újabb sor könny távozott a szememből.

 - Chan…

 - Ne! – ordítottam fel hirtelen, és felé fordultam. Arcáról ezúttal semmit nem tudtam leolvasni, de ezúttal volt jobb dolgom is, mint őt elemezni. – Mi a francot gondoltál, hogy csak idejöttél utánam? Nincs szükségem ilyesmire, nincs szükségem rád! Láthatod, az életem elcseszett már így, önmagában is. Nem kellenek még a te hülyeségeid is a nyakamba – törölgettem a könnyeimet, de pillantása egyszer sem rezdült meg.

Helyette megindult felém, és megragadta a vállaimat.

 - Hazamegyünk.

 - Remek! – bukott ki belőlem a kijelentése után, de mire kimondtam volna, hogy nincs szükségem bébiszitterre, már fel is kapott a vállára, és elindult velem a saját kocsija felé.

 - Hé! Tegyél már le, te féleszű! – kiabáltam, és hirtelen még sírni is elfelejtettem. Szinte láttam az arcán, ahogyan vigyorog, miközben végighúzta forró tenyerét a hátsómon.

 - Jó feszes – tette végül hozzá, mire a hátába bokszoltam.

 - Tegyél le, az isten szerelmére!

Semmi.

~*~

Amikor belépdeltem a lakásba, máris megfordult a fejemben, hogy a torkának ugrok. Nem a saját lakásomba vitt haza, hanem a sajátjába. Legalábbis azt hiszem, ez az ő kis villája, mert hogy nem egy egyszerű lakás, hát az is biztos.

Nagyot nyeltem, ahogy körülnéztem az előtérben. Rögtön innen nyílt a nappali, onnan egy lépcső vitt felfelé. A falak fehérek, a bútorok a lehető legmodernebb szériából lettek kiválasztva, és ez igencsak szemrevalóvá, már-már otthonossá varázsolták az amúgy talán ridegnek tűnő helyiséget. A falakon műalkotások sorakoztak. Az irodája is valami hasonló, szóval azt hiszem, ez az ő stílusa. Sokat elmond róla. Szereti a letisztultságot. Mindazt, ami én amúgy egyáltalán nem vagyok.

 - Azt mondtad, hazaviszel – akadékoskodtam, mikor becsukta maga mögött az ajtót, lehajította a közeli kis szekrényre a lakáskulcsot, majd hozzám lépett, hogy levegye rólam a kabátomat.

 - Nem. Nem mondtam egy szóval sem, hogy hozzád megyünk – magyarázta, majd egy apró, tüzes csókot lehelt csupasz vállamra.

Sóhaj bukott ki belőlem, és lehunytam a szemem, de nem engedtem, hogy teljes mértékben átadjam magam az érzékek kavalkádjának.

 - Nem kellett volna. Úgy értem, a főnököm vagy, én pedig az alkalmazottad, és elég volt az az egy újságcikk, amit tegnap találtam. – Adj elég erőt, istenem, hogy le tudjam rázni. – Itt kell maradnom egész este?

Bólintott. – Itt fogsz aludni. Nem engedlek ilyen állapotban vezetni – fogta meg a kezem, majd felsóhajtott, és elindult velem.

A kanapé előtt álltunk meg, mire intett egyet. – Beszélnünk kell. Helyezkedjek kényelembe, egy perc, és jövök!

Ekkor tűnt fel, hogy a nappalit semmi nem választja el a konyhától, még egy kis fal sem. Én bizonyára pultot helyeztem volna el a kettő találkozásánál, de ez az ő dolga.

Előhúzott egy üveg bort a hűtőszekrényből, majd két pohár társaságában elindult felém.

Leült mellém, a poharakat pedig a kis asztalra tette, amely előttünk kapott helyet. – Egy pohár ital mellett könnyebb lesz – töltötte tele a poharakat, majd az egyiket átnyújtotta nekem. Ujjai egy pillanatra az enyéimhez értek, és furcsa elektromos töltés suhant végig a testemen.

 - Miről akarsz velem beszélni? – Tudtam nagyon jól, de mégis könnyebb a hülyét játszani.

 - Tudod, hogy miről.

Ó!

 - Kiborultál az apád szavaid miatt – kezdett bele. Remélem, nem kezdi el kielemezni a beszélgetés minden egyes momentumát.

 - Az apám egy kegyetlen cápa. Soha, senkivel és semmivel nem törődik. Szokása átgázolni az embereken, és ez alól nem kivétel sem én, sem a bátyám.

 - Aki Angliában él – biccentett.

 - Igen. Ő minél előbb el akart tűnni. Nekem nem sikerült olyan messzire jutnom – ízleltem meg a bort. Mennyei! Remek évjárat.

 - Miért jártál pszichiáterhez, Chantele? – tört ki belőle a kérdés. Tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat is. Nem tud uralkodni a kíváncsiságán.

Nagy levegőt kellett vennem, a torkom pedig annak ellenére kezdett kiszáradni, hogy folyamatosan kortyolgattam a kezemben tartott pohárból.

 - Ez hosszú történet, és… - Elfordítottam a fejem, és lehunytam a szemeimet. – Nem tudom, hogyan is gondolta. Még soha nem süllyedt le arra a szintre, hogy ezt társaságban megemlítse – ráztam meg a fejem, mire Adrian az állam alá nyúlt, és maga felé fordított.

 - Beszélj. Tudod, hogy addig nem nyugszom, míg meg nem tudom. Az apád miatt kellett orvoshoz járnod?

 - Nem. – Ez olyan gyorsan bukott ki belőlem. Nem is gondolkodtam, csak jött. Mintha a kérése egy szaros parancs lett volna. – Előtte ígérj meg nekem valamit, kérlek – fordítottam felé a pillantásom, és tekintetemben láthatta a néma könyörgést. – Amit mondani fogok, soha, senkinek nem mondhatod el. A szüleimen és a bátyámon kívül nem tud erről az égvilágon senki. – Csak bólintott, láttam a szemeiben felgyúló kíváncsiságot, de tudtam, hogy tényleg így fog tenni. Nem árul el senkinek. Nem úgy, mint az apám.

Nagy levegőt vettem, majd belekezdtem. - Nem volt könnyű gyerekkorom, Adrian – csóváltam meg a fejem úgy, hogy eleressze az államat. A tekintete rám összpontosult. Tudtam, hogy minden érzékszervével engem figyel. Válaszokat akar. Ahogyan én is. Ő mikor fog nyílt lapokkal játszani?

 - Itt nőttem fel, New Yorkban. Művészeti iskolába jártam, ott ismerkedtem meg… Vincenttel. Művészettörténelmet tanított nekem és a csoporttársaimnak. Tizenöt éves voltam. Most, huszonhat éves fejjel már belátom, hogy észre kellett volna vennem, mit is akar elérni. Mindig a tenyerén hordozott, mindig támogatott és dicsért. Nem érdekelte, hogy engem ezért kinéztek és kis kedvencnek csúfoltak. Egyfolytában vörös volt a fejem a sok pírtól, amit kiváltott belőlem a bókjaival. - Nagy levegőt vettem, lehunytam a szemem, majd folytattam. – Egy délutánon viszont minden megváltozott. Megkért, hogy maradjak benn, és ha vége az utolsó órámnak, menjek az irodájába. Nem volt gyanús, azt gondoltam, hogy ismét a kitűnő eredményemről akar velem beszélni, és arról, hogy milyen szuper portfóliót csináltam a vizsgára. De a portfólióm helyett egészen mást kezdett dicsérni. – Egy könnycsepp kibuggyant a szemhéjam alól, és szinte éreztem, hogy Adrian teste megfeszül mellettem. – Bezárta az ajtót. Azt mondta, hogy szép vagyok, és a tehetségem mit sem érne, ha nem egy ilyen dögös csomagolással rendelkezne. Szórakozni akart… velem. Akkor kezdődött el a játéka. – Elcsuklott a hangom, és összeszorítottam a szemem. – Minden létező módon megalázott, ahogyan egy férfi megalázhat egy kamaszlányt. Eleinte gyengéd volt, és kihasználta, hogy nem tudom megvédeni magam. De ahogy egyre több idő telt el, és egyre inkább undorodni kezdtem magamtól, keresni kezdtem a kiutat… viszont nem mertem a szüleimhez menni. Apa azt gondolta volna, hogy csak figyelemre vágyom. És mikor először próbáltam ellenszegülni, bedurvult. Arra kért, hogy vegyem le a nadrágom. De nem tettem. Akkor… akkor kaptam az első ütést, ide – érintettem meg az arcom. A gondolatra ismét sajogni kezdett. Éreztem az ütés erejét magamon. – Azon a délutánon erőszakolt meg először.

Nem mertem ránézni Adrianre. Nem tudtam, mit fogok látni az arcán.

Folytattam. – Három hónapig senki nem vette észre, hogy lerontottam a tanulmányi eredményeimet… nem figyelt fel senki arra, hogy betegesen lefogytam. Senki nem vette észre, hogy segítségért kiáltok. Hogy valaki vegye már észre, mi történik… Vincent még az elején megfenyegetett, hogy ha elárulom, mi folyik kettőnk között, valaki nagyon meg fogja bánni. – Újabbat nyeltem, ezúttal már a könnyeim sós ízét éreztem ajkaimon. – De egy alkalommal túl messzire ment. Ellenszegültem, mert belefáradtam abba, amit velem tett… úgy gondoltam, már nincs mit veszítenem, hogy nem tud annyiszor megütni, hogy még jobban fájjon. Letépte rólam a ruháimat, megpofozott, majd az asztalára döntött. Soha előtte nem volt olyan kegyetlen és kemény. Fájt, szavakkal elmondhatatlan, hogy mennyire fájt, ahogyan újra és újra megerőszakolt, ahogyan újra és újra elmerült bennem. Majd elengedett. Hazamehettem, azzal az ígérettel, hogy másnap ismét találkozunk az irodájában. De nem találkoztunk többé, csak a bíróságon. – Letöröltem a könnyeimet. – Készen álltam arra, hogy folytassam, beletörődtem, hogy sosem lesz vége… sajgó testtel mentem aznap haza, de a bátyám, Edmund rögtön megállított… ha nem teszi, talán soha nem derül ki, mi történt… nem vettem észre… nem vettem észre azt, hogy vérezni kezdtem. A vér átáztatta a nadrágomat. Másnap reggel egy kórházi ágyon ébredtem.

Megragadtam Adrian kezét, mikor láttam, hogy készül közbeszólni. Még nem fejeztem be.

 - Az orvos, miután megvizsgált, azt hitte, hogy egy egész csapat kapott el hazafelé menet, és ment végig rajtam. Tele voltam horzsolásokkal, olyanokkal, amelyeket akkor szereztem, és olyanokkal is, amiket az előző hetekben. Nem gyógyultak be rendesen. Beszélnem kellett… elmondtam, hogy mi történt. Még aznap letartóztatták. Két évig tartott, mire börtönbe juttattuk… két évbe.

Csak azt éreztem, hogy két szoros kar ránt magához, és ölel a mellkasára. Zokogni kezdtem. Az emlékek még mindig annyira fájtak. Jelenleg nem láthatta bennem azt a nagyszájú lányt, akit megismert az irodában. Akit most átölel, nem lenne képes megvédeni magát. Ismét azzá váltam, akit Vincent könnyű szerrel megerőszakolt.

 - Cssss… ez már a múlt – suttogta a fülembe, és úgy ölelt át, ahogyan azelőtt más még soha. Ezt az ölelést vártam az apámtól, aki igazából a tárgyalásra sem jött el. Egyikre sem. – A pokolba, azt hittem, hogy csak gyerekes szarságok miatt kellett orvoshoz járnod. Fogalmam sem volt, hogy… és én még rátettem egy lapáttal. Bocsáss meg! – Olyan édes volt a hangja, annyi megbánás kapott benne helyet. Itt helyben képes lettem volna elolvadni tőle, ha nem éppen életem legsötétebb korszakát kellett volna felidéznem.

 - Nincs baj. Ez már a múlt, csak mindig… annyi érzést szabadítanak fel bennem az emlékek – magyaráztam, majd kibújtam a karjai alól, és ismét azzal töltöttem el pár másodpercet, hogy letöröljem magamról a könnyeket. – Ha nem viszel haza, akkor… megmutatod, hol tudok lezuhanyozni, aztán lefeküdni?

~*~

Beálltam a vízpermet alá. A hajam rögtön úszott a vízben, így a barna tömeg szinte rögtön sötétebbé vált, és a villany fénye megcsillant rajta. Beletúrtam a hajamba, hogy a víz ne az arcomra csöpögjön, és elgondolkodva meredtem magam elé, miközben a kezembe fogtam a szivacsot.

A víz sugarakban haladt lefelé a testemen, apró csíkokban a melleimet vizezte, onnan tovább patakzottak a cseppek, végig a lábamon, apró bizsergést okozva ezzel, hiszen váratlanul ért a víz melegsége.  

Ahogy a szivacs végigsiklott bőrömön, és a finom tusfürdő illata megcsapta az orromat, akaratlanul is elgondolkodtam. Milyen gyakran hozhat ide Adrian nőket? Szörnyen éreztem magam, főleg azok után, amit elmondtam neki. Hogyan fog alakulni kettőnk kapcsolata ezek után? Mikor átölelt, nem éreztem változást benne, nem adta tudtomra, hogy nincs szüksége arra a mocsokra, ami árad belőlem. Danielnek sosem beszéltem erről, mert féltem, hogy megundorodna tőlem. De ha Adriannel ilyesmi történne, az ezerszer rosszabb lenne. Nem tudom, hogy miért… még csak nem is szeretem. Vagy Danielt nem szerettem? Jó ég, elég legyen már ezekből a gondolatokból!

Megtámasztottam az előttem lévő üvegfalat, lehajtottam a fejem, és hagytam, hogy a víz letisztítsa rólam a habot. A tarkóm is kapott egy szép adag vizet, a fülem pedig megtelt folyadékkal, semmit nem hallottam, ami körülöttem történt. A csenden kívül nem is volt más, amit hallanom kellett volna. Adrian rögtön kiviharzott, amint megmutatta, hogy hol fogok aludni. Mintha előre gondoskodott volna erről a helyiségről, hiszen minden tökéletesen elő lett készítve.

A gondolataim túlzottan elvonták a figyelmem mindenről, próbáltam lemosni magamról az emlékek által ismét érzett mocskot… és ekkor történt.

Forróságot és ölelő karokat éreztem a derekamon. Kinyitottam a szemeimet, a pupilláim pedig kitágultak, mikor megláttam az ismerős, finom kezeket. Illata elnyomta a tusfürdőt, ellepte a tüdőmet. Csakis ő rendelkezhetett ilyen illattal… Adrian. Az ő teste simult most az én csupasz testemhez.

Oldalra fordítottam a fejem, és én voltam a legjobban meglepve, mikor nem löktem el azonnal. Fehér ingét rögtön átáztatta a zúduló víz, hiszen ruhástól mászott be mögém a zuhanykabinba. Ujjai szétterültek a hasamon, mellkasát szorosan a hátamon éreztem, és egy pár pillanatra lehunytam a szemem, így élvezve ki a pillanatot.

 - Adrian – motyogtam halkan. Alig tudtam felfogni, hogy nemcsak egy érzéki csalódásban van részem.

Állát a vállamba fúrta, és egy aprót sóhajtott.

 - Ne beszélj – suttogta a fülembe, majd beleharapott a fülcimpámba.

 - Csurom víz lesz a ruhád.

 - Tényleg ez most a legnagyobb problémád? – Elmélyült a hangja, és szinte rögtön kiéreztem belőle, mekkora vágy tombol jelenleg a testében. Eddig visszafogta magát velem kapcsolatban, de miért is gondoltam azt, hogy ha kettesben leszek vele a saját házában, akkor csak malmozni fogunk? Ő ennél többet akar. De azok után is, amit ma este megtudott rólam?

Szembefordultam vele, és megpillantottam az átázott szövet anyagát. Mindent mutatott, és a látvány tagadhatatlanul női szemnek való.

 - Adrian…

 - Hm – hallottam hangját, de ő máris lehajolt, és tovább folytatta az ostromot, hogy teljesen elvegye az eszemet. Hasa hozzásimult az enyémhez, karjai átöleltek, és kezdtem zavarban érezni magam, amiért rajtam nincs semmi, ő viszont tetőtől talpig fel van öltözve. A szeme azonban többet mondott minden egyes szónál. Felesleges szavakat fecsérelni olyasmire, ami ennyire nyilvánvaló, és szinte kézzel fogható.

 - Nem akarlak kihasználni – búgta a fülembe, majd a nyakamba harapott gyengéden.

Az utolsó cérna is elszakadt.

Ujjaim a mellkasára tévedtek, és sorjában kezdtem el kibújtatni a gombokat a helyükről. Ő továbbra sem állt meg, ezúttal ajkaimat vette ostrom alá. Már megcsókolt egyszer… de ez a csók minden elemében más volt. A nyelve úgy furakodott a számba, mintha elveszítette volna minden józan eszét, őrült keringőt járt a nyelvemmel, miközben hajamba markolt.

Tenyerem ezúttal már csupasz, kockás hasát cirógatta, miután a nedves ing a zuhanyzó aljára hullott, a nadrágjának öve pedig pár másodpercen belül követte a felsőjének útját. Nem éreztem még ekkora szenvedélyt magamban. Sosem tudtam, hogy képes vagyok ennyire vágyni valamire. Mint egy drog, amit ha egyszer megízlelünk, örökre a függőivé válunk. A rabja lettem.

 - Gyönyörű vagy – szakadt el a számtól egy pillanatra, hogy végigmérje csupasz alakomat. Az ő szájából hallani ezt… felülmúlhatatlan. Nem tudtam mit mondani, csak halvány mosoly jelent meg szám jobb szegletében, és beletúrtam a hajába, hogy visszarántsam őt. Ízlelni akartam a csókját, feloldódni abban a tökéletességben, amelyet adni tudott nekem a puszta jelenlétével. Alig ismerem, szinte semmit nem tudok róla, nem tudom, mit miért tesz, de azt tudom, hogy mit képes adni. És el akarom venni azt.

A csípőm után nyúlt, majd kissé felemelt, így kerültem vele szemmagasságba. A nyelvével körözni kezdett a nyakamon, végighúzta tüzes nyelvét a bőrömön, majd kikötött a melleimnél.

A haját markolva nyögtem fel, főleg azt a pillanatot követve, mikor a szájába vette a – Daniel szerint – méretes halmokat. Ó, Daniel… te miért nem tudtál soha ilyen érzéki, ilyen bugyi szaggató lenni?

A nyelvével becézgetett, néha-néha megszívta melleimet, ezekkel váltva ki belőlem hangosabb és hangosabb nyögéseket. Az ösztöneim irányítottak, erősebben markoltam Adrian hajába és magához szorítottam a fejét. Szinte tudtam, hogy a bőrömbe mosolygott, és bíztatásnak vette gesztusomat.

Elengedett. Csalódott voltam, de csupán pár másodpercem volt felfogni, hogy mi történik.

Finoman lökött a langyosodó kabinfalhoz, már megint a számba furakodva, csókolt, mint aki eszét vesztette… áhítva és vággyal telve. Ez a férfi aztán tud csókolni.

 - Basszus, annyira kívánlak – lihegte, mikor ismét a tekintetembe nézett, majd elengedett, és nem engedte, hogy én fejtsem le róla a nadrágot, ő maga kezdett hozzá.

Lerúgta magáról a farmert, vele együtt az alsónadrágját is, majd megállt előttem. Ő is csupasz volt, akárcsak én, és ahogy tekintetem végigsiklott a fedetlen valóságon, megdobbant a szívem. Ez a férfi… óriási!

Azt hiszem, kiolvasta a tekintetemből a gondolataimat, hiszen elvigyorodott, majd ismét leláncolt mancsaival. Még mindig ott raboskodtam a fal mellett.

 - Nem tudok tovább várni… holnap megkapod az egész Adrian Skyfield-csomagot, de nem vagyok képes tovább húzni – motyogta, ezúttal is hevesen kapkodva a levegőt. A meleg víz, mely ránk ömlött, még inkább meleggé tette a helyiséget, hát még az a forróság, mely köztünk kapott életre…

Ujjai elvesztek a lábam között, miután csípőjére szorította jobb lábamat. Alhasamon éreztem kemény férfiasságát.

Halkan felmordult, ahogy kitapintotta a lényeget. Tudta, megállapította, hogy készen állok rá… elégedettség suhant át a szemein, majd a kezeibe fogta vizes arcomat.

A lábaimat így már semmi nem tartotta, én szorítottam őket csípőjére, miközben ő várakozóan pislogott rám. Tőlem akarta hallani, hogy akarom… hogy zöld utat adjak neki. Talán azért, amit megtudott rólam… de istenem, az elmúlt pár perc után azt hiszi, a célegyenesben megállítanám? Fenéket!  

A csípőjébe markoltam, de elkapta két csuklómat, és a fejem fölé szorította. Ajkai felfedezőútra indultak a számban, és abban a pillanatban, mikor nyelve rátalált az enyémre, teste eggyé vált az enyémmel…

~*~

Egész éjszaka fűtött valami. Egy hatalmas, izmos test, amely hátulról simult hozzám. Körülbelül hajnali három óra lehetett, amikor először felriadtam. Ő békében aludt ott mellettem, miközben magához ölelt engem. Nem tudom, hogy hol vagyok, vajon ez az a szoba-e, amelyet nekem szánt, de kényelmes párnák és takarók öleltek magukhoz. Nem volt Vincent, nem volt Daniel… ő volt és én.

Halvány mosoly ragyogta be a képemet, ahogyan visszaemlékeztem a tegnap éjjelre. A fürdőben olyan beteljesülés várt ránk, amely örökké megmarad majd az emlékeimben. Úgy robbantam fel, ahogyan életem során még egyszer sem, vele együtt. Sosem tapasztaltam még, milyen egy férfival egyszerre, ugyanabban a másodpercben eljutni a csúcsra, de Adrian megmutatta, hogy igenis létezik. Igaz, már az is ritkaság, hogy képes vagyok élvezni a szexet, és feltörni az élvezetek legnagyobb csúcsaira. Daniel sosem tudott belőlem gyönyört kicsikarni, csak ha rásegített a kezével. De ez a férfi, aki most mellettem fekszik… először, mindennemű segítség nélkül érte el, hogy élvezzek.

Elégedetten nyúltam el, majd azzal a halvány mosollyal szenderültem el ismét.

Mikor ismét nyitogatni kezdtem a szemem, a nagy és óvó kar eltűnt a derekamról.

Egy fáradt ásítást követően kutattam az órát, és megállapítottam, hogy reggel nyolc óra van. Ritkán alszom eddig, de a tegnap este több szempontból is különleges volt. Be fog vonulni a történelembe. Az enyémbe legalábbis mindenképpen. Megnyíltam egy férfinak… minden szempontból.

Néhány hatalmas ásítás után végül felültem, és megkerestem a ruháimat. Közben találtam egy cetlit, amellyel Adrian üzent nekem, hogy elment futni. Hát persze! Ha nem tenné, nem lenne ilyen piszkosul szexi. Ezért elnézem neki, hogy magamra hagyott.

Felvettem a cipőmet is, majd elindultam kifelé. Tökéletes alkalom, hogy kissé körbeszaglásszak itt.

Kiléptem a szobából, de rögtön elkapott a bőség zavara. Több ajtó is nyílt, gondolom mind vendégszoba.

Az első nem volt nagy szám. Férfias, domináns színek, néhol egy kis narancssárgával megspékelve. A másik ennek az ellenkezője. De minek kell ennyi vendégszoba?

Nagy sóhajjal jöttem ki a szobákból, és rájöttem, hogy ténylegesen azt a célt szolgálják, hogy vendégeket szállásoljanak el. Nem kínzókamra, nem is börtöncella. Mondjuk nem tudom, mit is gondoltam, mit találok

Vettem egy mély levegőt a vereség teljes tudatával, mikor az utolsó ajtóhoz léptem, és benyitottam.

Földbe gyökerezett a lábam, ahogy megláttam a halovány rózsaszín szobafalakat, a kis játékokat, a kiságyat, és egy csomó könyvet, amelyek ahelyett, hogy a polcon kaptak volna helyet, szanaszét hevertek a földön. Nem kellett hozzá sok magyarázat, hogy rájöjjek, kinek a szobájába sétáltam be éppen. A kis fal velem szemben pedig csak megerősített a hitemben. Ez Darla szobája. Adrian kislányáé.

Közelebb léptem, és karjaimat keresztbe fontam a mellkasomon. Milyen lehet elveszíteni egy gyermeket?

A gondolatra kirázott a hideg, és szemügyre vettem a képeket, amelyek a kis faliújságon kaptak helyet. Régiek. Mit is mondott Jefferson? Hét éve? Ez tökéletes magyarázat.

A felesége… vagyis, nem a felesége… Scarlett… gyönyörű nő volt. Fekete haja még a képeken keresztül is selymességet tükrözött, kék szeme olyan csillogó volt, mint maga az óceán, mikor a nap rásüt. A karjaiban egy szép kislány, rakoncátlan hajtincsekkel, növekvő fogakkal, széles vigyorral, kezében pedig egy nyalókával.

El kellett mosolyodnom, ahogy végigsimítottam a képeken.

Minden kép ezt a gyönyörű családot mutatta be, mindegyikükön ott álltak ők, hol hárman, hol csupán ketten, de az utolsó képen, amelyet felragasztottak… Scarlett ott mosolygott a kép bal sarkában. Mellette Adrian állt. A fiatal Főnök. Sosem láttam még úgy mosolyogni, mint ezeken a képeken. Az ölében egy kislány, aki…

Nem kaptam levegőt. A szemeim kitágultak, és a kezeimet rögtön elkaptam a mellkasomról. Darla gyönyörű, barna hajtincsei eltűntek. Egy szál sem volt a fején, szemei pedig – szülei mosolygása ellenére – elárulták, hogy hiába csak egy apró kis teremtmény, de már nem olyan, mint a többi korához hasonló kisbaba. Jeff azt mondta, hogy három éves volt, mikor meghaltak abban a balesetben.

 - Leukémia. – Szólalt meg egy hang a hátam mögött, és rögtön odakaptam a pillantásom. Megijesztett. És ahogyan Adrian rám nézett, ez csak fokozódott. A vállával támasztotta az ajtófélfát, kezei elvesztek a tréningnadrág zsebeiben, tekintete pedig olyan sötét volt, amilyennek előtte még sosem láttam. – Nincs mit keresned ebben a szobában, Chantele – fűzte végül hozzá, és sóhajtott egyet, ahogy beletúrt nedves, izzadt hajtincseibe.

 - Sajnálom, csak körül akartam nézni, én… - Magyarázkodás. Ebből nekem sok jutott az utóbbi időben. – Szóval beteg volt a kicsi?

 - Igen, beteg volt. De ennek már nincs jelentősége.

 - Mindenképpen… elveszítetted volna, ugye? – kérdeztem rekedten, és éreztem, hogyan homályosítják látásomat a könnyfelhők.

Ő csak bólintott. – Scarlett majdnem beleőrült abba, hogy az orvosok már lemondtak róla. Öt évet jósoltak neki. Scarlett nem tudta nézni, hogy a lánya szenved, hogy kihullik a haja a kezelésektől, hogy… nem mosolyog – nyelt nagyot, de nem mozdult. A tekintete elszürkült, és csak meredt maga elé. – Aznap, a baleset napján végleg elpattant valami nála - bökött mutatóujjával a halántékára. – Beültette a kicsit az autóba… Darla aludt. Scarlett pedig ivott, mielőtt beült a volán mögé. Meg akarta kímélni a fájdalomtól.

 - Jézusom – bukott ki belőlem, arcom pedig döbbenetet tükrözött. Nyoma sem volt annak a férfinak, aki annyi erőt árasztott, aki olyan volt, mint valami éhező fenevad. Most nem volt kettejük között szexuális feszültség. A férfi mesélt. Annak a történetét, hogyan ölte meg Scarlett a gyermeküket… 

Hatodik fejezet

Elfordítottam a kulcsot a zárban. A nyakamban éreztem Adrian forró leheletét, de próbáltam a legkevésbé sem figyelni rá. Valószínűleg az én kis egérlyukam fel sem ér az ő otthonának luxusával, de én szeretem. És Jemma is hasonlóképpen vélekedik erről, különben nem is ezt választottuk volna. Erre telik. Egyelőre. Ebben nem fogom elfogadni apám felszínes segítségét.

A lakás íncsiklandozó illatokat árasztott, és valami istentelen zene ordított. Minden a konyha felől jött. Te jó ég, Jemma! Teljesen kiment a fejemből, hogy már itthon van. Igaz, ő majdnem mindig itthon van, hiszen készülődnie kell a vizsgáira, nem mellesleg ő is valami őrületes projektmunkával készül meglepni a bizottságot. Még néhány hét, és végre elmondhatja magáról, hogy hivatásos belsőépítész lett.

 - A lakótársam is itthon van – magyaráztam Adrian-nek, miután becsuktam magunk mögött az ajtót, és megláttam kérdő pillantását.

Lesegítettem a kabátját, majd halványan elmosolyodtam. Nem is tudom, mosolyogtam-e már rá. Azok után főleg, hogy nemrég az irodában még sírva álltam előtte, ő pedig majdnem a haját tépte dühében. Hogy kerültünk ide egyáltalán a történések tükrében? Remek kérdés!

Még mindig bicegtem, de szerencsére most nem készült felkapni, hogy az ölében vigyen be a konyhába. – És rém pocsék a zenei ízlése – sóhajtottam fel, mikor arcára kiült valami furcsa grimasz. Jemma zenei ízlése egyáltalán nem egyezik az enyémmel, ő szereti, ha dübörög a fal, míg én inkább a csendes, nyugtató dallamokat részesítem előnyben.

 - Gyere – súgtam neki halkan, majd megindultam előtte, hogy mutassam neki az utat. Nem kellett sok idő, hogy megpillantsuk Jemmát, ahogyan egy egyszerű fehér topban és egy hozzá passzoló, rövid, testhezálló fekete nadrágban ringatózott a zene ütemére, fakanállal a kezében. Meg sem próbáltam kitalálni, hogy az vajon a főzéshez kell-e, vagy netán azt használta arra, hogy imitálja az éneklést. Mintha az American Idol-ból pattant volna ki. A különbség kettőnk között, hogy az ő hangja tényleg rádióba való.

 - Jemma? – kérdeztem, de a zene túlharsogott. Hát odaléptem a rádióhoz, fél szemmel Adrian arcát figyelve, aki nagyon nehezen fojtott el egy vigyort, majd kikapcsoltam a készüléket.

A barátnőm összerezzent, és ijedten fordult hátra. Arcára kiült a döbbenet, ahogy rám nézett, majd a főnökömre. Nem volt túl jó véleménnyel róla azok után, amit meséltem. A virágos történet nem nyűgözte le, miután elmondtam neki, mit tett velem a liftben.

 - Óh… helló! – Nem is vártam tőle többet. A hangja is remegett, főleg a férfi láttán, majd egy idióta, bárgyú vigyor ütközött ki arcán. Képes lazán kezelni a dolgokat.

 - Jemma, ő itt Adrian Skyfield – böktem a szintúgy vigyorgó férfira, majd fordítottam a helyzeten. – Mr. Skyfield, ő pedig a lakótársam, Jemma Gallagher.

 - Üdv! – integetett Jemma a fakanállal, miközben félrebillentette a fejét. Nem volt látványos, de tudtam, hogy már vagy tucatszor végigmérte a főnökömet. Nem az ő esete. És ezért magam se tudom, hogy mi okból, de nyugalom töltött el. 

 - Miss Gallagher – lépett végül oda a Főnök, hogy kezet nyújtson felé.

Jemma elfogadta. Szerencsére türtőztette magát, és nem illette kritikával a férfit úgy, mint minap. Egy egész kiselőadást tartott a hozzá hasonló férfiakról.

 - Úh, a hangja így élőben egészen más! – bukott ki Jemmából hirtelen, ahogy megszorította a férfi kezét, én pedig felvont szemöldökkel, érdeklődve pislogtam rájuk. Mikor hallotta volna a hangját máshogy?

A barátnőm észrevette a kérdő pillantásom, és rögtön zavart vigyor uralkodott el a képén. Miért érzem úgy, hogy ezt nem akarta az orromra kötni?

 - Ma délben felhívtalak, hogy együtt ebédelünk-e. És ő vette fel.

Mi?! Az én irodámban? Mit keresett az ÉN irodámban?

Ránéztem Skyfield-re, aki megvonta a vállát. – Csak meg akartam nézni, hogy visszaértél-e már az ebédemmel. A telefon pedig csörgött.

 - És ez menten feljogosította arra, hogy fogadja a hívásomat – vontam le a következtetést, de arcom rögtön meg is enyhült, ahogy láttam a szokatlanul kisfiús vigyorát. Ahhoz képest, hogy túl van harmincon, nem látszik meg rajta. Valószínűleg sok időt tölt az edzőteremben.

 - Jaj, Ele! Ne reagáld túl! – legyintett Jemma, mire rögtön felfigyeltem rá. – Ő is velünk vacsorázik? Mert ha igen, felteszek még egy terítéket! – lépett el rögtön, de nem is várt válaszra, már készítette is a tányért.

 - Mi a kaja? – érdeklődtem, és intettem Adriannek, hogy nyugodtan tegye le magát az egyik székre. Az asztalfőnél foglalt helyet. Jellemző. Nyilván megszokta, hogy mindig ott ül.

 - Spagetti. – Csak bólintottam rá. Imádom. És láttam a férfi pillantásán is, hogy neki sincs ellene kifogása.

 - Töltök egy pohár bort – indultam el a hűtő felé. Igaz, teát ígértem, de akkor még a fejemben sem volt, hogy Jemma itthon lesz.

 - Basszus, mi történt a lábaddal? – hallottam meg végül a barátnőm visító hangját, ahogy odatette Adrian elé a terítéket, és meglátta a bokám.

 - Csak egy kis baleset.

 - Tedd le a segged, most rögtön! – rivallt rám. Nem zavartatja magát Adrian előtt. Kezdek rájönni, hogy hiába nem az esete, Jemma megtalálná a közös hangot a Főnökkel.

~*~

A vacsora viszonylag csendben eltelt, Jemma folyamatosan borral kínálta Adriant, aki az esetek nagy részében el is fogadta azt. Persze ezúttal sem kerülhettem ki a szokványos kiselőadást, amellyel Jemma általánosságban letámadja az idegeneket. Adrian megtudhatta, hogy Jemmának milyen szép gyerekkora volt, hol nőtt fel, milyen szoros a kapcsolata a testvérével, és hogy néhány hét múlva munkába kezdhet egy közeli kis vállalkozásnál, mint belső építész. Nagyon lelkes volt miatta, de néha azon kaptam Adriant, hogy hiába beszél Jemma kifejezetten hozzá, engem bámul. Nem sokat szólt, csak bólogatott, dicsérte a barátnőm munkásságát, belekortyolt a borba, közben pedig elfogyasztotta a spagettit.

 - És te, Chantele? – Erre felkaptam a fejem. Adrian hozzám beszél. Mit akar tudni? – A te családod is ilyen támogató?

Erre mit kellene mondanom?

Csak megráztam a fejem egy apró, kesernyés mosollyal. – Apával szinte egyáltalán nincs kapcsolatom, ő egy eléggé elfoglalt üzletember. Anyával pedig már nem jövök ki olyan jól, mint régen. A bátyám Angliában él évek óta, a nővérem pedig még mindig a szüleimmel – köszörültem meg a torkom. Nem tudtam többet mondani, hiszen semmi érdekesség nincs a családi életemben. – Apa fizette az egyetemi tandíjamat, de nem érdekli, hogy mi történik az életemben – vontam egyet a vállamon. Láthatta rajtam, hogy egyáltalán nem érint meg a téma. Főleg azért, mert úgy nőttem fel, hogy sosem volt mellettem az apám. A bátyámat egészen Angliáig üldözték el, ő nem kért a szüleimből. Charity viszont olyan, mint anyám ráadásul még neheztel is rám. Nem túl szerencsés legkisebbnek lenni.

 - Azt olvastam, hogy ön már évek óta nem tartja a kapcsolatot a családjával… az apja halála óta – kezdtem végül ismét beszélgetésbe. Láttam Jemma-n, hogy érdekli a téma őt magát is, de közben elismerően lesett rám. Nem gondolta volna, hogy meg merem kérdezni azok után, amit meséltem erről a férfiról neki. Csak kár, hogy most nem produkálta magát, mert akkor Jemma megértette volna, miről is beszéltem. Ma este maga volt a tökély, úgy is viselkedett.

 - Kérlek, tegezz végre. A nevem Adrian – kortyolt bele ismét a borba, mire én zavartan, de biccentettem. Van egy olyan érzésem, hogy ezt apró kitérőnek szánta, mielőtt belevágna a dologba. – Kivételesen ez az egy információ helyes rólam az interneten, gondolom ott olvastad – folytatta végül.

Ismét bólintottam, mire ő elmosolyodott.

 - Mondjuk úgy, hogy… apám végrendelete nem várt sorokat tartalmazott, és miután ez nyilvánosságra került, anyám neheztelni kezdett rám, ahogyan a húgom és az öcsém is. A történet ilyen egyszerű – billent oldalra a feje, mire megköszörültem a torkom. Óh, basszus! Nyilván azt gondolta, hogy valami nagy szenzációra pályázom. De csak kíváncsi voltam. Mint úgy általában.

 - Igazán kellemes volt a vacsora, hölgyeim. De azt hiszem, ideje lesz távoznom – egyenesedett fel végül, és Jemma felé fordult, megdicsérve még egyszer a képességeit.

 - Mondd, Chantele… - fordult ekkor felém, miután betolta a széket, és elmosolyodott. – Csatlakoznál szombat este hozzám egy vacsora erejéig?

Jóságos ég. Randizni akar velem!

 - Sajnálom, Mr. Skyfield. – Megláttam csúnya nézését. – Adrian – javítottam ki hirtelen magam, mire ismét megenyhült. – Az anyám hagyományos vacsorájára megyek szombaton – magyaráztam, és bocsánatkérő pillantást küldtem felé. Ezer vacsorát töltenék el Adrian Skyfield-del, a legrosszabb, legdühösebb oldalával, mint hogy a szüleimnél töltsem az időmet.

Biccentett. – Még nem végeztünk – mondta kicsinyes mosolyával, majd még egyszer Jemma felé fordult, és fejével biccentett neki. Ezután kivonult. De jó segge van.

 - Mindig ezt mondja – magyaráztam Jemma kérdő pillantására, miután hallottam, hogy csukódik a bejárati ajtó. Mikor a liftben ellöktem magamtól is hasonlót mondott, ha nem teljesen ugyanezt.

 - Ijesztő, de mégis kurvára szexi! – hallottam meg barátnőm lelkes hangját, és mikor felé néztem, láttam, hogy mind az összes fogával vigyorog. – Tetszel neki.

 - Ugyan, Jemma. Csak egy újabb név vagyok a listáján – legyintettem.

~*~

Péntek van. A kávémat kortyolgattam az íróasztalom mögött, és próbáltam észhez térni, mikor elém repült egy újság. Még ki sem nyílt az ajtó, de már ott is volt előttem.

Úgy kaptam fel a fejem, mintha valaki egyenesen fejbevágott volna, és megpillantottam Jefferson paprikás képét, ahogy az íróasztalom fölé tornyosul, és szinte toporzékol a méregtől. Ezt meg mi lelte?

 - Jefferson…? – kérdeztem meglepett pislogással, mire fújtatott egyet.

 - Olvasd el! – bökött a címlapra. Hát, jó.

Letettem a kávét, felsóhajtottam, és széthajtottam az újságot. Nem tudom, mire megy ki ez az egész. Semmi rosszat nem csináltam, mégis, mi bosszantotta fel ennyire?

Elég gyorsan rájöttem a magyarázatra. Ez a pletykalap címoldalon hozott le egy cikket, méghozzá egy fényképpel. Amin én voltam. És Adrian. Tegnap, mikor a lenti parkolóban vártuk a sofőrjét, és ő a karjaiban tartott engem, a fájó lábam miatt. A kép pont azt a pillanatot örökítette meg, amikor rám nézett. Aggódó volt a tekintete és törődő.

Ez most mi? Nem láttam a nevét a Forbes magazin harmincas listáján, szóval miért is olyan nagy szenzáció ez a férfi? A szemembe ötlött a tény, hogy amellett, hogy tényleg igazán gazdag és tehetséges vezérigazgató, még piszkosul szexi is. Talán emiatt. Valószínűleg kapós agglegény. Ostoba firkászok!

 - Tegnap elestem, és ő csak hazavitt – fordultam vissza Jefferson felé, de ő továbbra sem nyugodott le, helyette kikapta a kezemből az újságot, és egy bivaly nagy sóhajjal kezdte olvasni a cikket. – Úgy tűnik, New York egyik legnagyobb cápájának végre bekötik a fejét. A milliomos, nem mellesleg rendkívül jóképű Adrian Skyfield köztudottan kerüli a nyilvánosságot, ha párkapcsolatról van szó, mióta egy tragikus balesetben elveszítette feleségét és kislányát.

 - Nem volt a felesége – szakítottam félbe. Nem tudott lekötni az, amit mondott, inkább azon kattogtam, hogy mi lesz, ha egy ismerős meglátja ezt a képet. Jó ég, és ha az anyám meglátja… milyen balhét fog csapni!

Jefferson rám sem hederített, tovább folytatta. – Vajon ki lehet ez a titokzatos nő, aki szemmel láthatóan elrabolta Skyfield szívét? Vagy hamarosan ismét szemtanúi leszünk egy pénzen alapuló kapcsolatnak?

 - Hogy mi? – pattantam fel hirtelen, és kiragadtam ujjai közül az újságot, hogy a helyiség másik végébe hajítsam. Ezek most tényleg lekurváztak? Nekem nem kell Adrian Skyfield pénze, az isten szerelmére!

 - Mibe keveredtél, Chantele? – kérdezte végül, mire a hajamba túrtam, és fel-alá kezdtem sétálni a kicsiny irodámban. – Ajánlom, hogy hozd rendbe. Ez a férfi nem neked való, és mi több, egyáltalán nem való nőnek. Össze fog törni. – Köszi a tanácsot.

De mire bármit is mondtam volna, egy újabb fújtatás után távozott az irodámból. Én pedig úgy ragadtam meg a telefont, mintha az életem múlna rajta. Tudtam, hogy az asszisztense fogja felvenni, de szarok rá. Beszélnem kell vele.

 - Mr. Skyfield irodája, miben segíthetek? – szólalt meg az a szőke nőszemély a maga dallamos, selymes hangján. Általában nyilván így beszél, kivéve mikor rólam van szó. Nem kedvel, de hát kit érdekel?

 - Itt Chantele Roux. Beszélni szeretnék Mr. Skyfield-del. – Néma csend. Szinte magam előtt láttam, ahogyan beleharapott ajkába, és dühösen kifújta a levegőt.

 - Várjon egy percet, Miss Roux! – Kihangsúlyozta a nevem. Ismét csend borul rám. A szabad kezemmel az asztallapon doboltam, mikor hallottam, hogy végre megszólal…

 - Chantele? – kérdezte lágyan. Mióta beszél így velem?

 - Láttad már a mai újságot? – bukott ki belőlem. Nem köszöntem, nem csevegtem. Rohadtul felhúztam magam, a fejem nagyjából úgy fest jelenleg, mint az előbb Jefferson-é.

 - Tájékoztatásul közlöm, hogy az ilyen szennylapok nem tartoznak a napi olvasnivalóim közé. De igen, láttam. – A hangja továbbra is nyugodt, igaz, a mondat elején volt némi rosszallás a hangjában, amiért azt gondoltam róla, hogy ilyesmiket olvas szabadidejében. – Mi a problémád vele?

 - Az, hogy… hogy pénzéhes ribancnak neveztek! – Áh, igen. Üvöltöttem. A telefonnal. Ha itt lenne, nem mernék vele ordítani.

 - Csitulj. – Óh. Hát, a kutyád sem vagyok, kedves Mr. Skyfield. – Miért törődsz ilyen szarokkal? Úgy tudom, van munkád. És ha minden igaz, tizenkét másodpercen belül még több lesz.

Ez meg miről beszél?

Alig fordítottam el a pillantásom a naptáramról, amelyben nem szerepelt semmilyen megbeszélés ma délutánra, már kopogtak is az ajtón. A szőke szilikonhegy volt az.

 - Megérkezett? – kérdezte a vonal végén Adrian.

 - Igen.

 - Nézd át a projekt alapjait. A többit Amanda ismerteti veled. Nekem dolgoznom kell, és ajánlom, hogy te is tedd azt. – Letette. Ez lerázott engem!

Felnéztem Amanda-ra, és kényszeredetten elmosolyodtam. Már legalább tudom a teljes nevét. Egy egész hét után már ideje volt.

 - Tessék. – Letett elém pár mappát, és a legfelsőt rögtön fel is nyitotta. Te jó szagú úristen! Ez az én projektem alaprajza, amit készítettem a diplomamunkámhoz! Komolyan gondolta. Azt akarja, hogy megvalósítsam.

Csak ugrált a szemem a számok és megjegyzések között. Az ő kézírása. Tényleg személyesen törődik azzal, hogy belevágjak.

Amanda megköszörülte a torkát, és kitágult szemeimet lassan felé fordítottam. Úgy nézett rám, mintha mérget kevertem volna a reggeli kávéjába.

 - Tudod, sok pénzéhes szajha fordult már meg ennél a vállalatnál, és környékezte már meg őt, de egyik sem érte el azt, hogy Adrian figyeljen rájuk.

Kezdődik. Adrian ezt értette „ismertetés” alatt?

 - Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy értem, mire céloz. – Én biztosan nem fogom letegezni. Úgy tűnik, azok, akik két emelettel feljebb dolgoznak, megfeledkeznek erről.

 - Nagyon jól tudod, mire célzok. De nem fog sikerülni. Egyszer megdug, aztán megy az egész… - Ránézett a mappák halmazára. – a kukába.

Megköszörültem a torkom. – Köszönöm a látogatását. Szeretnék dolgozni.

Nem vártam, hogy könnyen feladja, de már ki is ment. Eltoltam magam elől a papírokat. Nem tudtam arra koncentrálni, amit elém raktak, még ha ez életem legfontosabb munkája is… az élet megint jó lapokat osztott. És megkeverte őket.

~*~

 - Biztos, hogy nem jössz velem? – kérdeztem Jemmától, miközben a tükör előtt állva magamat figyeltem. Ez a szürke színű ruha még szerintem is remekül passzolt hozzám, nem fedte el formás lábaimat, szabása pedig tökéletesen kiemelte homokóra alkatomat. Még Jemma választotta nekem néhány héttel ezelőtt, amikor egy igazán csajos délutánt töltöttünk együtt a lakásunkhoz közel lévő plázában. Nem bántam meg a választásomat.

 - Az anyádékhoz? Viccelsz? – Nem is vártam más tőle. Bár én is lerázhatnám őket ennyivel… mikor legutóbb magammal vittem a barátnőmet, anyám mindent elkövetett, hogy összeboronálja az akkor éppen náluk vendégeskedő barátnője fiával. A harminc éves, fiatalos, sportos Jonathan minden nő álma volt. Igaz, leginkább azoké, akik eltűrik, hogy emberszámba se vegyék őket, és teljes mértékben elnyomásban éljenek mellette. Persze eléggé csábító az az összeg, ami a bankszámláján csücsül, és ha a szülei meghalnak, még inkább gyarapodni fog a vagyona. Jemma egyáltalán nem tartozik ebbe a kategóriába. És ezt szóvá is tette, miután a férfi ellőtt pár hím soviniszta, múlt századi tréfát. Meg is lepődtem, mikor az este végén tiszta ruhával és száraz hajjal távoztunk. Anya a tekintetével is képet lett volna megölni Jemmát. Azóta jobb, ha nem látom őket egymás mellett.

Eltettem a telefont a zsebembe, majd még egyszer megborzoltam hajkoronámat, melyet ezúttal hullámossá varázsoltam. Sminkem egyszerű, mint mindig.

 - Ne felejtsd el végre lefektetni anyádéknál a szabályokat – kezdte el a kiselőadást Jemma, mikor kisétáltam a közös nappaliba. A kanapén ült, ölében egy nagy tál fagylalttal, a kanál pedig kilógott a szájából. – Az első és legfontosabb, hogy húzza ki Daniel nevét a vendéglistáról. Pofátlanság, amit művel. De tényleg! – nyomatékosította, és hallottam hangjában, hogy hajthatatlan. Kinéztem belőle, hogy ha azzal jövök haza, miszerint nem intézkedtem ez ügyben, hát ő fogja felhívni az anyámat. Harcias barátnő. Mi lenne velem nélküle? Néha tényleg olyan, mintha ő lenne az anyám. Érzelmileg sokkal érettebb… de miért meglepő ez? Neki nem volt olyan kamaszkora, mint nekem.

 - A szokásos időben jövök. Vagy hamarabb – kacsintottam rá, ezzel jelezve, hogy vettem az adást, és próbálok mindent elintézni.

Az autómat vezetve alaposan belemerültem a gondolataimba. Próbáltam logikus érveket találni arra, vajon anya miért erőlteti annyira azt, hogy Daniellel legyek, miután tudja, hogy legalább egy nővel félresiklott. Attól fél, hogy nem találok jobbat? Daniel is alig maradt meg annak idején a hálómban, alig tudtam elkapni. Utólagosan talán jobb is lett volna, ha hagyom, hogy eltűnjön. Nem tudom, mit szeretett bennem, főleg azok után, amiket a fejemhez vágott azon az estén, amikor szakítottunk.

A gondolatra fájdalom nyilallt a mellkasomba. Daniel, a tökéletes fiú. Eleve szóba sem jöhetne, ha az apja nem egy milliomos vállalkozó lenne, az anyja pedig valami flancos klub vezetője, aminek az én anyám is tagja. Lehetséges, hogy az egész erről szól. A pénzről.

Felsóhajtottam, mikor leparkoltam a kocsival a szüleim hatalmas háza előtt. Nemrégiben az egész átesett egy hatalmas felújításon, minden modernné változott kívül és belül is. Nyoma sem volt annak a helynek, ahol felnőttem. A bokrok eltűntek a ház elől, helyüket rózsák és apró kis virágok vették át. Kibővítették a lakást három új szobával, valamint egy télikerttel és egy hatalmas medencével is. Anyám ötlete volt az egész. Apámat ez sosem érdekelte, neki csak egy ágy kellett, ahol a fáradalmas munka után feküdhetett. Már évek óta nem alszanak egy ágyban.

Végignéztem a fehér oszlopokon. Kakukktojásnak éreztem itt magam. Ez a nagy luxus nem fér össze az én életemmel. És belegondoltam, hogy valószínűleg Adrian is hasonló körülmények között élhet. Minden, ami nem én vagyok, megtalálható ezekben a lakásokban. Bár, ha őszinték akarunk lenni, ezeket nevezhetnénk modernizált kastélyoknak is. Minden kislány erről álmodik. Kivéve engem.

 - Ele, drágám! – Az anyám hangja úgy csapta meg a fülemet, mintha téli álomból ébresztettek volna. Elméláztam, miközben figyeltem a terebélyes ablakokat, amelyeket nem árnyékolt függöny. Kivilágították az egészet, így téve még otthonosabbá, én mégis börtönnek tekintettem minden egyes alkalommal, mikor itt kellett vacsoráznunk. Sokan nem értik, hogy miért egy kis tetőtéri lakásban élek, miközben a szüleim szinte fürdenek a pénzben. Egy szemforgatáson kívül aligha szoktam rá választ adni. Nekem nem kell más pénze. Amint sikerül rendesen lábra állnom, az apámnak is vissza fogom fizetni az egyetemi tandíjam árát.

 - Majdnem késtél! Már mindenki itt van – ölelt át, de távolságtartóan. Hát, ez sem változott. Amit nem is bánok.

 - Dugó volt – magyaráztam nagyot nyelve. Újabb hazugság, de egyáltalán nem akartam erre több időt fecsérelni. Tudja ő is, még ha nem is vallja be magának, hogy a hideg szalad végig a hátamon, ha ide kell jönni. – Ki az a mindenki? – tettem fel végül az újabb kérdést, miközben beértünk a lakásba, és Sophie már jött is, hogy elvegye a kabátom. Küldtem felé egy bizakodó mosolyt, mire ezt szégyenlősen viszonozta is. Talán én voltam az egyetlen, aki ebben a házban tisztességesen beszélt a bejárónővel.

 - Apád és Charity és egy barátnője már a nappaliban ülnek, Daniel is megérkezett. – Témánál vagyunk.

 - Anya, miért hívod meg még mindig? – bukott ki belőlem a kérdés. Azt hittem, két pohár bor társaságában fogom tőle ezt megkérdezni, de úgy tűnik, megy ez ital nélkül is.

 - Majd később megbeszéljük. Szeretnének már látni.

 - Egy hete voltam itt utoljára, anya – forgattam meg a szemem.

 - Ne forgasd a szemed, Chantele Augene Roux! – A tipikus dorgálás, aminek továbbra sincs haszna. Nem vagyok öt éves kislány, de úgy tűnik, ő megmaradt abban a hitben, hogy még mindig úgy kezelhet.

Még szorosabban fogtam a táskám fülét, miközben betértünk a nappaliba. A tágas helyiség akár egy egész bálnak adhatna otthont, a levegőben szinte még érezni a krémszínű festék émelyítően erős illatát. A könyvespolc elfoglalta a fal melletti részeket, Charity pedig a zongora mellett ült, és lágy dallamot játszott. Csak akkor zongorázik, mikor ideges. Nagyszerű este elé nézek.

Daniel éppen őt nézte, majd mikor meghallotta anyám harsogó, erőteljes hangját, amely jelezte, hogy megérkeztem, rögtön felém fordult, és elővette azt az átkozottul tenyérbe mászó vigyorát. Elegánsan öltözött fel, a fekete farmer ezúttal is a lehető legjobb választásnak bizonyult, amelyhez ezúttal egy halovány kék ing párosult. A nyakrész nyitva. Elég volt ránéznem, és máris éreztem drága pacsulijának illatát.

Apám fel sem nézett, mikor odasétáltam mellé, hogy egy apró csókot nyomjak az arcára, Charityt pedig szándékosan hagytam ki. Danielről nem is beszélve, aki továbbra is úgy méregetett, mint kannibál a meztelen testet.

Anyám a kezembe nyomott egy pohárnyi bort. – A vacsorát hamarosan tálalják, addig is foglaljatok helyet. – Ezt mondja szinte minden itt töltött estémen.

Leültem a fehér bársonykanapéra, keresztbe fontam a lábam, és vártam, hogy mindenki elhelyezkedjen. Apa a fotelt választotta, továbbra is mélyen a gondolataiba merülve, kezében egy pohár whiskyt szorongatva.

Charity és anya a velem szemközti kanapéra csusszantak, Daniel pedig – szokását hűen őrizve – leült mellém, és szinte az oldalamra fonódott. Tényleg érzem a parfümjének illatát. De amennyire régen szexinek találtam, most hányi tudnék tőle.

 - A nagyszájú barátnődet hol hagytad? – fordult felém Charity, Jemmára célozva.

 - Nos… ő ma este nem érezte jól magát, és kénytelen volt visszautasítani a meghívást – találtam ki hirtelenjében valamit. Jemma jobban már nem is tudna lenni, abban viszont biztos voltam, hogy még egyszer ide a fél lábát sem fogja betenni.

 - Mondd csak, Daniel, hogy megy az üzlet? – váltott témát anyám, tudomást sem véve a barátnőmet érintő kérdésről.

Daniel kihúzta magát. – Nemrég sikerült nyélbe ütnünk egy több milliós üzletet. Apám szerint ha ezt elhivatottan végigcsináljuk, nem kell aggódnunk a napi betevőért úgy… háromszáz évig. – Vigyorgott, én pedig magam elé grimaszoltam, tudomást sem véve anyám lelkes mosolyáról.

 - Daniel, ez csodálatos! Hallod, Ele? – fordult felém, mire a grimaszomat próbáltam negédes vigyorrá változtatni.

 - Hallom, nem vagyok süket. Bizonyára az is örömmel tölt el téged és az apád, hogy az üzleteitekkel általában másokat tesztek tönkre – szúrtam egyet oda.

 - Chantele! – szólalt meg anyám sértetten. Legalább Daniel arcáról is lehervasztottam a vigyort. Ismertem a gondolatait. Azt gondolta, hogy mivel nekem más nem jut, hát könyörögni fogok, hogy ismét legyünk együtt. Ez egy oltári nagy poén!

De mire bármit is mondtam volna, ismét megszólalt a csengő. Hallottam Sophie lépteit, anyám azonban nem mozdult, csupán kérdően nézett mindnyájunkra. Azt hiszem, nem várt vendég érkezhetett.

Hát türelmesen vártam, nem zaklatott fel annyira a gondolat, hogy valaki jön. Általában a szüleim egyik ismerőse szokott betoppanni, velük pedig maximum az időjárásról tudok cseverészni.

De amikor Sophie megjelent, mögötte egy öltönyös, mégis laza férfival, azt hittem, hogy a légzésem cserben hagy. A visszafogott mosolya elárulta, hogy most nem az úriember szerepében kíván itt tetszelegni.

Anyám úgy pattant fel, mintha tűzbe ült volna, de még ezt is képes volt elegánsan megcsinálni. Az én szemem azonban továbbra is döbbenten guvadt ki. Megijedtem, hogy mi fog következni.

 - Sajnálom a késést, Chantele. – Adrian hangja nyugodt, bársonyos. Ezzel a hanggal beszélhet lyukat az emberek hasába?

Odalépett mellém, felhúzott a kanapéról, és egy apró csókot lehelt selymes bőrű arcomra.

 - Adrian – bukott ki végül belőlem, nem is gondolva végig, hogy beszélek.

Éreztem magamon a pillantását, miután elhajolt… végigmért. Majd végignyalta alsó ajkát. Azt gondoltam, hogy ez csakis gusztustalan lehet, hiszen Daniel mindig is úgy csinálja, hogy görcsbe ránduljon a gyomrom. De Adrian pillantásától egészen más érzést kezdtem érezni a hasamban.

 - Édes – kacsintott rám, majd tekintete a mellettem terpeszkedő Danielre siklott. Azt hiszem, rögtön rájött, hogy ki ő. Múltkor elég szépen kihallgatta a Jemmával folytatott beszélgetésemet a liftben.

Anyám hangja törte meg a gondolataimat, aki már ott is termett Adrian előtt. – Chantele, nem szeretnéd bemutatni az urat? – vonta fel kérdőn a pillantását, de elegáns mosolyát megőrizte.

 - Mrs. Roux, a nevem Adrian Skyfield. A lánya barátja – hangsúlyozta ki a szavakat, miközben kezet csókolt az anyámnak. Ő közben gutaütést kapott a hallott szavaktól. Tudta, hogy a „barát” szó ezúttal kétségkívül olyasmit jelent, ami esetemben ritkán fordul elő. Adrian hangján hallani lehetett, hogyan is gondolja… barát, mint udvarló, mint szerelmes, mint… férfi.

Az egyetlen dolog, ami megütötte a fülem, Daniel poharának törése volt. És a szemem sarkából ugyan, de láttam, hogy Adrian ajkára elégedett vigyor rajzolódik. Elintézte. Ó, Adrian… 

Ötödik fejezet

Kávé émelyítően erős illatára kezdtek mocorogni a szemeim. Még nem voltam elég erős ahhoz, hogy ki is nyissam őket, és megtudjam, vajon hová is kerültem… egyáltalán mikor és hol aludtam el? Próbáltam emlékezni, és eszembe jutott az eső. Az ebédszünetem, amelyet a Főnök ebédjének elhozatalára kellett áldoznom. Vincent az út túloldalán. A megbicsakló bokám. Egy kemény mellkas, amelynek nekiütköztem. Ennél több viszont nem ugrott be.

Ahogy egy mély lélegzetet vettem, és lassan szabadjára engedtem a látásom, csak homályos foltok jelentek meg szemeim előtt. Pislogtam egyet. Majd még egyet. A kép lassan tisztulni kezdett. Minden fehér. A nap kisütött, és még ridegebbé teszi ezt a helyiséget. Egyedül az itt helyet kapó holmik töltik meg némileg élettel az amúgy rideg és unalmas helyiséget. A berendezés a barna minden árnyalatát tükrözi. Az asztal sötétbarna, igazi fából készülhetett. Szinte érzem az illatát. Valószínűleg személyre szabottan rendelték. Nem lehetett olcsó.  

A falakat szemügyre véve, igazi műalkotások másolatait pillantottam meg. Nem tudom, kinek az irodájában vagyok, de ad a minőségre. Ezekről a képekről csak profi művészettörténészek állapítanák meg, hogy szép hamisítványok.

Egyre erősödött a kávé illata, szinte hányingerbe szorította a gyomromat. Megráztam a fejem, majd megköszörültem a torkom, ahogy elkezdtem összeszedni magam, és felültem. Egy italpultot láttam a helyiség jobb szegletében. Valószínűleg nemcsak víz van a bárjában… de a pulton ott gőzölgött két csésze forró kávé. Az egyik bárszéken pedig ott terpeszkedett Miss Szilikon. Nem nézett rám.

Rögtön kitisztult a fejem. Mit keres ő itt? Még a nevét sem tudom, nem mintha azzal foglalkoztam volna eddig, hogy utánajárjak, mégis ki a franc ez a nő, és miért jár folyamatosan Adrian Skyfield seggében.

 - Khm. – Ez belőlem bukott ki. Mintha azt akartam volna, hogy felfigyeljem rám. Végül el is értem. Éppen a hajamat tapogattam, mikor felém fordította azokat a nagyra nőtt, kiskutya szemeit. Igaz, rám nem nézett olyan lehengerlően, mint a főnökére. Valószínűleg ennek is oka van. Az egyik legnagyobb nyilván az, hogy nem leszbikus.

 - Miss Roux! – A hangja kimért, és alaposan végigfuttatta rajtam a tekintetét, mikor felém fordult. Belekortyolt a kávéjába, majd ő maga is megigazította a frizuráját. Pedig semmi hiba nincs egyetlen átkozott hajszálában sem. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes? Tipikus „férfiak álma”. Mit keresek én itt? Ez a hely egy átkozott playboy-villa.

 - Én öhm… mit… vagy… hol vagyok? – kérdeztem, de ekkor pillantását a kanapé melletti fotelek felé fordította. Hasonlóképpen tettem én is. – Mr. Skyfield! – bukott ki belőlem hirtelen, ahogy ott ülő alakját néztem. Arcizmai összerándultak, homlokán megjelent pár ideges barázda, ahogy öklének támasztotta arcát, könyökét pedig a fotel karfáján pihentette. Ez a férfi még idegesen is tökéletes. De miért ideges?

Felállt, majd a szőke felé fordult. – Fáradjon ki, Miss Anderson. – Most is határozottan szólt. Semmi kérés, ez egy tisztán érthető parancs volt részéről. És végre tudom a nő nevét. Szóval hajadon. Ő is. Miért érzem azt, hogy márpedig már jó ideje azon töri magát, hogy Mrs. legyen, méghozzá Mrs. Skyfield?

Ahogy a nő – Miss Szilikon - szája széle megrándult, tudtam jól, hogy egyáltalán nem örül ennek a kérésnek, de vette a lapot. Biccentett egyet, miután megfordult a bárszéken, a kezébe fogta a csészéjét, majd kisétált, a hátsóját csak úgy ringatva a főnök szeme láttára. Ennek még a seggében is botox van. Mennyi idős lehet? Harminc?  

 - Mr. Skyfield, én… - kezdtem volna bele, és lábaimat a padlóra helyeztem, hogy felálljak. Ekkor tűnt fel, hogy mekkorára dagadt a sérülést elszenvedő lábam. De ott volt mellette egy jeges tasak. Nem tudom, ki tehette oda. Ez a férfi a törődés leghalványabb szikráját sem mutatja felém.

 - Leülni! – Ez is egy parancs. Ez a férfi egy diktátor.

Szót fogadtam, majd egy mély levegőt véve néztem bele a dühtől izzó pillantásába. Tudtam, hogy ezzel próbál valamit palástolni.

 - Nem szoktam hozzá, hogy a beosztottjaim csak így, láthatóan mindennemű indíték nélkül a karjaimba ájuljanak – szólalt meg végül pár másodperc jeges csend után, szemét pedig le sem vette rólam. Eszembe jutott! Az övé volt az a mellkas. A karok, amelyek védelmezően csúsztak körém, mikor alig szorult belém valami józanság.

 - Sajnálom! Sosem történt még velem ehhez hasonló. – Utáltam magyarázkodni, de a tekintete szinte villámokat szórt. ÉS amire figyelmes lettem, hogy kezei ökölbe szorulnak. Remélem, valahol lehet kapni egy szótárat ehhez a férfihez, mert hogy én nem fogom tudni megérteni, mit miért tesz, az hétszentség!

 - Elég legyen! Nincs szükségem az átkozott sajnálatodra és bocsánatkérésedre! – Szinte tombolt. A szemeim elkerekedtek. Mit akar ezzel mondani? Úgy fujtat, mint valami bika a viadal kellős közepén, mikor meglengetik előtte a vörös posztót.

Sírás kezdte mardosni a torkom, szinte soha nem beszéltek még így velem. Kivéve azon a tárgyaláson… a védőügyvéd engem próbált meg beállítani hibásnak, amiért Vincent szemet vetett rám… mintha az én hibám lett volna az, ami történt, mintha én vettem volna rá. Ő ugyanígy beszélt velem, azt hitte, hogy ezzel a modorral ki fogja erőszakolni belőlem azt, amit hallani akart… de nem sikerült neki.

 - Ne ordítson velem! – pattantam fel hirtelen, szinte tudomást sem véve arról, hogy a jobb bokám szinte duplájára dagadt.  Lenyeltem a könnyeimet. Sosem szálltam még szembe egyetlen férfival sem. Vele pedig már másodszor tettem ezt. Úgy tűnik, olyat vált ki belőlem, amit még senki előtte. Daniel sem. Ettől pedig a hideg ráz ki. Kezdem azt hinni, hogy a vonzalom, amelyet Daniel iránt éreztem, csupán valami ostoba képzelgés volt. Skyfield ennél erősebb érzelmeket vált ki belőlem. Hol dühöt, hol őrjítő vágyat.

Láthatóan meglepődött, de próbálta véka alá rejteni.

Nyelt egyet, de ezt is a nyaka mozgásából következtettem ki, majd lehunyta a szemét, és kifújta a levegőt. Túlságosan is ismerős. A pszichológusom javasolta ezt a kis trükköt, mielőtt végképp elveszíteném minden türelmem. Aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg ő is szorult már kezelésre, amikor elveszítette a családját. Lehet, hogy még mindig igénybe vesz kezeléseket.

Végül kezei ellazultak, és tett felém egy lépést. Majd még egyet. És még egyet. Végül ott állt előttem, alig pár centiméterre. A magas sarkúmnak köszönhetően csak egy kicsit kellett felemelnem a fejem, hogy belenézhessek a tengerkék szemekbe. Túl sokat láttam. Túl sok érzelmet, amely ott kavargott. Nem volt üres, nem volt rideg és hideg. Ez valami egészen más volt.

 - Mi történt veled, Chantele? Magyarázatot akarok! – Ezúttal szelíden beszélt hozzám. És még attól féltem, hogy Jefferson hangulatingadozásaitól kell tartanom. Fenéket!

 - Rém pocsék napom volt, Mr. Skyfield. - De még időben kapcsoltam. Semmiképpen nem beszélhetek neki Vincentről. Légy észnél, Ele! – Rengetegen voltak az étteremben, az autómat elvontatták, büntető cédulát kaptam… eleredt az eső, a bokám kibicsaklott a cég épülete előtt, elejtettem mindent… még sosem veszítettem el az eszméletemet, Mr. Skyfield, nem tudom, hogy most mi váltotta ki. – Dehogynem tudom! De neked nem kell tudnod. Az semmit sem tenne könnyebbé. Amúgy sem jelentesz számomra semmit. Annyit biztosan nem, hogy tudnod kelljen arról, milyen sötét foltok vannak a múltamban.

 - Pocsékul hazudsz.

 - Ön pedig pocsékul játssza az együtt érző főnök szerepét – vágtam rá rögtön. Nem akartam letegezni. Fogalmam sincs, ő honnan veszi a bátorságot hozzá. Főleg hogy kedvétől függően választja ki a megszólításom módját.

 - Ó, én most egyáltalán nem az együtt érző főnök szerepét játszom, Chantele. Hanem a tanácstalan férfiét, aki benned akar lenni. – Oké, ez volt az a pillanat, hogy úgy éreztem, minden idegvégződés izzani kezd a tenyeremben. Meg akartam ütni, fel akartam képelni, hogy sajogjon az a nagyképű pofája, de ahogy mozdulni akartam, egy hirtelen, de annál határozottabb mozdulattal elkapta a csuklómat. Hányféleképpen akarja még megkínozni szegény testrészemet? Minap a liftben szadizta meg, most pedig ismét szorongatja. Éreztem rajta, hogy dühös. Vagy inkább bizonytalan? Igen, inkább az utóbbi.  

 - Maga gusztustalan talpnyaló! – Óh, nem értem, mikor gondoltam újra az eredeti bókomat. Ennél határozottan fényesebb káromkodást készültem kiejteni a számon, de az valahol eltűnt fél úton. Mi az, hogy… mi van?! Ebbe meg mi a fene ütött? Aztán rájöttem. Nyílt lapokkal játszik. Egyszerű. De jelenleg a hányingeren kívül semmit sem tudok érezni. Vincent jut eszembe, ahányszor csak valaminemű érintkezésre gondolok.

A reakciójától azonban még köpni-nyelni sem tudtam. Ez vigyorogni kezdett. Méghozzá rajtam. Erre most végképp semmi szükségem.

 - Engedjen el.

 - Tudod ezt szebben is mondani.

Most mit vár tőlem? Azok után, hogy ilyen undorító lapot dob elém, még azt akarja, hogy könyörögjek is? Annyi érzés kezdett el kavarogni bennem, a fejemben, a gyomromban… a hányingerem lassan tovaszállt, a helyét pedig egy egészen másfajta erő kezdte uralni.

Nem tudom, mikor éreztem magam utoljára ennyire kiszolgáltatottnak. Ez a férfi egy állat, mégis mennyibe kerülne neki az, hogy megkapja, amit akar, majd eldobja? Jelen esetben engem… gazdag. Mindent el tud intézni. Vincent nem tudott. Ha képes lett volna rá, el tudta volna simítani a szálakat, és soha nem került volna börtönbe. Közel tíz év alatt nem gondoltam rá annyit, mint ma.

Undor fogott el. De nem Skyfield, hanem magam miatt. Szívem szerint ráordítottam volna, hogy engedjen el! Egy mocskos, velejéig szennyezett, meggyalázott nő karját szorítja éppen, ne borítsa be magát is sárral, amiért hozzám ér.

A szorítása végül nem lazult, és egyre nőtt bennem a félelem. A gondolatok ide és oda röpködtek a fejemben, de nem voltam képes kimondani őket. Nem tudtam eleget tenni a kérésének.

Magam sem tudom, hogy mikor adtam fel a küzdelmet saját határaimmal szemben. A torkomat gyötrő gombóc eluralkodott rajtam, a könnyek potyogni kezdtek szememből. A zokogás lassan lett úrrá rajtam, és nem tudtam ránézni. A gravitáció le akart rántani a földre, de ő tartott. Már nem erővel szorított. Már nem is vigyorgott.

 - Kérem… kérem… kérem! – sorjáztam a szavaimat, először halkan, majd minden ismétlésnél egyre hangosabban, míg végül már ordítottam. A könnyeim elborították az egész arcomat, torkom pedig összeszűkült tőlük.

 - Más vagy, mint a többi nő, aki megfordult már itt… az életemben. – Végre megszólalt, de a saját sírásomtól alig hallottam valamit. Nem vártam tőle, hogy átöleljen, csak annyit akartam, hogy engedjen el. Hogy hadd menjek… és hogy holnap reggel hadd adjam be a felmondásomat. Nem akarok vele együtt dolgozni. Vissza kell költöznöm a szüleimhez… egyedül ott vagyok biztonságban.

Felemeltem a fejem, és belenéztem a tekintetébe. Minden, amit eddig láttam ott, köddé vált. Fájdalom… szomorúság, elgyötörtség… ezeket olvastam ki abból az őrjítően kék pillantásából. De továbbra sem engedett el. Talán félt, hogy elfutok, mielőtt végighallgatnám őt.

 - Minden energiámat ebbe a vállalatba fektettem bele. Sose hagytam, hogy bárki elvonja a figyelmem róla. És végül ez okozta életem fő veszteségét is. – Mi? Ez a férfi most meg fog nyílni nekem? Talán megtudhatok róla valamit, amit eddig nem tudtam?

 - Tudom, hogy… hogy mi történt a feleségével és a kislányával. – Számomra is meglepetés volt, hogy visszatért a hangom, de leginkább a szipogásom visszhangzott az egész helyiségben.

 - Scarlett nem volt a feleségem. És kötve hiszem, hogy tudod, mi történt. Az, amit itt beszélnek, nem egyenlő a valósággal. – Megmerevedett a hangja. Vártam, hogy folytassa, de lehajtotta a fejét, és lassan elengedte a csuklómat.

 - Szeretnélek hazavinni. A lábadnak nem tenne jót egy mozgalmas metróút, és nincs autód.

 - Foghatok egy ta…

 - Velem jössz. – Ezt gyorsan eldöntötte. Hová tűnt az előbbi perverz nagylegény? És hirtelen tudomásul vettem… ebben a helyiségben jelenleg két meghasadt szívű, titkokkal terhelt ember áll egymással szemben, akik eddig csak arra vártak, hogy legyen valaki, aki meghallgatja őket…

Eltelt pár másodperc. Vagy talán percek is… végignézett rajtam, majd megfogta a kanapéra helyezett táskámat és kabátomat. – Vedd ezeket fel – adta ki legújabb parancsát, a kabátomat pedig segített rám adni. Csak egy vékony kis dzseki volt, de tudtam, hogy ki akarja használni a lehetőséget, és végigsimított csupasz karomon. – Indulhatunk is – fogta meg a saját zakóját, majd magára húzta.

Bólintottam, majd megindultam az ajtó felé bicegve, de a következő pillanatban azt éreztem, hogy a hátam és fenekem alá nyúl, majd a karjaiba vesz. Meglepett vele. Gondoskodik rólam. Nem érdekli, mások mit mondanak?

Éreztem az öblítő illatát, amelyet inge árasztott. Az arcszeszének őrjítő sugallatát, amely szinte képes lett volna ismét ájulásba taszítani…

Öt percen belül már a lenti parkolónál álltam, fél lábbal a földön. Szó szerint. De nem hagyott magamra. Így azonban nem tudtam, hogyan akarja idehozni a kocsit, amivel állítólag haza akar vinni. Még mindig nem fogtam fel. Jó ég, be kell majd hívnom?

 - Tate már itt is van. – Ki az a Tate?

Megállt előttünk, és ha jobban lettem volna, valószínűleg füttyentek egyet, látva a Ford Mustang legújabb modelljét. Ez a pasas tényleg piszkosul gazdag.

Kinyitotta előttem az ajtót, majd besegített engem. Nem értettem. Nyoma sem volt annak a férfinak, aki gátlástalan ajánlatot suttogott a fülembe két napja a liftben, és annak sem, aki nemrég az irodájában gusztustalan megjegyzést tett, hogy hol is szeretne lenni szíve szerint.

Beült mellém, majd intett az autó sofőrjének, hogy induljon. Nyilván ő Tate. A másik kezét pedig rászorította a csupasz combomra. Áramütés suhant végig a testemen, ahogy érzékeltem tenyerének melegségét. Ne csinálja ezt velem, ne itt, egy harmadik ember előtt. Eddig csak négyszemközt csinálta ezt.

Valószínűleg megérezte a zavarom, mert kisfiús mosoly rajzolódott ajkai köré, de nem mozdította a kezét.

 - Mi a cím, uram? – kérdezte Tate, és már készültem volna megszólalni, mire Skyfield már diktálta is a végcél pontos nevét. Eszem megáll! Aztán eszembe jutott. Minden adatom a kezében van, mióta csak nála dolgozom. Elvégre ő a főnök!

 - Nem gondolkodtál még azon, hogy megvalósítsd a diplomamunkádban felvázolt projektet? – törte meg végül a csendet.

Rögtön rákaptam a pillantásom.

 - Tudom, hogy tudja, milyen gazdag az apám. De egy ekkora projektet nem tudnék finanszírozni. És nem is várhatom el az apámtól, hogy megtegye nekem. – Nyoma sem volt már az egész irodai hangulatnak. Nem látszott, hogy sírtam, a feszültség elmúlt, ő pedig nem volt egy két lábon járó kézigránát. Haladás. Ez a csevej még érdekessé is válhat.

- De most már a kezem alatt dolgozik. Még eszedbe sem jutott, hogy talán támogatnám a cég keretein belül a projektedet? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. Miért kell mindig ennyire ledöbbentenie?

 - Én… szóval… Mr. Skyfield, ez egyáltalán nem kötelessége – magyaráztam remegő hangon.

 - Nem, tényleg nem az – vonta meg a vállát. – De láttam a munkádat. Ragaszkodom hozzá, hogy belevágj! – Nem tűr ellentmondást. Hallom a hangján. Most hirtelen ismét a főnökömmé vált.

 - Egyedül? – kérdeztem elvékonyodott hangon.

 - Természetesen nem. Egy igazi csapat állna a hátad mögött.

 - De én csak egy asszisztens… asszisztense vagyok – gondolkodtam el hirtelen.

 - Kit érdekel? – bukott ki belőle vehemensen, majd megszorította a combomat. Ennek muszáj mindig szorítania valamit? – Sajnálom, hogy nem láttam előbb a munkádat, csak miután megjelentél a tárgyalóban azzal a féleszű főnököddel. – Jefferson-t sértegeti. – Nem én foglalkozom azokkal, hogy kit vesznek fel a céghez. Csak aláírok. Esetedben ez igencsak… sajnálatos. De az egészben csodálatos, hogy elő tudlak léptetni.

Az autó megállt, és szembe tudtam fordulni vele. A keze leesett a combomról a mozdulat miatt, de ennek ellenére is vigyorgott. Most nyilván nagyon büszke magára. El akarja érni, hogy felnézzek rá. Hogy valóságos istennek tartsam, amiért meg akarja valósítani az álmomat. Hiszen az a projekt tényleg az álmom! Egy soha meg nem valósuló álom… legalábbis eddig azt hittem. Ha tudná, hogy nem kellett volna ezt felajánlania ahhoz, hogy istennek gondoljam… már így is túl nagy hatása van rám, mikor nem éppen egy bunkó seggfej.

 - Ha azért ajánlja fel ezt, mert meg akar fektetni, akkor jobb, ha lemond róla. Nem leszek a főnök ribanca, Mr. Skyfield, hogy feljebb tudjak jutni a ranglétrán. Önerőből akarom ezt elérni. – Erre vajon mit lép?  

Megfeszültek az ajkai. Gondolkodik. Erősen, hiszen a barázdák ismét erősen kirajzolódtak a homlokán. – Én tiszta lapokkal játszom, Chantele. Egyetlen nő álmát sem váltom valóra csak azért, hogy az ágyamban lássam őket. Nem ér annyit egyikük sem – rántotta meg a vállát. Hát, kösz!

Megköszörültem a torkom. Nem gondolkodtam tovább ezen. Aludnom kell rá egyet.

 - Bejön egy teára? – Ezt tényleg kimondtam?

Láttam, hogy őt is meglepte a kérdés. Nem tudtam, mit fog mondani. Egyáltalán semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Talán azt, hogy kissé kezd enyhülni. Már nem egy arrogáns majom portréját kelti életre.

 - Tate, egy óra múlva jöjjön vissza értem. – Hát itt a válasz. Bejön. Jó ég, Adrian Skyfield az én lakásomban!