Első fejezet

Sértő zaj hatolt a fülemig. Szemeim rugószerűen pattantak ki, álmos sóhajjal köszöntve az új reggelt. Maximum öt órát aludhattam az éjszaka során, miután hazaértem a családi vacsoráról. Legalábbis, az anyám előszeretettel gúnyolta ezt a vitákkal dús estét családi eseménynek. Mázli, hogy az időpont hetekkel ezelőtt kiderül, és a megtépázott idegeimnek mindig van ideje felkészülni a Mrs. Roux-féle pofavizitre.

Kezem rögtön a mobilomra csúszott, hogy kinyomjam az ébresztőt, de már késő; a kint közlekedő autók zöreje megtörte a lakás csendjét, mire álmosan sóhajtottam egyet. Nem akarok elkésni, és ha csalódást okozok Jeffersonnak… lehet, hogy az első napom lesz egyben az utolsó napom is az irodában. Már az is nagy szó, hogy pályakezdőként alkalmaz engem. Igaz a mondás: a kapcsolataiddal bármit elérhetsz. Még ha ő nem is az én kapcsolatom, hanem a pénzes apámé… jellemző. Nem hagynának nekem egy négyzetcentiméternyi friss levegőt sem, hogy megtanuljak egyedül boldogulni az életemben.

 - Ele! – Jemma hangja a szobaajtón keresztül szűrődött be, de mikor felemeltem a fejem, már ott állt az ajtóban, nekitámaszkodva a félfának, méghozzá nedves hajjal. Most zuhanyozott. Délután vizsgázik. – El fogsz késni. Hosszú volt a tegnap este?

Felültem. - Eléggé. – Csukott szemeimen keresztül is érzékeltem, hogy vigyorog.

 - Daniel?

 - Szokásos. – Csak legyintettem, majd megdörzsöltem még mindig álmatag szemeimet, és csiga tempóban kimásztam az ágyból. – Nem ismeri a szünet fogalmát. Vagy csak nem érti, hogy egyelőre még nem akarom élvezni a társaságát – sóhajtottam fel lemondóan. – Anyám pedig mit sem törődik ezzel. Ugyanúgy meghívja a családi vacsorákra.

Ahogy a szekrény felé sétáltam, a lábammal véletlenül beleütköztem az egyik kicsomagolásra váró dobozba. Nem is én lennék. Jemmával csak néhány hete béreljük ezt a lakást, miután én itt kaptam munkát, ő pedig komolyabbra szerette volna fordítani a tanulmányait, hát úgy döntött, hogy velem tart. Nem is ő lett volna, ha nem teszi. Már kezdek hozzászokni, hogy együtt élünk, habár évek óta ismerjük egymást.

Félrerugdaltam a dobozt a lábammal, mire Jemma rosszallóan megcsóválta a szemét. Kettőnk közül én voltam a rendetlenebb, mindent szanaszét hagytam, és a szobám ennek bizonyítékaként szolgált. Ő szöges ellentéte nekem. Nem bírja elviselni, ha a holmik szét vannak dobálva a lakásban, és nem egy fejmosást kaptam már emiatt tőle.

 - Hogy van képe…! Kavart egy másik nővel, mégis mit várt? – Szinte fortyogott a méregtől, vörös haja szinte lángra kapott heves érzelmeitől. Utálta Danielt. Éppen annyira, mint amennyire én egykoron szerettem. Mióta kiderült, hogy Dan ágylepedőnek használta az egyik csoporttársát, a lakótársam képes lett volna kikaparni a srác szemeit, amiért ennyire belegázolt az érzéseimbe. Pedig az előjelek szinte ordítottak, de mint minden esetben, erre is csak utólag jöttem rá. De tudom, hogy engem is fel tudna pofozni, amiért végül hagytam, hogy Daniel visszakönyörögje magát hozzám, és nem szakítottam vele végleg, csak szünetet kértem. Ennek már több hete. Úgy tűnik, ő eddig akarta azt a bizonyos szünetet, és ismét azon van, hogy elcsavarja a fejem… de nagyon messze jár tőle.

 - Nem tudom, Jemma – csóváltam meg a fejem a szekrényben kutatva. Daniel életem első szerelme volt, így is akartam rá emlékezni. A jóra csupán, a rosszra nem. A gondatlan időszakra, mikor legnagyobb problémánk egy-egy záróvizsga volt. De ennek már több hónapja. Az összeköltözés után minden gyökerében változott meg. A gyakori viták legerősebb témái közé tartozott az, hogy egyáltalán nem tudok vagy nem akarok nőként viselkedni, és hogy unalmas velem a szex. A tetőfok mégis akkor jött, mikor az állítólagos csoporttársa elszólta magát, és kiderült, hogy hetek óta viszonyt folytatnak. Daniel akkori szavaival élve, Eva mindent megadott neki, amit én soha. Összeomlott a képzeletbeli kártyaváram. Még aznap este Jemma ajtaja előtt találtam magam néhány cuccommal és kisírt szemeimmel, ő pedig készségesen befogadott. A többi holmikat is ő hozta el Danieltől, mert én látni sem bírtam a képét. A barátnőmre mindig is számítottam… nem hagyott magamra életem legnehezebb időszakában. Danielt azóta már ismét gyakrabban látni az életemben. Hogy miért, arra még nem adott egyértelmű választ. Továbbra sem vagyok nőiesebb vagy jobb az ágyban. Azt érte el, hogy a férfiak gondolatára csak undorodni tudjak. Nem keltett vágyat bennem sem ő, sem más. Az önbizalmam végleg elhagyott, mikor az arcomba ordította, hogy egy prűd picsa vagyok.

 - Ne dőlj be neki.

 - Nem fogok.

 - Mit keres egyáltalán New Yorkban?

 - Itt kapott állást.

Fújtatott egyet. – Te is. És késésben vagy. Jefferson mit fog kezdeni a kis asszisztense nélkül?

Hangjából kiéreztem, hogy mire utal. Kötelezettségének érzi, hogy összeboronáljon valakivel. Ha másra nem, hát egy kiadós szexre, mert szerinte rám fér. Kedves tőle.

 - Már mondtam. Nős. Két gyerekkel. Ne is próbálkozz – néztem rá tettetett rosszallással, de képtelen voltam haragudni rá. Ő erre csak kuncogott, majd kivonult a szobámból.

Egy könnyed zuhany után megszárítottam barna, göndör hajam, majd magamra húztam fekete, térdig érő, szűk szoknyámat. Mellé egy barack színű elegáns felsőt választottam, könyökig érő ujjakkal. A hajamat kiengedve hagytam, laza fürtjeim a vállamra omlottak, és mosolyogva néztem magamat a tükörben. Ritkán vagyok ilyen elégedett magammal, de ma van az első napom. Le akarom nyűgözni az új főnökömet. A megfelelési kényszerem…

A konyhába vonulva rögtön egy bögre koffein után nyúltam, és telepakoltam cukorral. Miután tavaly az egész nyaramat Olaszországban töltöttem, és megízleltem az igazi olasz kávét, ez az amerikai kávénak csúfolt lötty ízetlennek tűnt, és csupán a cukor édes ízével tudtam erővel megtölteni az italt.  

Jemma-ra néztem, akinek szájából kilógott ceruzája, a konyhapulton ült törökülésben, előtte pedig egy csomó jegyzet és rajz, ami az egész pultot elfoglalta. Valami nagy megbízást kapott nemrégiben, és azóta éjjel-nappal ezen dolgozik.

Rámosolyogtam, majd miután kiittam az utolsó korty kávét is, a táskámért nyúltam. Ő megtehette, hogy itthon dolgozik, de nekem nincs ilyen mázlim. Sosem volt. A New York-i közlekedésre pedig bármit lehet mondani, de azt, hogy nem kerülsz dugóba, senki nem garantálja.

Ez az első napom. Legalább Jeffersont már évek óta ismerem apám révén, miután körülbelül hat éve Jeffersonra bízták a tóparti ház teljes renoválását és kibővítését. Izgultam, habár volt némi fogalmam arról, hogy mi lesz a feladatom a vállalatnál. Dokumentáció, néhány vázlat elkészítése, a találkozók megszervezése, és csomó, ezekhez hasonló primitív elfoglaltság, melyek sértik a friss diplomás képesítésemet. Amivel nyugtattam magam, hogy ezután már csak felfelé mehetek a ranglétrán, és egyszer talán én magam is belekóstolhatok az építészek kemény munkájába, miután néhány hónapja kézbe vehettem az építész diplomámat. Lehetőségem volt már pár igazán tehetséges építésszel dolgozni, ellesni pár igazán hasznos trükköt, és azt hiszem, ezeket egyszer még kamatoztathatom a Skyfield Industries-nél. Már ha Jefferson nem rúg ki az első napon késés miatt.

Felmutattam a tegnap kézhez kapott belépőkártyámat, mire rögtön kinyílt előttem az ajtó. Udvarias mosolyt villantottam az ajtónál álló fiatal srácra válaszként, majd beléptem a kívülről rideg, merevnek tűnő épületegyüttes legalsó szintjére. Legalább húsz emelet. Vajon én hányadikon fogok dolgozni?

A mobilom megcsörrent. A csudába! Biztosan Jefferson keres, hogy hol vagyok már. – Hé, szia, Jeff. Már itt vagyok az épületben, és… várom a liftet. – Kamuztam, mert miért ne tenném? A hangja azonban tükrözte, hogy türelmesen vár. Nyilván tudja, hogy nem jártam még itt előtte soha, és egy bíztató kis szócskával szakította meg a vonalat.

Azon voltam, hogy mindent a táskámba süllyesszek, miután a nyakamba akasztottam a kis azonosítómat, de ahogy hirtelen fordulni akartam, beleütköztem egy hosszú, szőke hajú szilikonhegybe. A papírjai úgy terültek szét a padlón, mintha egy egész tó folyt volna szét egy pillanat alatt.

 - Jó ég, sajnálom! – bukott ki belőlem, de nem is tudtam ránézni, rögtön guggoltam is le, hogy összeszedjem a valószínűleg fontos dokumentumokat. Azt főleg nem vettem szemügyre, hogy társasága van, méghozzá a cipője alapján egy férfi. Elég drága cipő. A nadrágja szürke vászon. A nőn fekete tűsarkú, átlátszó fekete harisnya, és térd fölé érő szoknya. Merész.

 - Bocsánat, még új vagyok itt, ez az első napom, és… nagyon izgulok – magyaráztam, még mindig szedegetve a papírokat, amikor hirtelen egy pár finom ujj ért hozzá a kézfejemhez. Csuklóján szintúgy drága rolex órát viselt. Felemeltem a tekintetem, és szembetaláltam magam egy világoskék tekintettel. Ha álltam volna, valószínűleg földbe gyökerezik a lábam. Szent ég, hát ez meg mi?! Úgy méregetett a szemével, mintha valami ötven éve érlelt bor lennék. Legalább. De ezzel egyúttal olyan tüzet láttam benne felgyúlni, mintha az lenne a célja, hogy itt helyben eléget vele engem is…

 - Máskor figyelj jobban… kislány – szólalt meg végül a szőke, de a tekintetemet még mindig a velem szemben guggoló férfi foglalta le. Ő nem szólalt meg. Nyilván a csaj a főnök.

Végül felnéztem rá, és a kezébe nyomtam a rendezetlen iratokat. – Figyelni fogok. Sajnálom – motyogtam, majd hirtelen hátat is fordítottam nekik, és elindultam a lift irányába. Az orromban éreztem a férfi jellegzetes illatát. Méregdrága pacsuli, az egyszer szent! Az pedig, hogy a hátamon érzem a tekintetét, miközben a szőkéhez beszél, még inkább elgyengíti a lábaimat. Soha nem éreztem még hasonlót. Egyszerre vagyok zavarban, ütném magam képen, amiért ilyen figyelmetlen vagyok, és mennék vissza, hogy megkérdezzem, ki a franc ő, és ki faragta ilyen tökéletesre.

~*~

A tizenegyedik emeletre kellett mennem, Jefferson már ott várt.

 - Chantele! – ölelt át rögtön szívélyesen, amint kiléptem a liftből. Fura. Soha nem éreztem, hogy ennyire közel állnánk egymáshoz. De hát legyen. Engem nem zavar. – Csak hogy itt vagy… tíz perc múlva kezdődik egy megbeszélés a főnökkel! – Hangja némileg zsörtölődő. Talán nem kedveli a főnökét? Vagyis… a mi főnökünket, hiszen az ő főnöke az én főnököm is.

 - Sajnálom, volt egy kis… mindegy! – legyintettem, és körbenéztem. Eléggé kevesen járkáltak az emeleten, igaz, elég kevés asztalt is láttam. Irodából is maximum hatot. Ez nem egy marketing osztály, ez biztos. Nem kell ide sok ember, legalábbis azt gondolom, hogy… így logikus, nem?

 - Gyere, megmutatom az irodád. Az enyém mellett van – magyarázta lelkesen. A hangja rögtön váltott. Remélem, nincsenek hangulatváltozásai, mert ha igen, rögtön felmondok. Még csak az hiányzik, hogy saját magam lelkivilágán kívül az övét is istápolni kelljen.

 - Ez az.

Egy eléggé szép kilátással rendelkező kis helyiségbe terelt. Középen kapott helyet az íróasztal, rajta a computer. A növények szépsége pedig egyszerűen élvezhetővé tette a helyiséget, habár tény és való, hogy eléggé kicsi. Mit is vártam? Lakosztályt?

 - Jó lesz.

 - Reméltem is. Tudod, hogy ez csak a kezdet. – Rám kacsintott, majd eltűnt az irodájában, és egy perc múlva egy csomó papírral jelent meg a kezében. – A folyosó végén van egy tárgyaló. Szinte minden szinten így van egyébként – fűzte hozzá mellékesen, mintha sík hülye lennék. – Hat perc múlva a főnök ott lesz. Rémségesen pontos – forgatta a szemét. - Te is velem jössz. Csak hogy lásd, mi itt az elvárás. Ma ellenőrzi a város külterületére tervezett új pláza tervrajzait. Ha ő rámondja az igent, minden sínen van. Ha nem, akkor mindkettőnknek lesz pár álmatlan éjszakája az elkövetkezendő napokban – sóhajtott. Szavaiból azt vettem ki, hogy az utóbbira jobban lehet számítani. Szóval a főnök egy kötözködő majom. Remek! Erről eddig semmit nem szólt. Nem mintha nekem kellene megvívnom vele a harcot. Jefferson az embere. Én csak az asszisztense vagyok.

 - Szóval számítasz rám.

 - Persze, hogy számítok rád, Chantele, ne nevettess! Tehetséges vagy, de kezdőként tudom, hogy máshol esélyed se lenne… itt rohadt jó portfólióra tehetsz majd szert, főleg ha besegítesz ebben a projektben. Kinyílnak előtted az ajtók… az építészek világába.

A szavak olyanok voltak számomra, mint megannyi mézesmadzag. Direkt csinálta. Hogy lelkes legyek. A pokol vinné el ezt a férfit!

A folyosón az a pár ember is nagyobb iramban kezdett mozgolódni, és néhány suttogó hang előre jelezte Mr. Skyfield érkezését.

 - Mintha az ördög tenne itt látogatást – bukott ki belőlem váratlanul, és levetettem a kabátom, hogy a székem támlájára tegyem.

 - Az ördög semmi Skyfield-hez képest – morogta az orra alatt, majd megragadta a karom, és ugyan udvariasan, de a terem végén lévő tárgyalóhoz vezetett.

 - Itt a helyed – nyomott le egy székre, és elém tolt egy mappát. – A te dolgod most annyi, hogy ülsz és figyelsz. Be foglak téged mutatni. Ne aggódj, Skyfield-et egyáltalán nem fogja érdekelni, ki vagy – tette aztán hozzá, de ekkor megállt közöttünk a levegő. Az ajtó kinyílt, és a szőke nő jelent meg, akibe beleütköztem odalenn. Mi? A Skyfield név nem egy férfit takar? Igaz, hogy elég ránézni, és rögtön egy ördög jut eszedbe, de ez megint más.

Túl korán bíztam el magam… nem volt egyedül. Rögtön utána egy szürke öltönyös férfi lépett be a tág helyiségbe, és a levegő érezhetően megfagyott.

Jefferson már mozdult is, hogy üdvözölje.  – Mr Skyfield!

Ő volt az… a férfi, aki velem szemben guggolt az előcsarnokban…