2015. november 28., szombat

Kilencedik fejezet

Egy bárban üldögéltem. Előttem egy már legalább tizedjére kiürült pohár kapott helyet, és láttam a kiszolgáló srác szemében, hogy akkor sem ad egy újabb adagot, ha könyörögni kezdenék neki. Csak lötyögtettem a maradék két korty alkoholt a pohár mélyén, miközben gondolataimba merülve azt sem tudtam, éppen kiben csalódjak nagyobbat. Az egész életem egy tetemes hazugságra épült fel, és még kezdő építészmérnökként is pontosan tudom, hogy milyen, ha egy ház ingatag talajra épül fel. Ha az alap gyenge, legyen bármilyen erős is a fenti réteg, egy idővel elkezd omladozni, míg eggyé nem válik a földdel. Az, hogy az apám valójában nem is az apám, jó pár kérdésemre adott választ, mégsem tudtam olyan könnyen lenyelni ezt az egészet, mint a jóízű, ám kesernyés Bourbont az imént. Nem esett nehezemre visszaemlékezni életem jelentős pillanataira, mikor az apám vagy ott sem volt, vagy pedig minden alkalmat megragadott arra, hogy a földbe döngölje az éppen akkori önbizalmamat egy epés, fájó megjegyzéssel. Talán jogos lenne a kérdés, hogy ha ennyire gyűlölt világ életében, miért engedte, hogy velük egy házban nőjek fel, és miért nem vált el az anyámtól, aki ezek szerint már korán elkezdte a hűtlenkedést. Bár az apám mellett ezen nem szükséges a csodálkozás, mindent el lehetett mondani róla, de azt nem, hogy egy gyengéd és odaadó férj lett volna. 
Lehunytam a szemeimet, és ahogy az arcomat elrejtettem a tenyereimben, éreztem, hogyan válik nedvessé a bőröm. Sírtam, pedig egyik sem érdemelte meg ezeket a könnyeket. Még ott zúgott a fülemben apa felháborodott mondókája, amivel anyámat illette az irodában. Csak pár másodperc kellett ahhoz, hogy aztán hűlt helyemet hagyjam az ajtó előtt. És attól kezdve itt dekkoltam a bárpult mellett, iszogatva, néha jót mulatva saját magamon az alkohol hatása miatt. A zene ott szólt a hátam mögött, a színpadon éneklő srác mindent megtett, hogy az itt résztvevők jól érezzék magukat. A mély, reszelős hangja némi megnyugvást adott a dobogó szívemnek, annak ellenére, hogy még egyszer sem fordultam arra, csak hogy szemügyre vehessem, éppen ki búg ilyen keserédes balladát. A lelki szemeim előtt megjelent egy magas, vékony, ámde izmos testalkatú férfi, ahogyan a mikrofonnal a kezében, behunyt szemekkel, átéléssel adja elő ezt a dalt. Annyi érzés volt ebben a pár hangban, a sorokban, hogy jobbnak tűnt volna még most távozni, mielőtt tényleg erősebben kinyílnak a könnycsatornáim, de a gondolataimból kizökkentett az, hogy valaki leült mellém. 
 - Te mindenhol ott vagy? – bukott ki a kérdés belőlem még azelőtt, hogy elvettem volna a kezeimet a szemem elől. Az illat egy személyre utalt, és tudtam, hogy nem csal a megérzésem. 
- Nem. Csak ott, ahol éppen te is. – Erre a megjegyzésre felsóhajtottam, és megrázva a fejemet, elhúztam a kezeimet az arcomtól, hogy Adrian arcát szemügyre véve, letöröljem a kigördült könnycseppeket a bőrömről. 
 - Nagyon nem vagyok most olyan hangulatban, Adrian, hogy a hülyeségeidet hallgassam – mondtam teljesen őszintén, de mire elfordítottam volna a fejemet, ujjai az állam alá nyúltak, és egyetlen ujjbegyével törölte le azt a maradék kis nedvességet az arcomról, amit én nem tüntettem el. 
Pár másodpercre teljesen elcsitultam, és a látszat ellenére kiélveztem érintése minden pillanatát. Még nem volt elég időm arra, hogy elfelejtsem az együtt töltött éjszakát, pontosan ezért volt annyira fájó az, ahogyan utána elküldött. Akkor és ott megfogadtam, hogy nem lesz többé közöm ehhez a férfihoz, éppen ezért is akartam beadni holnap reggel a felmondásomat. Letett elém mindent, amire azt hitte, hogy vágyom, de én nem pár tervrajzra és anyagi háttérre vágytam a saját projektemhez. És ha ezt hiszi rólam, már most félreismert.
 - Nem szeretem egy nő könnyeit látni – súgta halkan. Ilyen szelíd beszédet még sosem hallottam a szájából, a hatása miatt pedig zsibbadni kezdett minden testrészem. Még mindig az államat tartotta, fürkészte tekintetem minden rezdülését. Most nem kellett olvasnia bennem, kitalálhatta magától is, hogy az élet ismét nem egy kellemes nappal jutalmazott meg ma, és ez az, amin ő sem tudott volna segíteni.
 - Hát pedig hozzá kellene szoknod, hogy a nők gyakorta sírnak – rántottam el végül az államat a keze felől, és készültem volna beleinni a poharamba, hogy eltűnjön minden korty, de ő kikapta a kezemből, és egy pillanatra azt hittem, hogy megrepedt a pohár, olyan vehemenciával vágta vissza a pultra. 
 - Fejezd ezt be. 
 - Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! Elegem van belőled, te… te… - Nem jött gondolat a számra. Olyan nem, ami kifejezte volna, hogy mennyire hiányzott és hogy mennyire utálom. Egyazon pillanatban. Lehetséges ez egyáltalán? 
Meglepett, mikor arcára a komolyság helyett egy szégyentelen vigyor kúszott. Adrian Skyfieldhez különálló használati utasítás kellene, olyan hirtelen változik egyik arculatából a másikba. 
Pénzt dobott az asztalra, biccentett egyet a pultos irányába, majd megragadta a kézfejemet, és ujjait szinte erőszakosan fonta össze az enyéimmel. – Gyere – lehelte egészen halkan. Éreztem arcszeszének domináns illatát, amely már szinte rögtön bilincsbe zárta a lábaimat. Úgy sétáltam utána, mintha tényleg kötelességem lett volna. De már ott dolgozott bennem az alkohol is, semmi kétség, hogy amúgy sem lett volna bennem elég erő ahhoz, hogy tiltakozni tudjak ellene. 
 - Hová…
- Csss – állt meg, és szemembe nézve csitított el, majd újra elindult. Az idegeimre ment. Kezdtem attól tartani, hogy az együtt töltött éjszakánk alatt egy nyomkövetőt ültetett a bőröm alá, és ezért talál meg minden egyes alkalommal.

*^*

Magam elé meredtem, miközben ő vezetett. Már vagy fél órája folyamatosan ezt tettem, egy szót sem szóltam hozzá, de nem törekedett arra ő maga sem, hogy felvegye velem a beszélgetés kezdetleges fonalát. Csak néha oldalra pillantva tűnt fel, hogy öltönyben van, a nyakkendőjét alig lazította meg, pedig már elmúlt este nyolc. Valószínűleg dolgozott egész nap, tárgyalások sora volt a nyakán majdnem minden nap, aztán ugrott be, hogy a legutóbbi közös megbeszélés alatt milyen meetingekről tett említést, ráadásul ma estére. 
Rögtön kiegyenesedtem, és úgy bámultam rá, mintha egy eszét vesztett majom foglalt volna helyet mellettem.
 - Basszus! Neked most az olaszokkal kellene tárgyalnod valami ritka elegáns étteremben! Mi a francot csinálsz itt? – Úgy tűnik, én magam is fáziskésésben voltam. De eddig leginkább azon kattogtam, hogy milyen otromba szüleim vannak, nem pedig azon, hogy Adrian Skyfield naptárában milyen tárgyalások vannak feljegyezve péntek estére. 
Az arca meg sem rezzent, csak vezetett tovább, bár eddig is kizárólag akkor lépett a fékre, ha a lámpa pirosra váltott. Ezúttal viszont már nem voltak lámpák. A külvárosban jártunk valahol, de nem úgy tűnt, hogy meg akarna állni a közeljövőben. – Valamit folyamatosan elfelejtesz, Chantele. Egyetlen telefonhívással mondom le a megbeszéléseimet, ha akad fontosabb elintéznivalóm. Nem nekem van szükségem az olaszokra, hanem nekik rám. – Ahogy beszélt, nagyjából felfogtam, hogy hogyan is jutott el idáig. Ez a férfi jó pár emberen gázolhatott át, hogy erre szert tegyen, mégsem néztem ki belőle, ahogy embereken áttiporva beült a főnöki székbe. 
 - Megőrültél. Mi lehet fontosabb elintéznivaló?
A tekintete felém fordult, másodpercekig foglyul ejtette a pillantásomat, amelytől ismét legalább kétszáz lett a vérnyomásom. Ha ez a férfi beszélni tudna a szemeivel, már régen megérthettem volna, hogy mit miért tesz. Vagy éppen ellenkezőleg? 
- Szállj ki – szólalt meg. Elszakadtam a tekintetétől, és körülnéztem. Már megállt, de vajon mióta? Ráadásul itt voltunk a… semmi közepén? 
Minden vér kifutott az arcomból. Jó ég, akkora hibát követtem el, hogy most a pusztaság kellős közepén akar kivégezni? Jó, nem pusztaság. Körülöttünk nagy falak, magas építmények helyezkedtek el, amelyek még erőteljesen a készülő fázisukban voltak. 
 - Ugye nem megölni akarsz? – kérdeztem, bár még én sem tudtam teljes mértékben eldönteni, hogy mekkora komolyság vegyült a hangomba. Itt egy hely, tele gépekkel, malterrel és gödrökkel, mégis mi akadályozná meg? Ez a tökéletes gyilkosság színtere. 
 - Szállj már ki! – Hangja vehemensebb lett, majd kipattant a drága autójából. Erről jut eszembe, még nem is láttam vezetni, eddig mindenhol a sofőrje társaságában utazott. Nincs szemtanú. 
Minden porcikám remegni kezdett, főleg mikor kinyitottam az ajtót, és megcsapott a hideg levegő. Még egy kabátot sem cipeltem magammal, elvégre mikor ma elindultam, úgy voltam vele, hogy délre otthon leszek.
Adrian már ott állt mellettem, helyettem csukta be az autó ajtaját, majd rám borította kényelmes zakóját. Nyugodtabb ettől még nem lettem, de már nem fáztam. 

 - Mit csinálunk itt? - kérdeztem.  A hangom olyan vékony volt, mint egy kismacskáé, Adrian viszont elsétált mellőlem, nadrágzsebeibe mélyesztette mindkét kezét, majd pár méter séta után megállt egy kietlen területen. 

 - Ez itt a jövőd. A kulcs ahhoz, hogy elismert építész légy – mondta egyszerűen, mire felvontam a szemöldököm, és megköszörültem a torkom, úgy fürkészve tovább a minket körülvevő sivárságot, és a kicsit távolabbi építkezések alapjait. 
 - Nem teljesen értem – bukott ki belőlem. Ekkor arcát egy kis tábla felé fordította, és követve a pillantását, elolvastam az oda írt szöveget. Építkezési terület a Skyfield Industries fennhatósága alatt. 
 - Itt fogod megvalósítani a projektedet. – A projektemet… mármint azt a projektet, amiről évek óta csak álmodozom, de soha nem gondoltam volna, hogy létrejöhet? Jó ég. Mikor néhány napja az orrom elé tolta azt a pár dokumentumot… pontosítsunk, mikor Miss szilikonhegy az orrom elé tolta azokat a papírokat, nem gondoltam volna, hogy erre valaha is sor kerülhet. Azt hittem, csak egy futó hóbortja, és le akar nyűgözni azzal, hogy úgy tesz, mintha foglalkozna ezzel az egész ábrándozással. Elvégre ez csak a diplomamunkám volt… egy komoly vállalkozás, amely csak az álmaimban jött létre eddig, és már belenyugodtam, hogy ez ott is marad. 
 - Adrian, ez… - Elcsuklott a hangom. Nem tudtam kinyögni semmit, csak bámultam ki a fejemből. – Ez az én álmom, nem a vállalatod kötelessége. Ez annyira… 
- Túl sokszor vették el az álmaidat. Engedd meg, hogy ehhez az egy elképzelésedhez talajt adhassak. Támogatást. – A férfi hangja szinte könyörgő volt. Sosem láttam még ehhez hasonló helyzetben, efféle szavakat pedig még annyira sem hallottam tőle. Azt gondolta, hogy lehetőséget adott a kibontakozásomra. De valójában sokkal több az, amit ezáltal kaptam tőle. Reményt.

*^*

Az éjszaka más volt. 
Egyik oldalamról a másikra fordultam, a nap első sugarai már betörtek az ablakon keresztül. Adrian nem volt hajlandó elengedni maga mellől, de ezúttal nem a saját lakásában töltöttük az éjszakát. Egy kisebb helyet jelölt meg célul, talán ez volt a saját kis férfilakása, mielőtt egy hatalmas villába költözött át a családjával, ennek ellenére nem volt szerényebb vagy visszafogottabb. Tükrözte azt a férfit, akit megismertem. Ugyanolyan sokszínű volt, mint ő maga, és kicsit sem hajazott a rideg, fehér falakra, amelyek viszont az irodájára jellemzőek voltak. 
Lassan ültem fel, miután meggyőződtem arról, hogy Adrian még alszik. Csupasz bőrömre húztam a felsőmet, majd a nadrágomat, így oldalazva ki a hálószobából, célba véve a konyhát. Erős volt bennem a gyanú, hogy a legutóbbi kis közjáték miatt nem vitt a lakására. Talán nem akarta, hogy ismét olyan terepre sétáljak, ahová ő még nem áll készen beengedni. Megeshet, hogy soha nem fog, elvégre mi a garancia arra, hogy ez az egész részéről nem egy futóhóbort? Már azt sem értettem, hogy az én dühöm hová tűnt vele kapcsolatban. Mikor legutóbb találkoztunk, éppen elküldött, nem akart velem beszélni, bezárkózott, és eltolt magától. Úgy éreztem, hogy soha többé nem akarok azt követően a közelébe kerülni, a könnyeimet ittam utána. És mégis itt vagyunk megint. Egy szenvedélyes éjszakával a hátunk mögött, amely szintúgy más volt, mint először. Sokkal birtoklóbb volt, mint egy igazi ragadozó, de egy pillanatra sem feledkezett el arról, hogy én is ott vagyok. Talán ezért tetszett annyira a szituáció. 
Jóleső borzongás futott végig a testemen, majd a hűtőből elővarázsolva pár tojást, némi zöldséget és sajtot, nekiláttam, hogy tökéletes omlettet készítsek. Ez még számomra is testhezálló volt, bár ennél bonyolultabb konyhai műveletet nem szívesen vállaltam magamra. A hozzávalók összekeverése után serpenyőbe borítottam az egész adagot. Az illat pár másodpercen belül rabul ejtette az egész helyiséget, és jólesően szippantottam belőle újabbat és újabbat. Nem ismertem Adrian ízlését, azon kívül, hogy egyszer én vittem neki ebédet – a bokaficamomat néha még most is éreztem -, de abból nem derült ki, hogy miért is rajong. 
 - Feltaláltad magad – hallottam meg a még álmos, komótos hangot a hátam mögül, mikor a két tenyér a derekamra simult, és a mormogás egyenesen a fülembe talált, kiváltva belőlem egy döbbent, de könnyed kuncogást. 
 - Ülj le. Most én szolgállak ki téged – fordítottam felé a fejem, és rákacsintottam. Kimosta belőlem az elmúlt napom minden szar érzését. Azt, hogy mennyire gyűlölöm az apámnak nevezett szörnyeteget. Hogy aggódnom kellene Vincent miatt. És hogy tegnap délben még a pokolba kívántam Adrian Skyfield-et. 

Adrian már jóízűen falatozott, mikor a telefonom rezgésére lettem figyelmes. A nappaliban hagyott táskámhoz sétáltam, kiemeltem belőle a mobilt. Tizenkét nem fogadott hívás várt Jemmától, és egy hangüzenet, de az ma reggelről. Szintúgy tőle. 
 - Sajnálom-sajnálom-sajnálom, hogy nem szóltam! – sorjáztam a bocsánatkéréseket összeszorított szemekkel, nagy sóhajt követően, mikor tudatosult bennem, hogy rémes szobatárs vagyok, és állandó jelleggel felejtem el értesíteni a barátnőmet, hogy ne aggódjon értem.
Az üzenetet lehallgatva azonban nem bűnbánat volt bennem. A hang, amely megszólalt, nem Jemmáé volt. Egy Adrian-éhez hasonló, mély férfihang beszélt, méghozzá Jemma telefonjáról tárcsázva a számomat. Jeges rémület rántotta görcsbe a gyomromat, észre sem véve, hogy Adrian megjelent a nappali bejáratánál. De ez most kicsit sem vonta el a figyelmemet arról, amit hallottam. Ismertem a hang tulajdonosát. 
- Jemma… Jemma bajban van. – Alig akart hang kijönni a torkomon, úgy fordítva a fejemet Adrian felé. – Ez Vincent hangja. 

2015. április 18., szombat

Nyolcadik fejezet


A csend, amely letelepedett kettőnk közé, szinte megőrjítette a fülemet. Azt gondoltam, hogy egy feszült helyzetben mindig áldás a csend, de most a lehető legrosszabb dolog, amelyet csak számításba lehet venni. Mondanom kellene valamit! De mit mondjak arra, hogy valószínűleg Adrian felesége – vagy nem felesége – bedilizett a kislányuk miatt, majd megölte? Nem tudtam együttérzést tanúsítani a nő iránt. Viszont a kislány…
 - Adrian… - kezdtem volna bele, mire felemelte jobb kezét, és tenyerével jelezte, hogy ne mondjak semmit. Szinte a levegő is belém fagyott a mozdulat láttán, és szerettem volna azt gondolni, hogy ez az egész csak egy rossz álom. – Szándékosan tette, ugye? – kérdeztem, miközben egy hatalmas nyelést engedtem útjára. Féltem a választól, habár teljesen biztos voltam abban, hogy jól raktam össze a kirakós összes darabját. Vagyis… nem tudok minden egyes darabot a megfelelő helyre tenni, amíg meg nem osztja velem, hogy mi történt.
Csend. Ismét. Néztem őt, azt a rengeteg érzelmet, ami egyetlen pillanat alatt suhant át arcán, és nem tudtam eldönteni, hogy megölelni akarom jobban, vagy elrohanni innét, mert nem tudok úgy ebben a szobában maradni, hogy tudom, a lánya milyen körülmények között halt meg.
Végül bólintott. Nehezen, de megtette, majd lehunyta a szemét. Ledobott magáról minden védőfelszerelést, és kitárulkozott előttem a valódi Adrian Skyfield. Egy meggyötört, összetört szívű roncs állt a szoba túlsó végében, és először életemben éreztem azt, hogy találkoztam valakivel, aki legalább akkora terhet cipel magán, mint én.
 - Menj el – szólalt meg végül, de tekintetét továbbra is a padlón pihentette.
Az illúziónak vége. Ismét ott volt rajta minden átkozott vasvért, mely védte eddig. S védi ezután is. Ostoba vagyok. És én még azt gondoltam, hogy beszélgetni fog velem! Tegnap éjjel megosztottam vele mindent… köztük a múltamat és a testemet is. A lelkem legmélyét adtam át neki, és ő most ennyit mond, hogy menjek el? Ezt nem tudom elhinni. Ne küldj el, kérlek!
 - Beszélj hozzám, Adrian – bukott ki belőlem végül, és utat engedtem a szememből kitörni vágyó könnycseppnek. Kibuggyant, végigégette az egész arcomat.
Semmi reakció. A padlót bámulta ugyanúgy, mint eddig. Rám sem vetette azokat a szemeket, amelyek tegnap éjjel még szinte egyetlen pillantással felfalták a testemet. Nem érintett meg azokkal a domináns kezekkel, melyek mindig azért könyörögtek, hogy hadd érjenek fedetlen bőrömhöz. Nem maradt itt semmi abból a férfiból, akivel tegnap éjjel vad hévvel, szenvedéllyel szeretkeztem. Ez egy idegen. Nem ismerem. Ez csak egy lény. És ez a lény képtelen bárminemű kommunikációra. Talán tényleg jobb, ha megyek.
Nem szóltam egy szót sem, kivágtattam mellette. Talpam hangja csak úgy csattant a padlón, amihez hozzásegített a jó pár centiméteres magas sarkúm kopogása is.
Visszatértem a szobába, ahol a cuccaimat hagytam. Megfogtam a táskám, majd a kabátom, és megdöbbenésemre a kocsi kulcsokat is megtaláltam a halomban. Eleinte nem értettem, hiszen emlékeztem rá, hogy tegnap este Adrian a saját kocsijával hozott ide, a kulcsokat pedig kikapta a kezemből, mielőtt beléptem volna a lakásba.
Az ablakon kilesve láttam is a kicsi autómat, ami most menekülésem legfőbb segítője lesz. Nyilván az a sofőr… vagy inas… vagy akárki, hívjuk csak Tate-nek, hozta ide a járgányomat. De akkor most hol van?
Felesleges gondolatok.
A folyosón végighaladva egy pillanatra sem néztem hátra. Viszont tudtam. A szemei szinte lyukat égettek a hátamba, éreztem, hogy figyeli, hogyan is sétálok ki innét. Ki a lakásából… vajon az életéből is? Talán az ajtófélfának dőlve bámul, megkönnyebbül, hiszen mindent megkapott tőlem, amit akart, amit el akart érni… de ostoba liba vagyok. És be is dőltem neki, lefeküdtem vele.
A bejárati ajtó szinte megremegett, ahogy bevágtam magam mögött, majd rögtön a kocsim felé indultam. Elérve az ajtaját, bepattantam, elfordítottam a kulcsot a zárban, és már ott sem voltam. Még mindig éreztem a pillantását magamon… az egyik ablakból. És ekkor eltört a mécses. Az utolsó tárgyalásom óta nem zokogtam így… elbántak velem.

*~*

Nem akartam felkelni. Már órák óta az ágyamban feküdtem, a párnámat magamhoz szorítottam és gondolkodtam. Számtalanszor lejátszódott előttem a jelenet, amelyben Adrian azt mondta, menjek el. Ahogyan rám nézett. Vagyis, éppen hogy nem nézett rám. Ez a férfi kegyetlen. Sosem felejtem el, hogyan bánt el velem.
Az egész Adrian Skyfield fejezet annyira zűrös az életemben. Végigpörgött bennem az egész kapcsolatunk, már ha ezt nevezhetjük annak. Az irodában annyira durva volt, tegnap olyan gyengéd, ma pedig olyan távoli. Miért kellett ebbe belekeverednem, miért hagytam neki, hogy így az ujjai köré csavarhasson? Most valószínűleg rendkívül elégedett magával, hogy megkapott, annak ellenére, hogy én magam egy eléggé kemény sziklának tűnök. Danielnek sem adtam meg magam ennyi idő után, neki több randevúra is szüksége volt hozzá, hogy elérje: ágyba menjek vele. És az nem is volt olyan jó. De Adrian… ez a férfi egy ragadozó isten a párnák között. Játszik velem, majd most… megunta a játékot és félredobott.
 - Ele, telefon! – szólt be Jemma az ajtón. Ő is tele van kérdésekkel, hiszen csak rávágtam az ajtót, mikor hazaértem. Egyáltalán nem ezt kellett volna tennem, véleményre lenne szükségem, erre még őt is teljesen kizárom az életemből, a gondjaimból.
Egy sóhajtással felálltam az ágyról, letöröltem kibuggyanó könnyeimet, majd kisétáltam. Átvettem tőle a telefont.
 - Chantele Roux – jött az automatikus szöveg, mintha csak egy gép mondta volna.
Néma csend a túloldalon.
 - Igen? – próbálkoztam ismét, ekkor már nyomatékosabban. Valami halk kuncogást hallottam a túloldalról.
 - Lecseréltél? Ez nem volt szép tőled, Chantele! – Jaj, ne.
A vér is megdermedt az ereimben. A hangot ezer közül is felismerném. Pontosan ilyen hangja volt akkor is, mikor nem engedelmeskedtem, begurult és utána megerőszakolt. Vincent.
Nem szólaltam meg. Hagyni akartam az egészet a fenébe, nem akartam vele törődni, de teljesen megfeledkeztem róla, hogy Adrian mellett van még egy nagy problémám. Az pedig Vincent.
 - Nincs még vége. Csak most kezdődik igazán. Játszani fogunk – mondta azon az elvetemült hangon, majd bontotta a vonalat.
 - Ele, jól vagy? – kérdezte tőlem Jemma, miután másodpercekig meredtem magam elé riadtan, üveges tekintettel. Jemma nem tudott semmiről, őt csak annyiba avattam be, hogy évekig kezelt egy eléggé drága, azonban annál is hasznosabb pszichológus, de az okokat nem tudta. Nyilván azt hiszi rólam, hogy csak eltúloztam egy kisebb sérelmet kamasz koromban, de jelenleg ezt nem is bánom. Nem beszélhetek neki erről. Egyelőre még nem.
Hirtelen felé fordítottam a pillantásomat, és nyeltem egyet, hogy benedvesítsem kiszáradt torkomat.
 - Igen, igen, persze. Csak… szóval… - köszörültem meg a torkomat, majd egy mosolyt erőltettem az arcomra. Vincent egész lényét megpróbáltam kizárni az életemből, ami nem volt könnyű. De egyszerű volt egy másik problémára összpontosítani, és erről már talán szabadon beszélhetek neki. Nyilvánvalóan jobban megértené, mint azt, hogy megerőszakolt a tanárom évekkel ezelőtt, és végül rács mögé juttattuk. Adrian sem könnyű eset, de két rossz közül ő a kisebbik momentán.
- Azt hiszem, hogy fel kell mondanom a munkahelyemen – bukott ki belőlem, hogy eltereljem a figyelmét egy másik irányba.
 - Hogy mi? – jött rögtön a meglepett hang, és ahogy belenéztem a szemeibe, nem láttam mást, mint döbbenetet.
 - Nem jöttem haza tegnap este, ahogy te is észrevetted… Adrian-nél voltam. Szóval mi ketten… - köszörültem meg a torkom, majd megráztam a fejem, és mosolyom keserű ízzel telt meg. – Bonyolult férfi. Sosem találkoztam még hasonlóval sem. Ő annyira más, mint Daniel volt – sóhajtottam fel. Tényleg ennyi kellett ahhoz, hogy elvonjam a figyelmét Vincentről és a telefonhívásról. És lám, a saját figyelmemet is tökéletesen elvontam róla.
 - Lefeküdtél vele? – jelent meg egy széles vigyor az arcán, mire pár másodperces szünettel ugyan, de bólintottam. – Jó ég, jó ég! Milyen volt? Mesélj! Tényleg olyan jó az ágyban, mint mondják róla? Hallani akarok mindent! – Hát igen. Íme a barátnőm és a kíváncsisága. Jobban örül neki, mint én. Sőt, hajlandó lennék pénzt is tenni arra, hogy fejben már mindent elképzelt, bár ez a gondolat kissé beteges. Neki az utóbbi időben nem volt lehetősége randevúzni, és a nagybetűs Ő sem jött még képbe, így hajlamos belefolyni az én szerelmi életembe is. Persze, a barátnők általában ezt teszik, de ő általában sokkal többet tesz tanácsadásnál. Nem véletlenül rühellte Danielt, valószínűleg tudta, hogy egy olyan nőt, mint én, Daniel könnyedén tud befolyásolni, és ebből kifolyólag nem bírta nézni, hogy – minek szépítsünk – kihasznál.
 - Jó volt – szólaltam meg végül, mire felvonta a szemöldökét.
 - Lefeküdtél Adrian Skyfield-del, és csak annyit tudsz mondani, hogy jó volt? – kérdezte szinte rikácsolva, mintha vérig sértette volna.
A hajamba túrtam. A barátnők mindent megbeszélnek, ezért is nem fogom megbánni, hogy kifecsegtem neki ezt az apró részletet.
 - Nem az a lényeg, hogy lefeküdtem vele… hanem hogy reggel elküldött – suttogtam, majd egy mély levegőt véve avattam őt be mindenbe, amit megtudtam ma reggel Adrianről, a kislányáról és a volt szerelméről. Jemma hol bólogatott, hol pedig nagyra nyílt szemekkel formázott O alakot a szájával. Ki gondolta volna, hogy még le lehet őt döbbenteni valamivel?
 - Szóval, ennyi – zártam le végül a mondandómat, és vártam, hogy reagáljon valamit. Ez a néma csend még annyira borzoló, mint ma reggel, mikor Adrian nem volt hajlandó hozzám szólni.
 - És… most mi lesz? – kérdezte aztán, mikor felocsúdott.
Megvontam a vállam. – Nem tudom. Nincs szükségem arra, hogy belekeveredjek egy ilyen férfi életébe – magyaráztam, majd leültem a kanapé szélére, és ismét hangosan felsóhajtottam. – Azt sem tudom, hogy mi ütött belém tegnap este. Annyira váratlanul történt, és szentül hittem, hogy erre sosem kerül sor kettőnk között. Egyáltalán mikor lépte át azt a bizonyos határvonalat kettőnk kapcsolata? Vagy tényleg ennyire váratlanul tud egymásba gabalyodni két ember? Sosem tapasztaltam még ilyet, Daniel annyira…
 - Daniel egy segg, ne kezdd megint! – vágott a szavamba, majd odaült mellém, és tenyerét a karomra helyezte. – A fickó egyáltalán nem egy könnyű eset, Chantele. Ő tényleg más. Csak gondold végig, ilyen élettel a háta mögött nem véletlenül olyan, mint egy ragadozó. Valószínűleg nem szerette úgy igazán senki, mióta elveszítette a családját. Egy gyerek halála amúgy is kegyetlen, és teljesen érthető, ha a szíve kővé dermedt volna az eset miatt. – Csak beszélt és beszélt. Nem gondolkodott. Arca úgy elmélyült a gondolatoktól, hogy megkockáztattam, jelenleg pszichológusnak képzelte magát mellettem. Már ő is kezdi. – De most itt vagy te. Jó ég, Ele! Mikor itt járt, te talán észre sem vetted, de olyan szexuális feszkó volt köztetek, hogy én magam is majdnem szerelmes lettem – billent oldalra a feje, ekkor viszont már mosolygott. – Danielt megeszi reggelire, annyi szent! – kuncogott aztán fel, és emiatt már kénytelen voltam én is kissé elmosolyodni.
 - Szerinted mit kellene csinálnom?
 - Semmiképpen se mondj fel. Biztos kellemetlen lesz eleinte, de senki nem törölheti ki a tegnap estét az életetekből – kacsintott rám, majd odahúzott magához, és szorosan megölelt.

~*~

A telefonomat szorongattam ujjaim között, mikor a lift ajtaja kinyílt előttem, és végre kiszállhattam a kis térből. Mindig nyomasztott a bezártság, de most volt nagyobb problémám is ennél az egésznél.
Nem szóltam apának, hogy jövök. Nem fog örülni, hiszen egy olyan elfoglalt üzletember, mint ő, mindig be van táblázva. Phillip Roux, a dúsgazdag olajmágnás. Onnan indult, ahol még fű sem nő. Senki nem gondolta volna, hogy valaha is viszi majd valamire egy olyan alkoholista féreg fia, mint amilyen a nagyapám volt. Nem ismertem, de apám sosem beszélt róla tisztelettel, mindig mocskolta a nevét, és inkább állította meg magát árvának, mintsem elismerje, hogy milyen vér folyik az ereiben.
És itt tart most. Sokan akarták már rábeszélni, hogy ideje lenne nyugdíjba vonulnia, de hallani sem akar róla. Csak hatvan éves lesz, ez még nem egy durva kor.
Megan, apám titkárnője nem ült a helyén. Valószínűleg ügyeket kell intéznie, nem mellesleg ebédidő van. Ilyenkor van esélyem két szót váltani apával, mert ő mindig az irodájában eszik. Mérges vagyok rá a tegnap este miatt, de nem is bájologni fogok vele, ez az egy bizonyos. Vincent miatt viszont nagyon nagy segítségre van szükségem. Egyedül nem tudom megvédeni magam, ráadásul neki van akkora hatalma, hogy valamit kezdjen az üggyel. Nekem nincs.
Megálltam a félig nyitott ajtó előtt, és már készültem volna belépni, mikor meghallottam apa hangját. Szinte égett a dühtől és ordított. Nincs egyedül.
- Elég legyen, Michaela! – Á, szóval anyával beszél. Nem is olyan meglepő. – Fejezd be a követelőzést, különben…
 - A lányunk! Kérj tőle elnézést, nem akarom őt is elveszíteni. Már alig jár haza hozzánk. – Anya sírt. Hallottam a hangján, de apa hangja egyáltalán nem enyhült, éppen ellenkezőleg.
 - Igazán megérdemelné, hogy valaki végre helyre tegye. Már nem mi gondoskodunk róla, hát ráakaszkodik az első pénzes férfira, aki belép az életébe? Az a gyerek semmit, de semmit nem érdemel az égvilágon, és szívből örülhetnél annak, hogy megkapja tőlem ezt a minimális támogatást is! Kivághattam volna az utcára, veled együtt! – kiabált kegyetlenül. A szemem előtt megjelent, ahogyan habzik a szája, és ott áll anya előtt, közben kegyetlenül osztja az észt.
Azonban a szavaktól ideg ébred fel a gyomromban. Hát ez meg mit akar jelenteni?
Összeszűkültek a szemeim, alsó ajkamba haraptam, és erősen koncentráltam, hogy hallhassak minden szót, ami elhagyja a szájukat.
 - Phil, már megannyiszor kértem tőled bocsánatot, amiért hibáztam… ne büntesd a lányunkat az én hibámért…
 - A te lányodat! – fortyant vissza. Apa hangja mély, férfias, igazi ragadozó, de ez már mind jelentőségét veszítette. Kezdtem megérteni, miről is beszélnek…

Nem vártam meg a végét. A légzésem felgyorsult, a szívem olyan hevesen kezdett verni, mintha ki akarna ugrani a torkomból. Menekülni akartam… és meg is tettem. Megértettem, apa miért utált engem ennyire, mióta csak az eszemet tudom. Ez egy túl jó magyarázat… nem ő az apám.

2015. február 22., vasárnap

Hetedik fejezet

A vacsoraasztalnál ülve hirtelenjében görcsbe rándult a gyomrom. Egyik oldalamon Daniel foglalt helyett, mint mindig. Viszont ezúttal a másikon Adrian terpeszkedett, méghozzá úgy elnyúlva, mintha ő maga lenne a házigazda. Sophie készségesen tette fel neki a terítéket, miután váratlanul betoppant, és önkényesen meghívatta magát vacsorára. Kellett nekem elmondani, hogy hová is jövök ma este. Ez több mint kínos.
Vele szemben ült Charity, mellette pedig a még elviselhetetlenebb barátnője, Serah. A nővérem egyfolytában a főnökömön legeltette a pillantását. Mintha ezzel a nézéssel meg tudná őt zabálni, de Serah még gusztustalanabb és tapintatlanabb módon méricskélte a férfit azokkal az ocsmány, zöld szemeivel.
Daniel bizonyára kellemetlenül érezte magát, hiszen hozzászokott, hogy a társaság mindig issza a szavait. Most azonban minden figyelem Adrianre szegeződött. Az egyik asztalfőnél, amely történetesen Adrian jobbján helyezkedett el, anyám ült, némán iszogatva a bort. Már a sokadik ma este. Apa viszont még mindig nem mutatott érdeklődést Adrian iránt. Ez egyáltalán nem lepett meg. Ő a csendes gyilkos. Ha megszólal, tényleg minden összeomlik. A lelki világom legalábbis biztosan.
A nappaliban már minden használható információt kiszedtek belőle, engem nem is kérdeztek. Adrian lelkesen mesélte el, hogyan találkoztunk, és hogy bizonyos értelemben ő a főnököm. Arról már ne is szóljon a fáma, hogy milyen szép mesét rittyentett a kettőnk kapcsolatáról. Furcsa mód, nem kapott benne helyet a csuklószorítgatás és a liftfalnak döngölés. Hangja határozottságot tükrözött, mégis büszkeséget. Édes istenem, nem vagyok a barátnőd! De a fantáziája nagyon is élénk. Megmentett ma estére Danieltől.
Anyám úgy figyelte a Főnököt, mintha maga a megváltó lenne, és sejtelmesen mosolygott rám, habár tudtam, hogy mit gondol, akárhányszor Danielre sandított. Mi a franc van az exemben, amihez ennyire ragaszkodik? Az isten szerelmére, aki mellette ül, egy valódi isten! Adrian Skyfield minden nő álma, még ha ezt nem is mondanám ki hangosan. Neki mégis mi a problémája vele, miért áll még mindig Daniel mellett? Ennyire durva véletlenek egyszerűen csak nincsenek.
A tányérom tartalmára néztem. Saláta csirkével. Ha valamiért megérte ide járni, akkor az az étel. Anyámék saját bejárású szakácsot fizettek, aki Olaszországból jött az Újvilágba, és az ízek, amelyeket megalkot, édesebbek megannyi ambróziánál is.
 - Egyél, édes. – A fülemben éreztem szavait, leheletét pedig az arcomon, miközben egy újabb csókot nyomott az arcomra. A fejem olyan vörössé vált, mint a paradicsom, de nem a pírfoltoktól, hanem a dühtől. Próbáltam visszafogni magam, nem kiborulni. Csak az hiányzik, hogy kiderüljön, nincs is semmi közöm ehhez a férfihez. Daniel elégedetten állapítaná meg, hogy ez egy kétségbeesett próbálkozás részemről, és azt hinné, hogy én kértem meg Adriant, hogy csinálja ezt, hátha akkor elhiszik, hogy nem olyan nyomorúságos a kis életem. Anyám pedig még annyiba sem nézne, mint most.
A villámmal beletúrtam a salátába, és falatozni kezdtem, mindeközben éreztem, hogy Adrian megfogja a szabad kezemet, és ujjait összefonja az enyémmel. Másik kezében ő nem villát, hanem a pohár bort tartotta, és egy féloldalas vigyort villantva rám, belekortyolt a vöröslő nedűbe.
Magamon éreztem az irigy pillantásokat Charity és Serah részéről. Csupán ez érte el nálam a kellő hatást: én is mosolyogni kezdtem. Az alkohol talán kezd hatni, és ki tudja, mi sülhet még ki ebből a helyzetből.
Daniel szólalt meg. - Adrian, olvastam már önről egy üzleti magazinban. Az újságírók csak úgy áradoznak a sármjáról, és a hatalmas vagyonáról. Az apja hagyta magára mindezt, nem? – Ő is belekortyolt a saját italába.
 - Az apám halálakor már az enyém volt a vállalat. A vagyonomnak nem sok köze van hozzá – válaszolta szolidan.
Belenéztem a szemeibe. Nem tetszett, ahogyan Danielre nézett. Vagyis, de. Baromira tetszett, hogy miközben így, ilyen határozottan beszél vele, mégis meg tudná őt skalpolni a puszta tekintetével.
 - Nős volt, nem? – Újabb kérdés. Már tudtam, mire megy ki Daniel játéka. Pontosan tudja, ki az az Adrian Skyfield. Ami nem meglepő, gyakran írnak róla a magazinokban.
Adrian megköszörülte a torkát, és éreztem a kézfejemen, hogy valamiért még jobban megszorít.
 - Nem, nem voltam nős.
 - De hát a magazinok…
 - A magazinoknak hisz, vagy nekem? – Óh, ez eléggé ingerültre sikerült a Főnök részéről, szemeivel ebben a pillanatban felnyársalta az ex barátomat, aki döbbenten pislogott a nem hétköznapi válasz hallatán.
 - Sajnálom – szólalt meg végül, de tudtam, hogy fogást talált Adrian-en. Gyenge pont. Mindenkinek van gyenge pontja. Én pedig egyre kíváncsibb lettem, hogy mit titkol ennyire az én jelenleg zabos főnököm. A magazinoknak mi oka lenne hazudni a házasságáról? Nem értek semmit. El fogja nekem mondani valaha is, hogy mi történt? Mi igaz mindabból, ami történt?
 - Sajnálhatja is. – Óh, ezt az Adriant ismerem én!  
Anya törte meg a ránk boruló csendet, bár Charity és Serah folyamatosan fecsegtek, nem is törődve azzal, hogy mivel töltjük el mi az időnket.
 - Szólhattál volna, hogy elhozod ma este a barátodat, Chantele. – Ez remekül kezdődik.
Csak felsóhajtottam.
 - Öhm… izé… szóval… én meglepetést akartam – kezdtem bele zakatoló szívvel, de nem hagyta, hogy befejezzem.
 - Tudnom kell arról, ha férfi van az életedben – vált a hangja halkabbá. Nem mintha így nem hallotta volna mindenki. – Biztonságban kell tudnom téged. – Az anyám aggódik. És ezt pont Adrian előtt kell elfecsegnie nekem. Pedig tudja, hogy Danielnek sem mondtam el soha, hogy mi történt kamasz koromban… nem tud Vincentről.
Egy pillanatra Adrian felé fordultam, arcán meglepetés és kíváncsiság kapott helyet, méghozzá anya szavai miatt. Úgy tűnik, nem sikerült minden aktát feltörnie, ami velem kapcsolatos. Még akkor sem, ha piszkosul gazdag. Apa ügyvédei mindent eltűntettek.
 - Jól vagyok, anya. Láthatod, hogy semmi bajom – feleltem aztán, és nagy levegőt vettem, de a hideg zuhany akkor jött, mikor az apám megszólalt az ő sajátosan mély hangján. Először, mióta megérkeztem.
 - Michaela, hagyd. A lányodnak nyilvánvalóan soha nem számított a véleményed. – Szóval ismét anyám lánya vagyok. Ő nyilván ott sem volt, mikor megfogantam. – Ha ismét pszichiáterre szorul majd, kopogtatni fog az ajtón. Addig ne táplálj hiú reményeket.
Csend telepedett ránk. A döbbenettől pislogni is elfelejtettem, és hasonlót véltem látni anya arcán is. Apa soha nem beszélt társaságban arról, hogy miként kényszerültem feldolgozni a Vincent-esetet. Nem tévedtem. Tényleg egy csendes gyilkos.
Hirtelen felálltam, nem törődtem egyetlen döbbent tekintettel sem, főleg nem a főnökömével.
 - Elnézést! – Az asztalra hajítottam a szalvétámat, miután kitéptem a kezem Adrian szorításából. Hangomban érezhető volt, mekkora gombóc gyülemlett fel a torkomban, dühömet pedig nem voltam képes kontrolálni, könnyeim már készen álltak arra, hogy kitörjenek.
Úgy rohantam ki az étkezőből, mintha valaki üldözőbe vett volna. Csak a kabátomat és a táskámat fogtam meg, nem törődtem a hatalmas fájdalommal, amely a heves mozdulatoknak köszönhetően ismét érezhetővé vált sérült bokámban.
Bevágtam magam mögött az ajtót, és rögtön a kocsi kulcsom után kezdtem kutatni, de ekkor már nem láttam a könnyeimtől.
Kész. Kibukott belőlem. Zokogni kezdtem. Az apám egy tapintatlan segg, és mindenki előtt megalázott.
 - Chantele? – szólt egy hang mögöttem, de nem néztem oda. Meg sem mozdultam, meredtem magam elé, miközben könnyeim sorjában záporoztak végig az arcomon.
 - Ne, Adrian. Kérlek, most ne – motyogtam, de én is alig hallottam saját hangomat. – Most nem lennék képes elviselni még a te szarságaidat is. Elég volt ma estére az anyám és az apám tökéletes duója. – Elcsuklott a hangom, és újabb sor könny távozott a szememből.
 - Chan…
 - Ne! – ordítottam fel hirtelen, és felé fordultam. Arcáról ezúttal semmit nem tudtam leolvasni, de ezúttal volt jobb dolgom is, mint őt elemezni. – Mi a francot gondoltál, hogy csak idejöttél utánam? Nincs szükségem ilyesmire, nincs szükségem rád! Láthatod, az életem elcseszett már így, önmagában is. Nem kellenek még a te hülyeségeid is a nyakamba – törölgettem a könnyeimet, de pillantása egyszer sem rezdült meg.
Helyette megindult felém, és megragadta a vállaimat.
 - Hazamegyünk.
 - Remek! – bukott ki belőlem a kijelentése után, de mire kimondtam volna, hogy nincs szükségem bébiszitterre, már fel is kapott a vállára, és elindult velem a saját kocsija felé.
 - Hé! Tegyél már le, te féleszű! – kiabáltam, és hirtelen még sírni is elfelejtettem. Szinte láttam az arcán, ahogyan vigyorog, miközben végighúzta forró tenyerét a hátsómon.
 - Jó feszes – tette végül hozzá, mire a hátába bokszoltam.
 - Tegyél le, az isten szerelmére!
Semmi.

~*~

Amikor belépdeltem a lakásba, máris megfordult a fejemben, hogy a torkának ugrok. Nem a saját lakásomba vitt haza, hanem a sajátjába. Legalábbis azt hiszem, ez az ő kis villája, mert hogy nem egy egyszerű lakás, hát az is biztos.
Nagyot nyeltem, ahogy körülnéztem az előtérben. Rögtön innen nyílt a nappali, onnan egy lépcső vitt felfelé. A falak fehérek, a bútorok a lehető legmodernebb szériából lettek kiválasztva, és ez igencsak szemrevalóvá, már-már otthonossá varázsolták az amúgy talán ridegnek tűnő helyiséget. A falakon műalkotások sorakoztak. Az irodája is valami hasonló, szóval azt hiszem, ez az ő stílusa. Sokat elmond róla. Szereti a letisztultságot. Mindazt, ami én amúgy egyáltalán nem vagyok.
 - Azt mondtad, hazaviszel – akadékoskodtam, mikor becsukta maga mögött az ajtót, lehajította a közeli kis szekrényre a lakáskulcsot, majd hozzám lépett, hogy levegye rólam a kabátomat.
 - Nem. Nem mondtam egy szóval sem, hogy hozzád megyünk – magyarázta, majd egy apró, tüzes csókot lehelt csupasz vállamra.
Sóhaj bukott ki belőlem, és lehunytam a szemem, de nem engedtem, hogy teljes mértékben átadjam magam az érzékek kavalkádjának.
 - Nem kellett volna. Úgy értem, a főnököm vagy, én pedig az alkalmazottad, és elég volt az az egy újságcikk, amit tegnap találtam. – Adj elég erőt, istenem, hogy le tudjam rázni. – Itt kell maradnom egész este?
Bólintott. – Itt fogsz aludni. Nem engedlek ilyen állapotban vezetni – fogta meg a kezem, majd felsóhajtott, és elindult velem.
A kanapé előtt álltunk meg, mire intett egyet. – Beszélnünk kell. Helyezkedjek kényelembe, egy perc, és jövök!
Ekkor tűnt fel, hogy a nappalit semmi nem választja el a konyhától, még egy kis fal sem. Én bizonyára pultot helyeztem volna el a kettő találkozásánál, de ez az ő dolga.
Előhúzott egy üveg bort a hűtőszekrényből, majd két pohár társaságában elindult felém.
Leült mellém, a poharakat pedig a kis asztalra tette, amely előttünk kapott helyet. – Egy pohár ital mellett könnyebb lesz – töltötte tele a poharakat, majd az egyiket átnyújtotta nekem. Ujjai egy pillanatra az enyéimhez értek, és furcsa elektromos töltés suhant végig a testemen.
 - Miről akarsz velem beszélni? – Tudtam nagyon jól, de mégis könnyebb a hülyét játszani.
 - Tudod, hogy miről.
Ó!
 - Kiborultál az apád szavaid miatt – kezdett bele. Remélem, nem kezdi el kielemezni a beszélgetés minden egyes momentumát.
 - Az apám egy kegyetlen cápa. Soha, senkivel és semmivel nem törődik. Szokása átgázolni az embereken, és ez alól nem kivétel sem én, sem a bátyám.
 - Aki Angliában él – biccentett.
 - Igen. Ő minél előbb el akart tűnni. Nekem nem sikerült olyan messzire jutnom – ízleltem meg a bort. Mennyei! Remek évjárat.
 - Miért jártál pszichiáterhez, Chantele? – tört ki belőle a kérdés. Tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat is. Nem tud uralkodni a kíváncsiságán.
Nagy levegőt kellett vennem, a torkom pedig annak ellenére kezdett kiszáradni, hogy folyamatosan kortyolgattam a kezemben tartott pohárból.
 - Ez hosszú történet, és… - Elfordítottam a fejem, és lehunytam a szemeimet. – Nem tudom, hogyan is gondolta. Még soha nem süllyedt le arra a szintre, hogy ezt társaságban megemlítse – ráztam meg a fejem, mire Adrian az állam alá nyúlt, és maga felé fordított.
 - Beszélj. Tudod, hogy addig nem nyugszom, míg meg nem tudom. Az apád miatt kellett orvoshoz járnod?
 - Nem. – Ez olyan gyorsan bukott ki belőlem. Nem is gondolkodtam, csak jött. Mintha a kérése egy szaros parancs lett volna. – Előtte ígérj meg nekem valamit, kérlek – fordítottam felé a pillantásom, és tekintetemben láthatta a néma könyörgést. – Amit mondani fogok, soha, senkinek nem mondhatod el. A szüleimen és a bátyámon kívül nem tud erről az égvilágon senki. – Csak bólintott, láttam a szemeiben felgyúló kíváncsiságot, de tudtam, hogy tényleg így fog tenni. Nem árul el senkinek. Nem úgy, mint az apám.
Nagy levegőt vettem, majd belekezdtem. - Nem volt könnyű gyerekkorom, Adrian – csóváltam meg a fejem úgy, hogy eleressze az államat. A tekintete rám összpontosult. Tudtam, hogy minden érzékszervével engem figyel. Válaszokat akar. Ahogyan én is. Ő mikor fog nyílt lapokkal játszani?
 - Itt nőttem fel, New Yorkban. Művészeti iskolába jártam, ott ismerkedtem meg… Vincenttel. Művészettörténelmet tanított nekem és a csoporttársaimnak. Tizenöt éves voltam. Most, huszonhat éves fejjel már belátom, hogy észre kellett volna vennem, mit is akar elérni. Mindig a tenyerén hordozott, mindig támogatott és dicsért. Nem érdekelte, hogy engem ezért kinéztek és kis kedvencnek csúfoltak. Egyfolytában vörös volt a fejem a sok pírtól, amit kiváltott belőlem a bókjaival. - Nagy levegőt vettem, lehunytam a szemem, majd folytattam. – Egy délutánon viszont minden megváltozott. Megkért, hogy maradjak benn, és ha vége az utolsó órámnak, menjek az irodájába. Nem volt gyanús, azt gondoltam, hogy ismét a kitűnő eredményemről akar velem beszélni, és arról, hogy milyen szuper portfóliót csináltam a vizsgára. De a portfólióm helyett egészen mást kezdett dicsérni. – Egy könnycsepp kibuggyant a szemhéjam alól, és szinte éreztem, hogy Adrian teste megfeszül mellettem. – Bezárta az ajtót. Azt mondta, hogy szép vagyok, és a tehetségem mit sem érne, ha nem egy ilyen dögös csomagolással rendelkezne. Szórakozni akart… velem. Akkor kezdődött el a játéka. – Elcsuklott a hangom, és összeszorítottam a szemem. – Minden létező módon megalázott, ahogyan egy férfi megalázhat egy kamaszlányt. Eleinte gyengéd volt, és kihasználta, hogy nem tudom megvédeni magam. De ahogy egyre több idő telt el, és egyre inkább undorodni kezdtem magamtól, keresni kezdtem a kiutat… viszont nem mertem a szüleimhez menni. Apa azt gondolta volna, hogy csak figyelemre vágyom. És mikor először próbáltam ellenszegülni, bedurvult. Arra kért, hogy vegyem le a nadrágom. De nem tettem. Akkor… akkor kaptam az első ütést, ide – érintettem meg az arcom. A gondolatra ismét sajogni kezdett. Éreztem az ütés erejét magamon. – Azon a délutánon erőszakolt meg először.
Nem mertem ránézni Adrianre. Nem tudtam, mit fogok látni az arcán.
Folytattam. – Három hónapig senki nem vette észre, hogy lerontottam a tanulmányi eredményeimet… nem figyelt fel senki arra, hogy betegesen lefogytam. Senki nem vette észre, hogy segítségért kiáltok. Hogy valaki vegye már észre, mi történik… Vincent még az elején megfenyegetett, hogy ha elárulom, mi folyik kettőnk között, valaki nagyon meg fogja bánni. – Újabbat nyeltem, ezúttal már a könnyeim sós ízét éreztem ajkaimon. – De egy alkalommal túl messzire ment. Ellenszegültem, mert belefáradtam abba, amit velem tett… úgy gondoltam, már nincs mit veszítenem, hogy nem tud annyiszor megütni, hogy még jobban fájjon. Letépte rólam a ruháimat, megpofozott, majd az asztalára döntött. Soha előtte nem volt olyan kegyetlen és kemény. Fájt, szavakkal elmondhatatlan, hogy mennyire fájt, ahogyan újra és újra megerőszakolt, ahogyan újra és újra elmerült bennem. Majd elengedett. Hazamehettem, azzal az ígérettel, hogy másnap ismét találkozunk az irodájában. De nem találkoztunk többé, csak a bíróságon. – Letöröltem a könnyeimet. – Készen álltam arra, hogy folytassam, beletörődtem, hogy sosem lesz vége… sajgó testtel mentem aznap haza, de a bátyám, Edmund rögtön megállított… ha nem teszi, talán soha nem derül ki, mi történt… nem vettem észre… nem vettem észre azt, hogy vérezni kezdtem. A vér átáztatta a nadrágomat. Másnap reggel egy kórházi ágyon ébredtem.
Megragadtam Adrian kezét, mikor láttam, hogy készül közbeszólni. Még nem fejeztem be.
 - Az orvos, miután megvizsgált, azt hitte, hogy egy egész csapat kapott el hazafelé menet, és ment végig rajtam. Tele voltam horzsolásokkal, olyanokkal, amelyeket akkor szereztem, és olyanokkal is, amiket az előző hetekben. Nem gyógyultak be rendesen. Beszélnem kellett… elmondtam, hogy mi történt. Még aznap letartóztatták. Két évig tartott, mire börtönbe juttattuk… két évbe.
Csak azt éreztem, hogy két szoros kar ránt magához, és ölel a mellkasára. Zokogni kezdtem. Az emlékek még mindig annyira fájtak. Jelenleg nem láthatta bennem azt a nagyszájú lányt, akit megismert az irodában. Akit most átölel, nem lenne képes megvédeni magát. Ismét azzá váltam, akit Vincent könnyű szerrel megerőszakolt.
 - Cssss… ez már a múlt – suttogta a fülembe, és úgy ölelt át, ahogyan azelőtt más még soha. Ezt az ölelést vártam az apámtól, aki igazából a tárgyalásra sem jött el. Egyikre sem. – A pokolba, azt hittem, hogy csak gyerekes szarságok miatt kellett orvoshoz járnod. Fogalmam sem volt, hogy… és én még rátettem egy lapáttal. Bocsáss meg! – Olyan édes volt a hangja, annyi megbánás kapott benne helyet. Itt helyben képes lettem volna elolvadni tőle, ha nem éppen életem legsötétebb korszakát kellett volna felidéznem.
 - Nincs baj. Ez már a múlt, csak mindig… annyi érzést szabadítanak fel bennem az emlékek – magyaráztam, majd kibújtam a karjai alól, és ismét azzal töltöttem el pár másodpercet, hogy letöröljem magamról a könnyeket. – Ha nem viszel haza, akkor… megmutatod, hol tudok lezuhanyozni, aztán lefeküdni?

~*~

Beálltam a vízpermet alá. A hajam rögtön úszott a vízben, így a barna tömeg szinte rögtön sötétebbé vált, és a villany fénye megcsillant rajta. Beletúrtam a hajamba, hogy a víz ne az arcomra csöpögjön, és elgondolkodva meredtem magam elé, miközben a kezembe fogtam a szivacsot.
A víz sugarakban haladt lefelé a testemen, apró csíkokban a melleimet vizezte, onnan tovább patakzottak a cseppek, végig a lábamon, apró bizsergést okozva ezzel, hiszen váratlanul ért a víz melegsége.  
Ahogy a szivacs végigsiklott bőrömön, és a finom tusfürdő illata megcsapta az orromat, akaratlanul is elgondolkodtam. Milyen gyakran hozhat ide Adrian nőket? Szörnyen éreztem magam, főleg azok után, amit elmondtam neki. Hogyan fog alakulni kettőnk kapcsolata ezek után? Mikor átölelt, nem éreztem változást benne, nem adta tudtomra, hogy nincs szüksége arra a mocsokra, ami árad belőlem. Danielnek sosem beszéltem erről, mert féltem, hogy megundorodna tőlem. De ha Adriannel ilyesmi történne, az ezerszer rosszabb lenne. Nem tudom, hogy miért… még csak nem is szeretem. Vagy Danielt nem szerettem? Jó ég, elég legyen már ezekből a gondolatokból!
Megtámasztottam az előttem lévő üvegfalat, lehajtottam a fejem, és hagytam, hogy a víz letisztítsa rólam a habot. A tarkóm is kapott egy szép adag vizet, a fülem pedig megtelt folyadékkal, semmit nem hallottam, ami körülöttem történt. A csenden kívül nem is volt más, amit hallanom kellett volna. Adrian rögtön kiviharzott, amint megmutatta, hogy hol fogok aludni. Mintha előre gondoskodott volna erről a helyiségről, hiszen minden tökéletesen elő lett készítve.
A gondolataim túlzottan elvonták a figyelmem mindenről, próbáltam lemosni magamról az emlékek által ismét érzett mocskot… és ekkor történt.
Forróságot és ölelő karokat éreztem a derekamon. Kinyitottam a szemeimet, a pupilláim pedig kitágultak, mikor megláttam az ismerős, finom kezeket. Illata elnyomta a tusfürdőt, ellepte a tüdőmet. Csakis ő rendelkezhetett ilyen illattal… Adrian. Az ő teste simult most az én csupasz testemhez.
Oldalra fordítottam a fejem, és én voltam a legjobban meglepve, mikor nem löktem el azonnal. Fehér ingét rögtön átáztatta a zúduló víz, hiszen ruhástól mászott be mögém a zuhanykabinba. Ujjai szétterültek a hasamon, mellkasát szorosan a hátamon éreztem, és egy pár pillanatra lehunytam a szemem, így élvezve ki a pillanatot.
 - Adrian – motyogtam halkan. Alig tudtam felfogni, hogy nemcsak egy érzéki csalódásban van részem.
Állát a vállamba fúrta, és egy aprót sóhajtott.
 - Ne beszélj – suttogta a fülembe, majd beleharapott a fülcimpámba.
 - Csurom víz lesz a ruhád.
 - Tényleg ez most a legnagyobb problémád? – Elmélyült a hangja, és szinte rögtön kiéreztem belőle, mekkora vágy tombol jelenleg a testében. Eddig visszafogta magát velem kapcsolatban, de miért is gondoltam azt, hogy ha kettesben leszek vele a saját házában, akkor csak malmozni fogunk? Ő ennél többet akar. De azok után is, amit ma este megtudott rólam?
Szembefordultam vele, és megpillantottam az átázott szövet anyagát. Mindent mutatott, és a látvány tagadhatatlanul női szemnek való.
 - Adrian…
 - Hm – hallottam hangját, de ő máris lehajolt, és tovább folytatta az ostromot, hogy teljesen elvegye az eszemet. Hasa hozzásimult az enyémhez, karjai átöleltek, és kezdtem zavarban érezni magam, amiért rajtam nincs semmi, ő viszont tetőtől talpig fel van öltözve. A szeme azonban többet mondott minden egyes szónál. Felesleges szavakat fecsérelni olyasmire, ami ennyire nyilvánvaló, és szinte kézzel fogható.
 - Nem akarlak kihasználni – búgta a fülembe, majd a nyakamba harapott gyengéden.
Az utolsó cérna is elszakadt.
Ujjaim a mellkasára tévedtek, és sorjában kezdtem el kibújtatni a gombokat a helyükről. Ő továbbra sem állt meg, ezúttal ajkaimat vette ostrom alá. Már megcsókolt egyszer… de ez a csók minden elemében más volt. A nyelve úgy furakodott a számba, mintha elveszítette volna minden józan eszét, őrült keringőt járt a nyelvemmel, miközben hajamba markolt.
Tenyerem ezúttal már csupasz, kockás hasát cirógatta, miután a nedves ing a zuhanyzó aljára hullott, a nadrágjának öve pedig pár másodpercen belül követte a felsőjének útját. Nem éreztem még ekkora szenvedélyt magamban. Sosem tudtam, hogy képes vagyok ennyire vágyni valamire. Mint egy drog, amit ha egyszer megízlelünk, örökre a függőivé válunk. A rabja lettem.
 - Gyönyörű vagy – szakadt el a számtól egy pillanatra, hogy végigmérje csupasz alakomat. Az ő szájából hallani ezt… felülmúlhatatlan. Nem tudtam mit mondani, csak halvány mosoly jelent meg szám jobb szegletében, és beletúrtam a hajába, hogy visszarántsam őt. Ízlelni akartam a csókját, feloldódni abban a tökéletességben, amelyet adni tudott nekem a puszta jelenlétével. Alig ismerem, szinte semmit nem tudok róla, nem tudom, mit miért tesz, de azt tudom, hogy mit képes adni. És el akarom venni azt.
A csípőm után nyúlt, majd kissé felemelt, így kerültem vele szemmagasságba. A nyelvével körözni kezdett a nyakamon, végighúzta tüzes nyelvét a bőrömön, majd kikötött a melleimnél.
A haját markolva nyögtem fel, főleg azt a pillanatot követve, mikor a szájába vette a – Daniel szerint – méretes halmokat. Ó, Daniel… te miért nem tudtál soha ilyen érzéki, ilyen bugyi szaggató lenni?
A nyelvével becézgetett, néha-néha megszívta melleimet, ezekkel váltva ki belőlem hangosabb és hangosabb nyögéseket. Az ösztöneim irányítottak, erősebben markoltam Adrian hajába és magához szorítottam a fejét. Szinte tudtam, hogy a bőrömbe mosolygott, és bíztatásnak vette gesztusomat.
Elengedett. Csalódott voltam, de csupán pár másodpercem volt felfogni, hogy mi történik.
Finoman lökött a langyosodó kabinfalhoz, már megint a számba furakodva, csókolt, mint aki eszét vesztette… áhítva és vággyal telve. Ez a férfi aztán tud csókolni.
 - Basszus, annyira kívánlak – lihegte, mikor ismét a tekintetembe nézett, majd elengedett, és nem engedte, hogy én fejtsem le róla a nadrágot, ő maga kezdett hozzá.
Lerúgta magáról a farmert, vele együtt az alsónadrágját is, majd megállt előttem. Ő is csupasz volt, akárcsak én, és ahogy tekintetem végigsiklott a fedetlen valóságon, megdobbant a szívem. Ez a férfi… óriási!
Azt hiszem, kiolvasta a tekintetemből a gondolataimat, hiszen elvigyorodott, majd ismét leláncolt mancsaival. Még mindig ott raboskodtam a fal mellett.
 - Nem tudok tovább várni… holnap megkapod az egész Adrian Skyfield-csomagot, de nem vagyok képes tovább húzni – motyogta, ezúttal is hevesen kapkodva a levegőt. A meleg víz, mely ránk ömlött, még inkább meleggé tette a helyiséget, hát még az a forróság, mely köztünk kapott életre…
Ujjai elvesztek a lábam között, miután csípőjére szorította jobb lábamat. Alhasamon éreztem kemény férfiasságát.
Halkan felmordult, ahogy kitapintotta a lényeget. Tudta, megállapította, hogy készen állok rá… elégedettség suhant át a szemein, majd a kezeibe fogta vizes arcomat.
A lábaimat így már semmi nem tartotta, én szorítottam őket csípőjére, miközben ő várakozóan pislogott rám. Tőlem akarta hallani, hogy akarom… hogy zöld utat adjak neki. Talán azért, amit megtudott rólam… de istenem, az elmúlt pár perc után azt hiszi, a célegyenesben megállítanám? Fenéket!  
A csípőjébe markoltam, de elkapta két csuklómat, és a fejem fölé szorította. Ajkai felfedezőútra indultak a számban, és abban a pillanatban, mikor nyelve rátalált az enyémre, teste eggyé vált az enyémmel…

~*~

Egész éjszaka fűtött valami. Egy hatalmas, izmos test, amely hátulról simult hozzám. Körülbelül hajnali három óra lehetett, amikor először felriadtam. Ő békében aludt ott mellettem, miközben magához ölelt engem. Nem tudom, hogy hol vagyok, vajon ez az a szoba-e, amelyet nekem szánt, de kényelmes párnák és takarók öleltek magukhoz. Nem volt Vincent, nem volt Daniel… ő volt és én.
Halvány mosoly ragyogta be a képemet, ahogyan visszaemlékeztem a tegnap éjjelre. A fürdőben olyan beteljesülés várt ránk, amely örökké megmarad majd az emlékeimben. Úgy robbantam fel, ahogyan életem során még egyszer sem, vele együtt. Sosem tapasztaltam még, milyen egy férfival egyszerre, ugyanabban a másodpercben eljutni a csúcsra, de Adrian megmutatta, hogy igenis létezik. Igaz, már az is ritkaság, hogy képes vagyok élvezni a szexet, és feltörni az élvezetek legnagyobb csúcsaira. Daniel sosem tudott belőlem gyönyört kicsikarni, csak ha rásegített a kezével. De ez a férfi, aki most mellettem fekszik… először, mindennemű segítség nélkül érte el, hogy élvezzek.
Elégedetten nyúltam el, majd azzal a halvány mosollyal szenderültem el ismét.

Mikor ismét nyitogatni kezdtem a szemem, a nagy és óvó kar eltűnt a derekamról.
Egy fáradt ásítást követően kutattam az órát, és megállapítottam, hogy reggel nyolc óra van. Ritkán alszom eddig, de a tegnap este több szempontból is különleges volt. Be fog vonulni a történelembe. Az enyémbe legalábbis mindenképpen. Megnyíltam egy férfinak… minden szempontból.
Néhány hatalmas ásítás után végül felültem, és megkerestem a ruháimat. Közben találtam egy cetlit, amellyel Adrian üzent nekem, hogy elment futni. Hát persze! Ha nem tenné, nem lenne ilyen piszkosul szexi. Ezért elnézem neki, hogy magamra hagyott.
Felvettem a cipőmet is, majd elindultam kifelé. Tökéletes alkalom, hogy kissé körbeszaglásszak itt.
Kiléptem a szobából, de rögtön elkapott a bőség zavara. Több ajtó is nyílt, gondolom mind vendégszoba.
Az első nem volt nagy szám. Férfias, domináns színek, néhol egy kis narancssárgával megspékelve. A másik ennek az ellenkezője. De minek kell ennyi vendégszoba?
Nagy sóhajjal jöttem ki a szobákból, és rájöttem, hogy ténylegesen azt a célt szolgálják, hogy vendégeket szállásoljanak el. Nem kínzókamra, nem is börtöncella. Mondjuk nem tudom, mit is gondoltam, mit találok
Vettem egy mély levegőt a vereség teljes tudatával, mikor az utolsó ajtóhoz léptem, és benyitottam.
Földbe gyökerezett a lábam, ahogy megláttam a halovány rózsaszín szobafalakat, a kis játékokat, a kiságyat, és egy csomó könyvet, amelyek ahelyett, hogy a polcon kaptak volna helyet, szanaszét hevertek a földön. Nem kellett hozzá sok magyarázat, hogy rájöjjek, kinek a szobájába sétáltam be éppen. A kis fal velem szemben pedig csak megerősített a hitemben. Ez Darla szobája. Adrian kislányáé.
Közelebb léptem, és karjaimat keresztbe fontam a mellkasomon. Milyen lehet elveszíteni egy gyermeket?
A gondolatra kirázott a hideg, és szemügyre vettem a képeket, amelyek a kis faliújságon kaptak helyet. Régiek. Mit is mondott Jefferson? Hét éve? Ez tökéletes magyarázat.
A felesége… vagyis, nem a felesége… Scarlett… gyönyörű nő volt. Fekete haja még a képeken keresztül is selymességet tükrözött, kék szeme olyan csillogó volt, mint maga az óceán, mikor a nap rásüt. A karjaiban egy szép kislány, rakoncátlan hajtincsekkel, növekvő fogakkal, széles vigyorral, kezében pedig egy nyalókával.
El kellett mosolyodnom, ahogy végigsimítottam a képeken.
Minden kép ezt a gyönyörű családot mutatta be, mindegyikükön ott álltak ők, hol hárman, hol csupán ketten, de az utolsó képen, amelyet felragasztottak… Scarlett ott mosolygott a kép bal sarkában. Mellette Adrian állt. A fiatal Főnök. Sosem láttam még úgy mosolyogni, mint ezeken a képeken. Az ölében egy kislány, aki…
Nem kaptam levegőt. A szemeim kitágultak, és a kezeimet rögtön elkaptam a mellkasomról. Darla gyönyörű, barna hajtincsei eltűntek. Egy szál sem volt a fején, szemei pedig – szülei mosolygása ellenére – elárulták, hogy hiába csak egy apró kis teremtmény, de már nem olyan, mint a többi korához hasonló kisbaba. Jeff azt mondta, hogy három éves volt, mikor meghaltak abban a balesetben.
 - Leukémia. – Szólalt meg egy hang a hátam mögött, és rögtön odakaptam a pillantásom. Megijesztett. És ahogyan Adrian rám nézett, ez csak fokozódott. A vállával támasztotta az ajtófélfát, kezei elvesztek a tréningnadrág zsebeiben, tekintete pedig olyan sötét volt, amilyennek előtte még sosem láttam. – Nincs mit keresned ebben a szobában, Chantele – fűzte végül hozzá, és sóhajtott egyet, ahogy beletúrt nedves, izzadt hajtincseibe.
 - Sajnálom, csak körül akartam nézni, én… - Magyarázkodás. Ebből nekem sok jutott az utóbbi időben. – Szóval beteg volt a kicsi?
 - Igen, beteg volt. De ennek már nincs jelentősége.
 - Mindenképpen… elveszítetted volna, ugye? – kérdeztem rekedten, és éreztem, hogyan homályosítják látásomat a könnyfelhők.
Ő csak bólintott. – Scarlett majdnem beleőrült abba, hogy az orvosok már lemondtak róla. Öt évet jósoltak neki. Scarlett nem tudta nézni, hogy a lánya szenved, hogy kihullik a haja a kezelésektől, hogy… nem mosolyog – nyelt nagyot, de nem mozdult. A tekintete elszürkült, és csak meredt maga elé. – Aznap, a baleset napján végleg elpattant valami nála - bökött mutatóujjával a halántékára. – Beültette a kicsit az autóba… Darla aludt. Scarlett pedig ivott, mielőtt beült a volán mögé. Meg akarta kímélni a fájdalomtól.

 - Jézusom – bukott ki belőlem, arcom pedig döbbenetet tükrözött. Nyoma sem volt annak a férfinak, aki annyi erőt árasztott, aki olyan volt, mint valami éhező fenevad. Most nem volt kettejük között szexuális feszültség. A férfi mesélt. Annak a történetét, hogyan ölte meg Scarlett a gyermeküket… 

2015. február 20., péntek

Hatodik fejezet

Elfordítottam a kulcsot a zárban. A nyakamban éreztem Adrian forró leheletét, de próbáltam a legkevésbé sem figyelni rá. Valószínűleg az én kis egérlyukam fel sem ér az ő otthonának luxusával, de én szeretem. És Jemma is hasonlóképpen vélekedik erről, különben nem is ezt választottuk volna. Erre telik. Egyelőre. Ebben nem fogom elfogadni apám felszínes segítségét.
A lakás íncsiklandozó illatokat árasztott, és valami istentelen zene ordított. Minden a konyha felől jött. Te jó ég, Jemma! Teljesen kiment a fejemből, hogy már itthon van. Igaz, ő majdnem mindig itthon van, hiszen készülődnie kell a vizsgáira, nem mellesleg ő is valami őrületes projektmunkával készül meglepni a bizottságot. Még néhány hét, és végre elmondhatja magáról, hogy hivatásos belsőépítész lett.
 - A lakótársam is itthon van – magyaráztam Adrian-nek, miután becsuktam magunk mögött az ajtót, és megláttam kérdő pillantását.
Lesegítettem a kabátját, majd halványan elmosolyodtam. Nem is tudom, mosolyogtam-e már rá. Azok után főleg, hogy nemrég az irodában még sírva álltam előtte, ő pedig majdnem a haját tépte dühében. Hogy kerültünk ide egyáltalán a történések tükrében? Remek kérdés!
Még mindig bicegtem, de szerencsére most nem készült felkapni, hogy az ölében vigyen be a konyhába. – És rém pocsék a zenei ízlése – sóhajtottam fel, mikor arcára kiült valami furcsa grimasz. Jemma zenei ízlése egyáltalán nem egyezik az enyémmel, ő szereti, ha dübörög a fal, míg én inkább a csendes, nyugtató dallamokat részesítem előnyben.
 - Gyere – súgtam neki halkan, majd megindultam előtte, hogy mutassam neki az utat. Nem kellett sok idő, hogy megpillantsuk Jemmát, ahogyan egy egyszerű fehér topban és egy hozzá passzoló, rövid, testhezálló fekete nadrágban ringatózott a zene ütemére, fakanállal a kezében. Meg sem próbáltam kitalálni, hogy az vajon a főzéshez kell-e, vagy netán azt használta arra, hogy imitálja az éneklést. Mintha az American Idol-ból pattant volna ki. A különbség kettőnk között, hogy az ő hangja tényleg rádióba való.
 - Jemma? – kérdeztem, de a zene túlharsogott. Hát odaléptem a rádióhoz, fél szemmel Adrian arcát figyelve, aki nagyon nehezen fojtott el egy vigyort, majd kikapcsoltam a készüléket.
A barátnőm összerezzent, és ijedten fordult hátra. Arcára kiült a döbbenet, ahogy rám nézett, majd a főnökömre. Nem volt túl jó véleménnyel róla azok után, amit meséltem. A virágos történet nem nyűgözte le, miután elmondtam neki, mit tett velem a liftben.
 - Óh… helló! – Nem is vártam tőle többet. A hangja is remegett, főleg a férfi láttán, majd egy idióta, bárgyú vigyor ütközött ki arcán. Képes lazán kezelni a dolgokat.
 - Jemma, ő itt Adrian Skyfield – böktem a szintúgy vigyorgó férfira, majd fordítottam a helyzeten. – Mr. Skyfield, ő pedig a lakótársam, Jemma Gallagher.
 - Üdv! – integetett Jemma a fakanállal, miközben félrebillentette a fejét. Nem volt látványos, de tudtam, hogy már vagy tucatszor végigmérte a főnökömet. Nem az ő esete. És ezért magam se tudom, hogy mi okból, de nyugalom töltött el. 
 - Miss Gallagher – lépett végül oda a Főnök, hogy kezet nyújtson felé.
Jemma elfogadta. Szerencsére türtőztette magát, és nem illette kritikával a férfit úgy, mint minap. Egy egész kiselőadást tartott a hozzá hasonló férfiakról.
 - Úh, a hangja így élőben egészen más! – bukott ki Jemmából hirtelen, ahogy megszorította a férfi kezét, én pedig felvont szemöldökkel, érdeklődve pislogtam rájuk. Mikor hallotta volna a hangját máshogy?
A barátnőm észrevette a kérdő pillantásom, és rögtön zavart vigyor uralkodott el a képén. Miért érzem úgy, hogy ezt nem akarta az orromra kötni?
 - Ma délben felhívtalak, hogy együtt ebédelünk-e. És ő vette fel.
Mi?! Az én irodámban? Mit keresett az ÉN irodámban?
Ránéztem Skyfield-re, aki megvonta a vállát. – Csak meg akartam nézni, hogy visszaértél-e már az ebédemmel. A telefon pedig csörgött.
 - És ez menten feljogosította arra, hogy fogadja a hívásomat – vontam le a következtetést, de arcom rögtön meg is enyhült, ahogy láttam a szokatlanul kisfiús vigyorát. Ahhoz képest, hogy túl van harmincon, nem látszik meg rajta. Valószínűleg sok időt tölt az edzőteremben.
 - Jaj, Ele! Ne reagáld túl! – legyintett Jemma, mire rögtön felfigyeltem rá. – Ő is velünk vacsorázik? Mert ha igen, felteszek még egy terítéket! – lépett el rögtön, de nem is várt válaszra, már készítette is a tányért.
 - Mi a kaja? – érdeklődtem, és intettem Adriannek, hogy nyugodtan tegye le magát az egyik székre. Az asztalfőnél foglalt helyet. Jellemző. Nyilván megszokta, hogy mindig ott ül.
 - Spagetti. – Csak bólintottam rá. Imádom. És láttam a férfi pillantásán is, hogy neki sincs ellene kifogása.
 - Töltök egy pohár bort – indultam el a hűtő felé. Igaz, teát ígértem, de akkor még a fejemben sem volt, hogy Jemma itthon lesz.
 - Basszus, mi történt a lábaddal? – hallottam meg végül a barátnőm visító hangját, ahogy odatette Adrian elé a terítéket, és meglátta a bokám.
 - Csak egy kis baleset.
 - Tedd le a segged, most rögtön! – rivallt rám. Nem zavartatja magát Adrian előtt. Kezdek rájönni, hogy hiába nem az esete, Jemma megtalálná a közös hangot a Főnökkel.

~*~

A vacsora viszonylag csendben eltelt, Jemma folyamatosan borral kínálta Adriant, aki az esetek nagy részében el is fogadta azt. Persze ezúttal sem kerülhettem ki a szokványos kiselőadást, amellyel Jemma általánosságban letámadja az idegeneket. Adrian megtudhatta, hogy Jemmának milyen szép gyerekkora volt, hol nőtt fel, milyen szoros a kapcsolata a testvérével, és hogy néhány hét múlva munkába kezdhet egy közeli kis vállalkozásnál, mint belső építész. Nagyon lelkes volt miatta, de néha azon kaptam Adriant, hogy hiába beszél Jemma kifejezetten hozzá, engem bámul. Nem sokat szólt, csak bólogatott, dicsérte a barátnőm munkásságát, belekortyolt a borba, közben pedig elfogyasztotta a spagettit.
 - És te, Chantele? – Erre felkaptam a fejem. Adrian hozzám beszél. Mit akar tudni? – A te családod is ilyen támogató?
Erre mit kellene mondanom?
Csak megráztam a fejem egy apró, kesernyés mosollyal. – Apával szinte egyáltalán nincs kapcsolatom, ő egy eléggé elfoglalt üzletember. Anyával pedig már nem jövök ki olyan jól, mint régen. A bátyám Angliában él évek óta, a nővérem pedig még mindig a szüleimmel – köszörültem meg a torkom. Nem tudtam többet mondani, hiszen semmi érdekesség nincs a családi életemben. – Apa fizette az egyetemi tandíjamat, de nem érdekli, hogy mi történik az életemben – vontam egyet a vállamon. Láthatta rajtam, hogy egyáltalán nem érint meg a téma. Főleg azért, mert úgy nőttem fel, hogy sosem volt mellettem az apám. A bátyámat egészen Angliáig üldözték el, ő nem kért a szüleimből. Charity viszont olyan, mint anyám ráadásul még neheztel is rám. Nem túl szerencsés legkisebbnek lenni.
 - Azt olvastam, hogy ön már évek óta nem tartja a kapcsolatot a családjával… az apja halála óta – kezdtem végül ismét beszélgetésbe. Láttam Jemma-n, hogy érdekli a téma őt magát is, de közben elismerően lesett rám. Nem gondolta volna, hogy meg merem kérdezni azok után, amit meséltem erről a férfiról neki. Csak kár, hogy most nem produkálta magát, mert akkor Jemma megértette volna, miről is beszéltem. Ma este maga volt a tökély, úgy is viselkedett.
 - Kérlek, tegezz végre. A nevem Adrian – kortyolt bele ismét a borba, mire én zavartan, de biccentettem. Van egy olyan érzésem, hogy ezt apró kitérőnek szánta, mielőtt belevágna a dologba. – Kivételesen ez az egy információ helyes rólam az interneten, gondolom ott olvastad – folytatta végül.
Ismét bólintottam, mire ő elmosolyodott.
 - Mondjuk úgy, hogy… apám végrendelete nem várt sorokat tartalmazott, és miután ez nyilvánosságra került, anyám neheztelni kezdett rám, ahogyan a húgom és az öcsém is. A történet ilyen egyszerű – billent oldalra a feje, mire megköszörültem a torkom. Óh, basszus! Nyilván azt gondolta, hogy valami nagy szenzációra pályázom. De csak kíváncsi voltam. Mint úgy általában.
 - Igazán kellemes volt a vacsora, hölgyeim. De azt hiszem, ideje lesz távoznom – egyenesedett fel végül, és Jemma felé fordult, megdicsérve még egyszer a képességeit.
 - Mondd, Chantele… - fordult ekkor felém, miután betolta a széket, és elmosolyodott. – Csatlakoznál szombat este hozzám egy vacsora erejéig?
Jóságos ég. Randizni akar velem!
 - Sajnálom, Mr. Skyfield. – Megláttam csúnya nézését. – Adrian – javítottam ki hirtelen magam, mire ismét megenyhült. – Az anyám hagyományos vacsorájára megyek szombaton – magyaráztam, és bocsánatkérő pillantást küldtem felé. Ezer vacsorát töltenék el Adrian Skyfield-del, a legrosszabb, legdühösebb oldalával, mint hogy a szüleimnél töltsem az időmet.
Biccentett. – Még nem végeztünk – mondta kicsinyes mosolyával, majd még egyszer Jemma felé fordult, és fejével biccentett neki. Ezután kivonult. De jó segge van.
 - Mindig ezt mondja – magyaráztam Jemma kérdő pillantására, miután hallottam, hogy csukódik a bejárati ajtó. Mikor a liftben ellöktem magamtól is hasonlót mondott, ha nem teljesen ugyanezt.
 - Ijesztő, de mégis kurvára szexi! – hallottam meg barátnőm lelkes hangját, és mikor felé néztem, láttam, hogy mind az összes fogával vigyorog. – Tetszel neki.
 - Ugyan, Jemma. Csak egy újabb név vagyok a listáján – legyintettem.

~*~

Péntek van. A kávémat kortyolgattam az íróasztalom mögött, és próbáltam észhez térni, mikor elém repült egy újság. Még ki sem nyílt az ajtó, de már ott is volt előttem.
Úgy kaptam fel a fejem, mintha valaki egyenesen fejbevágott volna, és megpillantottam Jefferson paprikás képét, ahogy az íróasztalom fölé tornyosul, és szinte toporzékol a méregtől. Ezt meg mi lelte?
 - Jefferson…? – kérdeztem meglepett pislogással, mire fújtatott egyet.
 - Olvasd el! – bökött a címlapra. Hát, jó.
Letettem a kávét, felsóhajtottam, és széthajtottam az újságot. Nem tudom, mire megy ki ez az egész. Semmi rosszat nem csináltam, mégis, mi bosszantotta fel ennyire?
Elég gyorsan rájöttem a magyarázatra. Ez a pletykalap címoldalon hozott le egy cikket, méghozzá egy fényképpel. Amin én voltam. És Adrian. Tegnap, mikor a lenti parkolóban vártuk a sofőrjét, és ő a karjaiban tartott engem, a fájó lábam miatt. A kép pont azt a pillanatot örökítette meg, amikor rám nézett. Aggódó volt a tekintete és törődő.
Ez most mi? Nem láttam a nevét a Forbes magazin harmincas listáján, szóval miért is olyan nagy szenzáció ez a férfi? A szemembe ötlött a tény, hogy amellett, hogy tényleg igazán gazdag és tehetséges vezérigazgató, még piszkosul szexi is. Talán emiatt. Valószínűleg kapós agglegény. Ostoba firkászok!
 - Tegnap elestem, és ő csak hazavitt – fordultam vissza Jefferson felé, de ő továbbra sem nyugodott le, helyette kikapta a kezemből az újságot, és egy bivaly nagy sóhajjal kezdte olvasni a cikket. – Úgy tűnik, New York egyik legnagyobb cápájának végre bekötik a fejét. A milliomos, nem mellesleg rendkívül jóképű Adrian Skyfield köztudottan kerüli a nyilvánosságot, ha párkapcsolatról van szó, mióta egy tragikus balesetben elveszítette feleségét és kislányát.
 - Nem volt a felesége – szakítottam félbe. Nem tudott lekötni az, amit mondott, inkább azon kattogtam, hogy mi lesz, ha egy ismerős meglátja ezt a képet. Jó ég, és ha az anyám meglátja… milyen balhét fog csapni!
Jefferson rám sem hederített, tovább folytatta. – Vajon ki lehet ez a titokzatos nő, aki szemmel láthatóan elrabolta Skyfield szívét? Vagy hamarosan ismét szemtanúi leszünk egy pénzen alapuló kapcsolatnak?
 - Hogy mi? – pattantam fel hirtelen, és kiragadtam ujjai közül az újságot, hogy a helyiség másik végébe hajítsam. Ezek most tényleg lekurváztak? Nekem nem kell Adrian Skyfield pénze, az isten szerelmére!
 - Mibe keveredtél, Chantele? – kérdezte végül, mire a hajamba túrtam, és fel-alá kezdtem sétálni a kicsiny irodámban. – Ajánlom, hogy hozd rendbe. Ez a férfi nem neked való, és mi több, egyáltalán nem való nőnek. Össze fog törni. – Köszi a tanácsot.
De mire bármit is mondtam volna, egy újabb fújtatás után távozott az irodámból. Én pedig úgy ragadtam meg a telefont, mintha az életem múlna rajta. Tudtam, hogy az asszisztense fogja felvenni, de szarok rá. Beszélnem kell vele.
 - Mr. Skyfield irodája, miben segíthetek? – szólalt meg az a szőke nőszemély a maga dallamos, selymes hangján. Általában nyilván így beszél, kivéve mikor rólam van szó. Nem kedvel, de hát kit érdekel?
 - Itt Chantele Roux. Beszélni szeretnék Mr. Skyfield-del. – Néma csend. Szinte magam előtt láttam, ahogyan beleharapott ajkába, és dühösen kifújta a levegőt.
 - Várjon egy percet, Miss Roux! – Kihangsúlyozta a nevem. Ismét csend borul rám. A szabad kezemmel az asztallapon doboltam, mikor hallottam, hogy végre megszólal…
 - Chantele? – kérdezte lágyan. Mióta beszél így velem?
 - Láttad már a mai újságot? – bukott ki belőlem. Nem köszöntem, nem csevegtem. Rohadtul felhúztam magam, a fejem nagyjából úgy fest jelenleg, mint az előbb Jefferson-é.
 - Tájékoztatásul közlöm, hogy az ilyen szennylapok nem tartoznak a napi olvasnivalóim közé. De igen, láttam. – A hangja továbbra is nyugodt, igaz, a mondat elején volt némi rosszallás a hangjában, amiért azt gondoltam róla, hogy ilyesmiket olvas szabadidejében. – Mi a problémád vele?
 - Az, hogy… hogy pénzéhes ribancnak neveztek! – Áh, igen. Üvöltöttem. A telefonnal. Ha itt lenne, nem mernék vele ordítani.
 - Csitulj. – Óh. Hát, a kutyád sem vagyok, kedves Mr. Skyfield. – Miért törődsz ilyen szarokkal? Úgy tudom, van munkád. És ha minden igaz, tizenkét másodpercen belül még több lesz.
Ez meg miről beszél?
Alig fordítottam el a pillantásom a naptáramról, amelyben nem szerepelt semmilyen megbeszélés ma délutánra, már kopogtak is az ajtón. A szőke szilikonhegy volt az.
 - Megérkezett? – kérdezte a vonal végén Adrian.
 - Igen.
 - Nézd át a projekt alapjait. A többit Amanda ismerteti veled. Nekem dolgoznom kell, és ajánlom, hogy te is tedd azt. – Letette. Ez lerázott engem!
Felnéztem Amanda-ra, és kényszeredetten elmosolyodtam. Már legalább tudom a teljes nevét. Egy egész hét után már ideje volt.
 - Tessék. – Letett elém pár mappát, és a legfelsőt rögtön fel is nyitotta. Te jó szagú úristen! Ez az én projektem alaprajza, amit készítettem a diplomamunkámhoz! Komolyan gondolta. Azt akarja, hogy megvalósítsam.
Csak ugrált a szemem a számok és megjegyzések között. Az ő kézírása. Tényleg személyesen törődik azzal, hogy belevágjak.
Amanda megköszörülte a torkát, és kitágult szemeimet lassan felé fordítottam. Úgy nézett rám, mintha mérget kevertem volna a reggeli kávéjába.
 - Tudod, sok pénzéhes szajha fordult már meg ennél a vállalatnál, és környékezte már meg őt, de egyik sem érte el azt, hogy Adrian figyeljen rájuk.
Kezdődik. Adrian ezt értette „ismertetés” alatt?
 - Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy értem, mire céloz. – Én biztosan nem fogom letegezni. Úgy tűnik, azok, akik két emelettel feljebb dolgoznak, megfeledkeznek erről.
 - Nagyon jól tudod, mire célzok. De nem fog sikerülni. Egyszer megdug, aztán megy az egész… - Ránézett a mappák halmazára. – a kukába.
Megköszörültem a torkom. – Köszönöm a látogatását. Szeretnék dolgozni.
Nem vártam, hogy könnyen feladja, de már ki is ment. Eltoltam magam elől a papírokat. Nem tudtam arra koncentrálni, amit elém raktak, még ha ez életem legfontosabb munkája is… az élet megint jó lapokat osztott. És megkeverte őket.

~*~

 - Biztos, hogy nem jössz velem? – kérdeztem Jemmától, miközben a tükör előtt állva magamat figyeltem. Ez a szürke színű ruha még szerintem is remekül passzolt hozzám, nem fedte el formás lábaimat, szabása pedig tökéletesen kiemelte homokóra alkatomat. Még Jemma választotta nekem néhány héttel ezelőtt, amikor egy igazán csajos délutánt töltöttünk együtt a lakásunkhoz közel lévő plázában. Nem bántam meg a választásomat.
 - Az anyádékhoz? Viccelsz? – Nem is vártam más tőle. Bár én is lerázhatnám őket ennyivel… mikor legutóbb magammal vittem a barátnőmet, anyám mindent elkövetett, hogy összeboronálja az akkor éppen náluk vendégeskedő barátnője fiával. A harminc éves, fiatalos, sportos Jonathan minden nő álma volt. Igaz, leginkább azoké, akik eltűrik, hogy emberszámba se vegyék őket, és teljes mértékben elnyomásban éljenek mellette. Persze eléggé csábító az az összeg, ami a bankszámláján csücsül, és ha a szülei meghalnak, még inkább gyarapodni fog a vagyona. Jemma egyáltalán nem tartozik ebbe a kategóriába. És ezt szóvá is tette, miután a férfi ellőtt pár hím soviniszta, múlt századi tréfát. Meg is lepődtem, mikor az este végén tiszta ruhával és száraz hajjal távoztunk. Anya a tekintetével is képet lett volna megölni Jemmát. Azóta jobb, ha nem látom őket egymás mellett.
Eltettem a telefont a zsebembe, majd még egyszer megborzoltam hajkoronámat, melyet ezúttal hullámossá varázsoltam. Sminkem egyszerű, mint mindig.
 - Ne felejtsd el végre lefektetni anyádéknál a szabályokat – kezdte el a kiselőadást Jemma, mikor kisétáltam a közös nappaliba. A kanapén ült, ölében egy nagy tál fagylalttal, a kanál pedig kilógott a szájából. – Az első és legfontosabb, hogy húzza ki Daniel nevét a vendéglistáról. Pofátlanság, amit művel. De tényleg! – nyomatékosította, és hallottam hangjában, hogy hajthatatlan. Kinéztem belőle, hogy ha azzal jövök haza, miszerint nem intézkedtem ez ügyben, hát ő fogja felhívni az anyámat. Harcias barátnő. Mi lenne velem nélküle? Néha tényleg olyan, mintha ő lenne az anyám. Érzelmileg sokkal érettebb… de miért meglepő ez? Neki nem volt olyan kamaszkora, mint nekem.
 - A szokásos időben jövök. Vagy hamarabb – kacsintottam rá, ezzel jelezve, hogy vettem az adást, és próbálok mindent elintézni.
Az autómat vezetve alaposan belemerültem a gondolataimba. Próbáltam logikus érveket találni arra, vajon anya miért erőlteti annyira azt, hogy Daniellel legyek, miután tudja, hogy legalább egy nővel félresiklott. Attól fél, hogy nem találok jobbat? Daniel is alig maradt meg annak idején a hálómban, alig tudtam elkapni. Utólagosan talán jobb is lett volna, ha hagyom, hogy eltűnjön. Nem tudom, mit szeretett bennem, főleg azok után, amiket a fejemhez vágott azon az estén, amikor szakítottunk.
A gondolatra fájdalom nyilallt a mellkasomba. Daniel, a tökéletes fiú. Eleve szóba sem jöhetne, ha az apja nem egy milliomos vállalkozó lenne, az anyja pedig valami flancos klub vezetője, aminek az én anyám is tagja. Lehetséges, hogy az egész erről szól. A pénzről.
Felsóhajtottam, mikor leparkoltam a kocsival a szüleim hatalmas háza előtt. Nemrégiben az egész átesett egy hatalmas felújításon, minden modernné változott kívül és belül is. Nyoma sem volt annak a helynek, ahol felnőttem. A bokrok eltűntek a ház elől, helyüket rózsák és apró kis virágok vették át. Kibővítették a lakást három új szobával, valamint egy télikerttel és egy hatalmas medencével is. Anyám ötlete volt az egész. Apámat ez sosem érdekelte, neki csak egy ágy kellett, ahol a fáradalmas munka után feküdhetett. Már évek óta nem alszanak egy ágyban.
Végignéztem a fehér oszlopokon. Kakukktojásnak éreztem itt magam. Ez a nagy luxus nem fér össze az én életemmel. És belegondoltam, hogy valószínűleg Adrian is hasonló körülmények között élhet. Minden, ami nem én vagyok, megtalálható ezekben a lakásokban. Bár, ha őszinték akarunk lenni, ezeket nevezhetnénk modernizált kastélyoknak is. Minden kislány erről álmodik. Kivéve engem.
 - Ele, drágám! – Az anyám hangja úgy csapta meg a fülemet, mintha téli álomból ébresztettek volna. Elméláztam, miközben figyeltem a terebélyes ablakokat, amelyeket nem árnyékolt függöny. Kivilágították az egészet, így téve még otthonosabbá, én mégis börtönnek tekintettem minden egyes alkalommal, mikor itt kellett vacsoráznunk. Sokan nem értik, hogy miért egy kis tetőtéri lakásban élek, miközben a szüleim szinte fürdenek a pénzben. Egy szemforgatáson kívül aligha szoktam rá választ adni. Nekem nem kell más pénze. Amint sikerül rendesen lábra állnom, az apámnak is vissza fogom fizetni az egyetemi tandíjam árát.
 - Majdnem késtél! Már mindenki itt van – ölelt át, de távolságtartóan. Hát, ez sem változott. Amit nem is bánok.
 - Dugó volt – magyaráztam nagyot nyelve. Újabb hazugság, de egyáltalán nem akartam erre több időt fecsérelni. Tudja ő is, még ha nem is vallja be magának, hogy a hideg szalad végig a hátamon, ha ide kell jönni. – Ki az a mindenki? – tettem fel végül az újabb kérdést, miközben beértünk a lakásba, és Sophie már jött is, hogy elvegye a kabátom. Küldtem felé egy bizakodó mosolyt, mire ezt szégyenlősen viszonozta is. Talán én voltam az egyetlen, aki ebben a házban tisztességesen beszélt a bejárónővel.
 - Apád és Charity és egy barátnője már a nappaliban ülnek, Daniel is megérkezett. – Témánál vagyunk.
 - Anya, miért hívod meg még mindig? – bukott ki belőlem a kérdés. Azt hittem, két pohár bor társaságában fogom tőle ezt megkérdezni, de úgy tűnik, megy ez ital nélkül is.
 - Majd később megbeszéljük. Szeretnének már látni.
 - Egy hete voltam itt utoljára, anya – forgattam meg a szemem.
 - Ne forgasd a szemed, Chantele Augene Roux! – A tipikus dorgálás, aminek továbbra sincs haszna. Nem vagyok öt éves kislány, de úgy tűnik, ő megmaradt abban a hitben, hogy még mindig úgy kezelhet.
Még szorosabban fogtam a táskám fülét, miközben betértünk a nappaliba. A tágas helyiség akár egy egész bálnak adhatna otthont, a levegőben szinte még érezni a krémszínű festék émelyítően erős illatát. A könyvespolc elfoglalta a fal melletti részeket, Charity pedig a zongora mellett ült, és lágy dallamot játszott. Csak akkor zongorázik, mikor ideges. Nagyszerű este elé nézek.
Daniel éppen őt nézte, majd mikor meghallotta anyám harsogó, erőteljes hangját, amely jelezte, hogy megérkeztem, rögtön felém fordult, és elővette azt az átkozottul tenyérbe mászó vigyorát. Elegánsan öltözött fel, a fekete farmer ezúttal is a lehető legjobb választásnak bizonyult, amelyhez ezúttal egy halovány kék ing párosult. A nyakrész nyitva. Elég volt ránéznem, és máris éreztem drága pacsulijának illatát.
Apám fel sem nézett, mikor odasétáltam mellé, hogy egy apró csókot nyomjak az arcára, Charityt pedig szándékosan hagytam ki. Danielről nem is beszélve, aki továbbra is úgy méregetett, mint kannibál a meztelen testet.
Anyám a kezembe nyomott egy pohárnyi bort. – A vacsorát hamarosan tálalják, addig is foglaljatok helyet. – Ezt mondja szinte minden itt töltött estémen.
Leültem a fehér bársonykanapéra, keresztbe fontam a lábam, és vártam, hogy mindenki elhelyezkedjen. Apa a fotelt választotta, továbbra is mélyen a gondolataiba merülve, kezében egy pohár whiskyt szorongatva.
Charity és anya a velem szemközti kanapéra csusszantak, Daniel pedig – szokását hűen őrizve – leült mellém, és szinte az oldalamra fonódott. Tényleg érzem a parfümjének illatát. De amennyire régen szexinek találtam, most hányi tudnék tőle.
 - A nagyszájú barátnődet hol hagytad? – fordult felém Charity, Jemmára célozva.
 - Nos… ő ma este nem érezte jól magát, és kénytelen volt visszautasítani a meghívást – találtam ki hirtelenjében valamit. Jemma jobban már nem is tudna lenni, abban viszont biztos voltam, hogy még egyszer ide a fél lábát sem fogja betenni.
 - Mondd csak, Daniel, hogy megy az üzlet? – váltott témát anyám, tudomást sem véve a barátnőmet érintő kérdésről.
Daniel kihúzta magát. – Nemrég sikerült nyélbe ütnünk egy több milliós üzletet. Apám szerint ha ezt elhivatottan végigcsináljuk, nem kell aggódnunk a napi betevőért úgy… háromszáz évig. – Vigyorgott, én pedig magam elé grimaszoltam, tudomást sem véve anyám lelkes mosolyáról.
 - Daniel, ez csodálatos! Hallod, Ele? – fordult felém, mire a grimaszomat próbáltam negédes vigyorrá változtatni.
 - Hallom, nem vagyok süket. Bizonyára az is örömmel tölt el téged és az apád, hogy az üzleteitekkel általában másokat tesztek tönkre – szúrtam egyet oda.
 - Chantele! – szólalt meg anyám sértetten. Legalább Daniel arcáról is lehervasztottam a vigyort. Ismertem a gondolatait. Azt gondolta, hogy mivel nekem más nem jut, hát könyörögni fogok, hogy ismét legyünk együtt. Ez egy oltári nagy poén!
De mire bármit is mondtam volna, ismét megszólalt a csengő. Hallottam Sophie lépteit, anyám azonban nem mozdult, csupán kérdően nézett mindnyájunkra. Azt hiszem, nem várt vendég érkezhetett.
Hát türelmesen vártam, nem zaklatott fel annyira a gondolat, hogy valaki jön. Általában a szüleim egyik ismerőse szokott betoppanni, velük pedig maximum az időjárásról tudok cseverészni.
De amikor Sophie megjelent, mögötte egy öltönyös, mégis laza férfival, azt hittem, hogy a légzésem cserben hagy. A visszafogott mosolya elárulta, hogy most nem az úriember szerepében kíván itt tetszelegni.
Anyám úgy pattant fel, mintha tűzbe ült volna, de még ezt is képes volt elegánsan megcsinálni. Az én szemem azonban továbbra is döbbenten guvadt ki. Megijedtem, hogy mi fog következni.
 - Sajnálom a késést, Chantele. – Adrian hangja nyugodt, bársonyos. Ezzel a hanggal beszélhet lyukat az emberek hasába?
Odalépett mellém, felhúzott a kanapéról, és egy apró csókot lehelt selymes bőrű arcomra.
 - Adrian – bukott ki végül belőlem, nem is gondolva végig, hogy beszélek.
Éreztem magamon a pillantását, miután elhajolt… végigmért. Majd végignyalta alsó ajkát. Azt gondoltam, hogy ez csakis gusztustalan lehet, hiszen Daniel mindig is úgy csinálja, hogy görcsbe ránduljon a gyomrom. De Adrian pillantásától egészen más érzést kezdtem érezni a hasamban.
 - Édes – kacsintott rám, majd tekintete a mellettem terpeszkedő Danielre siklott. Azt hiszem, rögtön rájött, hogy ki ő. Múltkor elég szépen kihallgatta a Jemmával folytatott beszélgetésemet a liftben.
Anyám hangja törte meg a gondolataimat, aki már ott is termett Adrian előtt. – Chantele, nem szeretnéd bemutatni az urat? – vonta fel kérdőn a pillantását, de elegáns mosolyát megőrizte.
 - Mrs. Roux, a nevem Adrian Skyfield. A lánya barátja – hangsúlyozta ki a szavakat, miközben kezet csókolt az anyámnak. Ő közben gutaütést kapott a hallott szavaktól. Tudta, hogy a „barát” szó ezúttal kétségkívül olyasmit jelent, ami esetemben ritkán fordul elő. Adrian hangján hallani lehetett, hogyan is gondolja… barát, mint udvarló, mint szerelmes, mint… férfi.

Az egyetlen dolog, ami megütötte a fülem, Daniel poharának törése volt. És a szemem sarkából ugyan, de láttam, hogy Adrian ajkára elégedett vigyor rajzolódik. Elintézte. Ó, Adrian…