Kilencedik fejezet

Egy bárban üldögéltem. Előttem egy már legalább tizedjére kiürült pohár kapott helyet, és láttam a kiszolgáló srác szemében, hogy akkor sem ad egy újabb adagot, ha könyörögni kezdenék neki. Csak lötyögtettem a maradék két korty alkoholt a pohár mélyén, miközben gondolataimba merülve azt sem tudtam, éppen kiben csalódjak nagyobbat. Az egész életem egy tetemes hazugságra épült fel, és még kezdő építészmérnökként is pontosan tudom, hogy milyen, ha egy ház ingatag talajra épül fel. Ha az alap gyenge, legyen bármilyen erős is a fenti réteg, egy idővel elkezd omladozni, míg eggyé nem válik a földdel. Az, hogy az apám valójában nem is az apám, jó pár kérdésemre adott választ, mégsem tudtam olyan könnyen lenyelni ezt az egészet, mint a jóízű, ám kesernyés Bourbont az imént. Nem esett nehezemre visszaemlékezni életem jelentős pillanataira, mikor az apám vagy ott sem volt, vagy pedig minden alkalmat megragadott arra, hogy a földbe döngölje az éppen akkori önbizalmamat egy epés, fájó megjegyzéssel. Talán jogos lenne a kérdés, hogy ha ennyire gyűlölt világ életében, miért engedte, hogy velük egy házban nőjek fel, és miért nem vált el az anyámtól, aki ezek szerint már korán elkezdte a hűtlenkedést. Bár az apám mellett ezen nem szükséges a csodálkozás, mindent el lehetett mondani róla, de azt nem, hogy egy gyengéd és odaadó férj lett volna. 

Lehunytam a szemeimet, és ahogy az arcomat elrejtettem a tenyereimben, éreztem, hogyan válik nedvessé a bőröm. Sírtam, pedig egyik sem érdemelte meg ezeket a könnyeket. Még ott zúgott a fülemben apa felháborodott mondókája, amivel anyámat illette az irodában. Csak pár másodperc kellett ahhoz, hogy aztán hűlt helyemet hagyjam az ajtó előtt. És attól kezdve itt dekkoltam a bárpult mellett, iszogatva, néha jót mulatva saját magamon az alkohol hatása miatt. A zene ott szólt a hátam mögött, a színpadon éneklő srác mindent megtett, hogy az itt résztvevők jól érezzék magukat. A mély, reszelős hangja némi megnyugvást adott a dobogó szívemnek, annak ellenére, hogy még egyszer sem fordultam arra, csak hogy szemügyre vehessem, éppen ki búg ilyen keserédes balladát. A lelki szemeim előtt megjelent egy magas, vékony, ámde izmos testalkatú férfi, ahogyan a mikrofonnal a kezében, behunyt szemekkel, átéléssel adja elő ezt a dalt. Annyi érzés volt ebben a pár hangban, a sorokban, hogy jobbnak tűnt volna még most távozni, mielőtt tényleg erősebben kinyílnak a könnycsatornáim, de a gondolataimból kizökkentett az, hogy valaki leült mellém. 

 - Te mindenhol ott vagy? – bukott ki a kérdés belőlem még azelőtt, hogy elvettem volna a kezeimet a szemem elől. Az illat egy személyre utalt, és tudtam, hogy nem csal a megérzésem. 

- Nem. Csak ott, ahol éppen te is. – Erre a megjegyzésre felsóhajtottam, és megrázva a fejemet, elhúztam a kezeimet az arcomtól, hogy Adrian arcát szemügyre véve, letöröljem a kigördült könnycseppeket a bőrömről. 

 - Nagyon nem vagyok most olyan hangulatban, Adrian, hogy a hülyeségeidet hallgassam – mondtam teljesen őszintén, de mire elfordítottam volna a fejemet, ujjai az állam alá nyúltak, és egyetlen ujjbegyével törölte le azt a maradék kis nedvességet az arcomról, amit én nem tüntettem el. 

Pár másodpercre teljesen elcsitultam, és a látszat ellenére kiélveztem érintése minden pillanatát. Még nem volt elég időm arra, hogy elfelejtsem az együtt töltött éjszakát, pontosan ezért volt annyira fájó az, ahogyan utána elküldött. Akkor és ott megfogadtam, hogy nem lesz többé közöm ehhez a férfihoz, éppen ezért is akartam beadni holnap reggel a felmondásomat. Letett elém mindent, amire azt hitte, hogy vágyom, de én nem pár tervrajzra és anyagi háttérre vágytam a saját projektemhez. És ha ezt hiszi rólam, már most félreismert.

 - Nem szeretem egy nő könnyeit látni – súgta halkan. Ilyen szelíd beszédet még sosem hallottam a szájából, a hatása miatt pedig zsibbadni kezdett minden testrészem. Még mindig az államat tartotta, fürkészte tekintetem minden rezdülését. Most nem kellett olvasnia bennem, kitalálhatta magától is, hogy az élet ismét nem egy kellemes nappal jutalmazott meg ma, és ez az, amin ő sem tudott volna segíteni.

 - Hát pedig hozzá kellene szoknod, hogy a nők gyakorta sírnak – rántottam el végül az államat a keze felől, és készültem volna beleinni a poharamba, hogy eltűnjön minden korty, de ő kikapta a kezemből, és egy pillanatra azt hittem, hogy megrepedt a pohár, olyan vehemenciával vágta vissza a pultra. 

 - Fejezd ezt be. 

 - Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! Elegem van belőled, te… te… - Nem jött gondolat a számra. Olyan nem, ami kifejezte volna, hogy mennyire hiányzott és hogy mennyire utálom. Egyazon pillanatban. Lehetséges ez egyáltalán? 

Meglepett, mikor arcára a komolyság helyett egy szégyentelen vigyor kúszott. Adrian Skyfieldhez különálló használati utasítás kellene, olyan hirtelen változik egyik arculatából a másikba. 

Pénzt dobott az asztalra, biccentett egyet a pultos irányába, majd megragadta a kézfejemet, és ujjait szinte erőszakosan fonta össze az enyéimmel. – Gyere – lehelte egészen halkan. Éreztem arcszeszének domináns illatát, amely már szinte rögtön bilincsbe zárta a lábaimat. Úgy sétáltam utána, mintha tényleg kötelességem lett volna. De már ott dolgozott bennem az alkohol is, semmi kétség, hogy amúgy sem lett volna bennem elég erő ahhoz, hogy tiltakozni tudjak ellene. 

 - Hová…

- Csss – állt meg, és szemembe nézve csitított el, majd újra elindult. Az idegeimre ment. Kezdtem attól tartani, hogy az együtt töltött éjszakánk alatt egy nyomkövetőt ültetett a bőröm alá, és ezért talál meg minden egyes alkalommal.

*^*

Magam elé meredtem, miközben ő vezetett. Már vagy fél órája folyamatosan ezt tettem, egy szót sem szóltam hozzá, de nem törekedett arra ő maga sem, hogy felvegye velem a beszélgetés kezdetleges fonalát. Csak néha oldalra pillantva tűnt fel, hogy öltönyben van, a nyakkendőjét alig lazította meg, pedig már elmúlt este nyolc. Valószínűleg dolgozott egész nap, tárgyalások sora volt a nyakán majdnem minden nap, aztán ugrott be, hogy a legutóbbi közös megbeszélés alatt milyen meetingekről tett említést, ráadásul ma estére. 

Rögtön kiegyenesedtem, és úgy bámultam rá, mintha egy eszét vesztett majom foglalt volna helyet mellettem.

 - Basszus! Neked most az olaszokkal kellene tárgyalnod valami ritka elegáns étteremben! Mi a francot csinálsz itt? – Úgy tűnik, én magam is fáziskésésben voltam. De eddig leginkább azon kattogtam, hogy milyen otromba szüleim vannak, nem pedig azon, hogy Adrian Skyfield naptárában milyen tárgyalások vannak feljegyezve péntek estére. 

Az arca meg sem rezzent, csak vezetett tovább, bár eddig is kizárólag akkor lépett a fékre, ha a lámpa pirosra váltott. Ezúttal viszont már nem voltak lámpák. A külvárosban jártunk valahol, de nem úgy tűnt, hogy meg akarna állni a közeljövőben. – Valamit folyamatosan elfelejtesz, Chantele. Egyetlen telefonhívással mondom le a megbeszéléseimet, ha akad fontosabb elintéznivalóm. Nem nekem van szükségem az olaszokra, hanem nekik rám. – Ahogy beszélt, nagyjából felfogtam, hogy hogyan is jutott el idáig. Ez a férfi jó pár emberen gázolhatott át, hogy erre szert tegyen, mégsem néztem ki belőle, ahogy embereken áttiporva beült a főnöki székbe. 

 - Megőrültél. Mi lehet fontosabb elintéznivaló?

A tekintete felém fordult, másodpercekig foglyul ejtette a pillantásomat, amelytől ismét legalább kétszáz lett a vérnyomásom. Ha ez a férfi beszélni tudna a szemeivel, már régen megérthettem volna, hogy mit miért tesz. Vagy éppen ellenkezőleg? 

- Szállj ki – szólalt meg. Elszakadtam a tekintetétől, és körülnéztem. Már megállt, de vajon mióta? Ráadásul itt voltunk a… semmi közepén? 

Minden vér kifutott az arcomból. Jó ég, akkora hibát követtem el, hogy most a pusztaság kellős közepén akar kivégezni? Jó, nem pusztaság. Körülöttünk nagy falak, magas építmények helyezkedtek el, amelyek még erőteljesen a készülő fázisukban voltak. 

 - Ugye nem megölni akarsz? – kérdeztem, bár még én sem tudtam teljes mértékben eldönteni, hogy mekkora komolyság vegyült a hangomba. Itt egy hely, tele gépekkel, malterrel és gödrökkel, mégis mi akadályozná meg? Ez a tökéletes gyilkosság színtere. 

 - Szállj már ki! – Hangja vehemensebb lett, majd kipattant a drága autójából. Erről jut eszembe, még nem is láttam vezetni, eddig mindenhol a sofőrje társaságában utazott. Nincs szemtanú. 

Minden porcikám remegni kezdett, főleg mikor kinyitottam az ajtót, és megcsapott a hideg levegő. Még egy kabátot sem cipeltem magammal, elvégre mikor ma elindultam, úgy voltam vele, hogy délre otthon leszek.

Adrian már ott állt mellettem, helyettem csukta be az autó ajtaját, majd rám borította kényelmes zakóját. Nyugodtabb ettől még nem lettem, de már nem fáztam. 

 - Mit csinálunk itt? - kérdeztem.  A hangom olyan vékony volt, mint egy kismacskáé, Adrian viszont elsétált mellőlem, nadrágzsebeibe mélyesztette mindkét kezét, majd pár méter séta után megállt egy kietlen területen. 

 - Ez itt a jövőd. A kulcs ahhoz, hogy elismert építész légy – mondta egyszerűen, mire felvontam a szemöldököm, és megköszörültem a torkom, úgy fürkészve tovább a minket körülvevő sivárságot, és a kicsit távolabbi építkezések alapjait. 

 - Nem teljesen értem – bukott ki belőlem. Ekkor arcát egy kis tábla felé fordította, és követve a pillantását, elolvastam az oda írt szöveget. Építkezési terület a Skyfield Industries fennhatósága alatt. 

 - Itt fogod megvalósítani a projektedet. – A projektemet… mármint azt a projektet, amiről évek óta csak álmodozom, de soha nem gondoltam volna, hogy létrejöhet? Jó ég. Mikor néhány napja az orrom elé tolta azt a pár dokumentumot… pontosítsunk, mikor Miss szilikonhegy az orrom elé tolta azokat a papírokat, nem gondoltam volna, hogy erre valaha is sor kerülhet. Azt hittem, csak egy futó hóbortja, és le akar nyűgözni azzal, hogy úgy tesz, mintha foglalkozna ezzel az egész ábrándozással. Elvégre ez csak a diplomamunkám volt… egy komoly vállalkozás, amely csak az álmaimban jött létre eddig, és már belenyugodtam, hogy ez ott is marad. 

 - Adrian, ez… - Elcsuklott a hangom. Nem tudtam kinyögni semmit, csak bámultam ki a fejemből. – Ez az én álmom, nem a vállalatod kötelessége. Ez annyira… 

- Túl sokszor vették el az álmaidat. Engedd meg, hogy ehhez az egy elképzelésedhez talajt adhassak. Támogatást. – A férfi hangja szinte könyörgő volt. Sosem láttam még ehhez hasonló helyzetben, efféle szavakat pedig még annyira sem hallottam tőle. Azt gondolta, hogy lehetőséget adott a kibontakozásomra. De valójában sokkal több az, amit ezáltal kaptam tőle. Reményt.

*^*

Az éjszaka más volt. 

Egyik oldalamról a másikra fordultam, a nap első sugarai már betörtek az ablakon keresztül. Adrian nem volt hajlandó elengedni maga mellől, de ezúttal nem a saját lakásában töltöttük az éjszakát. Egy kisebb helyet jelölt meg célul, talán ez volt a saját kis férfilakása, mielőtt egy hatalmas villába költözött át a családjával, ennek ellenére nem volt szerényebb vagy visszafogottabb. Tükrözte azt a férfit, akit megismertem. Ugyanolyan sokszínű volt, mint ő maga, és kicsit sem hajazott a rideg, fehér falakra, amelyek viszont az irodájára jellemzőek voltak. 

Lassan ültem fel, miután meggyőződtem arról, hogy Adrian még alszik. Csupasz bőrömre húztam a felsőmet, majd a nadrágomat, így oldalazva ki a hálószobából, célba véve a konyhát. Erős volt bennem a gyanú, hogy a legutóbbi kis közjáték miatt nem vitt a lakására. Talán nem akarta, hogy ismét olyan terepre sétáljak, ahová ő még nem áll készen beengedni. Megeshet, hogy soha nem fog, elvégre mi a garancia arra, hogy ez az egész részéről nem egy futóhóbort? Már azt sem értettem, hogy az én dühöm hová tűnt vele kapcsolatban. Mikor legutóbb találkoztunk, éppen elküldött, nem akart velem beszélni, bezárkózott, és eltolt magától. Úgy éreztem, hogy soha többé nem akarok azt követően a közelébe kerülni, a könnyeimet ittam utána. És mégis itt vagyunk megint. Egy szenvedélyes éjszakával a hátunk mögött, amely szintúgy más volt, mint először. Sokkal birtoklóbb volt, mint egy igazi ragadozó, de egy pillanatra sem feledkezett el arról, hogy én is ott vagyok. Talán ezért tetszett annyira a szituáció. 

Jóleső borzongás futott végig a testemen, majd a hűtőből elővarázsolva pár tojást, némi zöldséget és sajtot, nekiláttam, hogy tökéletes omlettet készítsek. Ez még számomra is testhezálló volt, bár ennél bonyolultabb konyhai műveletet nem szívesen vállaltam magamra. A hozzávalók összekeverése után serpenyőbe borítottam az egész adagot. Az illat pár másodpercen belül rabul ejtette az egész helyiséget, és jólesően szippantottam belőle újabbat és újabbat. Nem ismertem Adrian ízlését, azon kívül, hogy egyszer én vittem neki ebédet – a bokaficamomat néha még most is éreztem -, de abból nem derült ki, hogy miért is rajong. 

 - Feltaláltad magad – hallottam meg a még álmos, komótos hangot a hátam mögül, mikor a két tenyér a derekamra simult, és a mormogás egyenesen a fülembe talált, kiváltva belőlem egy döbbent, de könnyed kuncogást. 

 - Ülj le. Most én szolgállak ki téged – fordítottam felé a fejem, és rákacsintottam. Kimosta belőlem az elmúlt napom minden szar érzését. Azt, hogy mennyire gyűlölöm az apámnak nevezett szörnyeteget. Hogy aggódnom kellene Vincent miatt. És hogy tegnap délben még a pokolba kívántam Adrian Skyfield-et. 

Adrian már jóízűen falatozott, mikor a telefonom rezgésére lettem figyelmes. A nappaliban hagyott táskámhoz sétáltam, kiemeltem belőle a mobilt. Tizenkét nem fogadott hívás várt Jemmától, és egy hangüzenet, de az ma reggelről. Szintúgy tőle. 

 - Sajnálom-sajnálom-sajnálom, hogy nem szóltam! – sorjáztam a bocsánatkéréseket összeszorított szemekkel, nagy sóhajt követően, mikor tudatosult bennem, hogy rémes szobatárs vagyok, és állandó jelleggel felejtem el értesíteni a barátnőmet, hogy ne aggódjon értem.

Az üzenetet lehallgatva azonban nem bűnbánat volt bennem. A hang, amely megszólalt, nem Jemmáé volt. Egy Adrian-éhez hasonló, mély férfihang beszélt, méghozzá Jemma telefonjáról tárcsázva a számomat. Jeges rémület rántotta görcsbe a gyomromat, észre sem véve, hogy Adrian megjelent a nappali bejáratánál. De ez most kicsit sem vonta el a figyelmemet arról, amit hallottam. Ismertem a hang tulajdonosát. 

- Jemma… Jemma bajban van. – Alig akart hang kijönni a torkomon, úgy fordítva a fejemet Adrian felé. – Ez Vincent hangja.