Harmadik fejezet

Csak egy nyelést tudtam kierőltetni magamból. Mosolyt semmiképpen sem. Ő nem szüneteltette a sajátját. Mire véljem ezt? Tegnap este majdnem szilánkosra törte a csuklómat, most pedig virágokat küld, és őt idézve, gyönyörködik bennem? Ennek elment az esze? Basszus, remélem, hogy nem skizofrén.

Elfordult. Megkönnyebbültem. Bizonyára megbeszélés zajlik a háta mögött, ő mégis ott állt az ablaknál, és figyelte a reakciómat. Igaz, eléggé távolról, csoda, hogy a napfény lehetővé tette, hogy láthassuk egymást.

Kifújtam a levegőt. Ezer ördög és pokol, mégis mit kellene kezdenem ezzel? Az illat émelyít, de pozitív szempontból, és ahogy lassan lehunytam a szemem, hogy beszippantsam, hirtelen egy terebélyes virágoskertben éreztem magam. A Nap melege simogatta arcomat, ujjaim a finom rózsaszirmokon futottak végig, majd a távolban megpillantottam egy közeledő alakot fehér ingben, kényelmes farmerben.

Rögtön kipattantak a szemeim, főleg mikor Jefferson masírozott be az irodába, és kíváncsian meredt rám.

 - Az exem. Sajnálom. Nem fordul elő többet. – Hazudtam. De a fene egye meg, hogy is mondhatnám el, hogy a Főnök küldött nekem virágot? Ráadásul pont Jeffersonnak, aki szemmel láthatóan rühellte Adrian Skyfield-et.

 - Miért kérsz bocsánatot?

 - Azt hiszem, ez itt nem szokás.

 - Nem írja elő a szerződésünk, hogy nem kaphatunk ajándékot az irodába. – Rám kacsintott.

 - A Főnök tud normálisan is viselkedni? – Hirtelen bukott ki belőlem a kérdés, és ahogy belenéztem Jefferson szemeibe, láttam rajta, hogy egyáltalán nem készült fel efféle kérdésre tőlem. Már meg is bántam, hogy ennyire kíváncsi vagyok. De mit is tehetnék, már kimondtam. És tudni akarom.

Nagyot nyelt. – Egy ideje már nem.

 - Ez mit jelent? – kérdeztem, miután összeszűkültek a szemeim a semmitmondó válasz hallatán.

 Becsukta maga mögött az ajtót, és szembefordult velem.

 - Évekkel ezelőtt történt már. Férjként és apaként mondom, hogy… nem tudom, képes lennék-e túlélni azt, amit ő túlélt. – Felsóhajtott. Megijesztett. Mégis mit kellett túlélnie ennek a férfinak, ami ennyire szörnyű és tragikus volt? – Történt egy szörnyű baleset. Ő vezetett. – Fejével az emelet felé bökött, mintha ezzel akarná jelezni, hogy a Főnökről beszél. – Vele utazott még Scarlett, a felesége. És a három éves lányuk, Darla. – Hangja elnehezedett. – Skyfield túlélte az utat, a másik kettő nem.

A történet részleteire nem derült fény, de azt hiszem, hogy nem is volt rá túl nagy szükség. Elszorult a torkom, a szívem mintha kihagyott volna pár ütemet, és arcomra kiült a sajnálat, amelyet hirtelen érezni kezdtem a férfi iránt.

 - Hány éve történt ez?

 - Nagyjából… hét éve. – Egy pillanatra elgondolkodott.

 - Ez szörnyű – ráztam meg a fejem, és egyik kezem a csípőmre siklott, fél szemmel oda nézve, ahol az előbb a mosolygó férfi állt még. Most már nem volt ott. Valószínűleg tárgyal. – Azóta ilyen?

 - Igen. Előtte egy hétköznapi, vidám, piszok gazdag félnótás volt. Azóta minden élet eltűnt a szeméből. Azt hiszem, hogy ő maga is meghalt a balesetben. Maradt helyette egy lelketlen, kegyetlen gazfickó.

Basszus!

~*~

Jemma csiripelő hangját hallgattam, miközben az ebédszünetben lefelé haladtam a lifttel. Jeff azt javasolta, hogy látogassam meg a közeli kis éttermet ebédidőben, mert gyors a kiszolgálás, és nem mellékesen finom a kaja.

 - Szóval virágot küldött. Lelkileg sérült a fickó, Ele. – Szinte hallottam a hangján, hogy szánakozó pillantással néz maga elé, miközben előkészíti a délutáni megbeszéléséhez a tervrajzait.

 - Tudom, Jemma… tudom. De mit kezdhetnék vele? Még sosem voltam hasonló helyzetben. Daniel ehhez képest piskóta volt.

 - Küldött ő neked valaha virágot?

Csend. Elgondolkodtam.

 - Nem – jött a felismerés.

 - Na, látod. Ne is gondolj többé arra a gyerekes, férfinak nem nevezhető mutánsra. – Ezen mosolyognom kellett, nem is vettem figyelembe, hogy közben nyílik a lift ajtaja.

 - Igazad van, de egyszerűbb volt, mert… - Bennem akadt a gondolat, és a szemeim némileg kitágultak. Hogy ezt a pasit mindig a liftben eszi a fene!

Adrian beszállt mellém, majd kezeit összefonta maga előtt, úgy várta, hogy a földszintre érjünk. Nem nézett rám. Most akkor ki is a gyerekes?

 - Ott vagy még? – Jemma hangja szakít ki a gondolataimból.

 - Persze.

 - Jut eszembe, találtam még néhány holmit, ami azé a… szóval Daniel-é volt. – Moderálta magát, amiért most rettentő hálás voltam.

 - Oké. Hétvégén átviszem neki. Anya bizonyára meghívja a családi vacsorára. – Megköszörültem a torkom. Próbáltam nem tudomást venni, hogy Adrian ott áll mellettem. Arról nem is beszélve, hogy olyan közel volt hozzám… valószínűleg hallotta, mit beszél hozzám Jemma.

 - Anyád beteges. Tényleg azt támogatja, aki összetörte a lánya szívét?

 - Anya egy sajátos világban él, te is tudod. Azt hiszi, ő volt az első és az utolsó, aki hajlandó velem együtt élni. – Fél szemmel, alig láthatóan rásandítottam a Főnökre. Te jó ég, a fickó szája széle megrándult! Ez majdnem kinevetett engem.

 - Figyelj, most leteszem. – Zavarba jöttem. – Otthon találkozunk. Sok sikert a megbeszéléshez, Jemma! – Ő is elköszönt tőlem, majd nagyot nyelve elsüllyesztettem a telefont a táskámban. Csönd telepedett a fülkére, de nem bírtam sokáig magamban tartani a gondolataimat, kibuktak belőlem.

 - Miért küldött nekem virágokat?

 - A papíron minden rajta volt, Chantele. – Számított talán a kérdésemre, hogy ilyen gyorsan rávágta a választ?

 - Aha. – Megforgattam a szemeimet. – Azok után, amit tegnap a liftben művelt, nem vártam efféle ajándékot, Mr. Skyfield. És nem is szeretnék számítani rá ezek után, remélem, hogy megérti.

 - Ezzel a hozzáállással anyádnak igaza lesz, és az exed lesz az első és az utolsó, aki hajlandó volt veled szóba állni. – Ismét tegezett. Nem nyugtat meg egy kissé sem.

Gyilkos pillantással ránéztem. Megint mosolyog. Mint egy kisfiú. Ez szórakozik velem!

 - Mintha bármi köze is lenne hozzá. – Hangom lemondó, amolyan „törődj a saját dolgoddal, haver” - éllel fűszerezve.

 - Van is. – Mi van?! – Az akarok lenni, aki szóba áll veled. Aki leveszi rólad a ruháidat minden nap munka után. Aki mámorító, gyönyörteli órákat okoz neked. – Megállította a liftet azzal a gombbal, amivel tegnap is.

Hirtelen ismét gyorsabban kezdtem kapkodni a levegőt, arcom kipirosodott, főleg miután ismét éreztem azt a szexi illatot. Ez a férfi totál meghibbant. Kezeltetnie kellene magát. De mégis, amit mondott… vágy támadt a testemben, minden idegvégződésem megborzongott tőle, és a gondolattól, hogy mi mindent lenne képes tenni velem, nagyot nyeltem. Nedves teste az enyémen… jó ég, merészségből ötös.

 - Nem értem, hogy miről…

 - Pontosan érted, miről beszélek. – Megállt velem szemben, és határozott, mégis meleg ujjai arcomra fonódtak. – A szemed mindent elmond a szád helyett. – Mutatóujja úgy simított végig alsó ajkamon, mintha így akarná megízlelni. – Már el is képzelted, ahogyan ruha nélkül egymásba fonódunk, testünk egy ütemre mozog, és a végén olyan gyönyörben részesülsz, amelyhez foghatót még álmodban sem mertél elképzelni. – Lehengerlő volt a hangja. De mellette rekedt is. Azt hiszem, ő már nem egyszer elképzelte ezt. Úgy beszélt róla, mintha már megtörtént volna. Elpirultam.

Mellkasa emelkedésén észrevettem, hogy az ő szíve is úgy ver, mintha most rögtön ki akarna ugrani a torkán. Tekintete ugrált a szám és a szemem között. Egyszerre akartam sírni és rávetni magam. De végül nem tettem semmit. Csak tartotta az arcomat, szinte kényszerítve, hogy belenézzek a szemébe, miközben enyhe mentaillatú leheletét éreztem az orromban.  

Egy pillanat, csupán ennyi kellett hozzá, hogy teste az enyémhez simuljon a fülke falánál, csuklóimat a fejem fölé szorította, és olyan szenvedélyes csókkal támadott le, amelyhez foghatóról álmodni sem álmodtam még soha. Ajka falta az enyémet, és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag én is viszonoztam mohó csókjait. Nyelve szinte rögtön megtalálta az enyémet, ádáz csatát vívva vele, szorítása pedig erősödött csuklóim körül. 

 - Mióta csak megláttalak, le akarom tépni rólad ezeket a göncöket. – Csípőjét az enyémhez szorította. Éreztem magamon vágyát, de hirtelen félelem gyúlt a gyomromban. Nem akarok egy lenni a sok közül. Valószínűleg mindenkinek ezt mondja.

 - Engedjen el, Mr. Skyfield. – Az agyam azt mondta, hogy jól döntök, az érzéseim azonban egyenesen azt sugallták, hogy milyen ostoba vagyok. Ezt a vonzalmat nem lehet csak úgy bemagyarázni.

Ami meglepett, hogy nem kellett neki kétszer mondani, elengedett.

 - Ahogy óhajtja, Miss Roux. – Megint követi az etikettet. Az ujja a gombra tapad, a lift pedig ismét elindul, de mikor földszintet érünk, és ő kilép a fülkéből, még visszafordul. – Még nem végeztünk.

Az ördög mindig megtartja az ígéretét.

~*~

Azon a napon már nem találkoztam a Főnökkel. Nem is bántam, hiszen csak felzaklatta volna a lelki világomat. Az egész annyira bonyolult, és nem tudom mire vélni a viselkedését. Azok után, amit Jeff mondott, hát főleg! Mit akar ő tőlem? Talán ki akarja használni, hogy egy naiv kislány vagyok? Legalábbis az ő szemszögéből. Nem leszek egy a sok közül, nem fogok neki bedőlni. Talán pontosan ezért hajt rám. Mindig a nehezen megszerezhető a legédesebb, legnagyobb díj.

 - Ele, egy fontos levél vár az asztalodon! – Jemma hangja ütötte meg a fülemet, mikor beléptem a lakásba. A fürdőszobából jött. Már itthon van. Lehetőleg sikert könyvelt el a mai megbeszélésen. De ezt majd megbeszéljük, ha kiszállt a zuhany alól.

Egy halk sóhajtással vonultam át a szobámba, és felemeltem a borítékot. Meglepett, mert nem volt rajta postai jelzés, csak a nevem nagybetűkkel. Ezt valaki személyesen hozta ide, és dobta bele a postaládába.

Felvont szemöldökkel bontottam fel a krémszínű borítékot, hogy szinte rögtön eltátsam a szám, mikor a kezem ügyébe akadt egy csomó fénykép… rólam. Amiket akkor készített, mikor…

A szívem ezúttal is zakatolni kezdett… de ezúttal a félelemtől. Nincs vége… hiába vagyok már New Yorkban. Megtalált. De hogyan? Miért?

Undorral néztem rá egykori, csupasz önmagamra. Fiatal voltam még, alig tizenöt éves. Azt hittem, ami megtörtént velem, csak filmekben történhet meg egy kamasz lánnyal, de tévedtem. Szinte éreztem, hogy az egyik hátulján találni fogok egy üzenetet. Nem is tévedtem. A legutolsó hátuljára egy rövid üzenetet körmöltek, a már jól ismert kézírással.

„Valami elől nem lehet elmenekülni, Chantele. Megtaláltalak.”

A képek megelevenedtek a szemem előtt, hallottam a férfi hangját a fülemben. Könnyek szöktek a szemembe. A torkomba gombóc gyűlt.

Ismét kezdődik… Vincent megtalált. 

Második fejezet

Még levegőt venni is elfelejtettem. Az sem segített sokat, hogy minden oxigén kővé dermedt a tágas térben, mióta csak belépett. Szent ég, ez a férfi tényleg maga az ördög! Ilyen hatással lenni az emberekre… nem emberi… azt hiszem.

Végül nagyot nyeltem. Főleg mikor Jefferson megrázta a férfi kezét, és valamit magyarázott neki lelkesen, bár a szeme egyáltalán nem erről árulkodott. Látható volt, hogy csak nyomja és nyomja a saját, betanult szövegét. Talán még a tükör előtt is gyakorolta tegnap este? Mondjuk egy ilyen főnöktől én is megrémülnék, és a lehető legtöbbet akarnám kihozni magamból. Vajon mindig ilyen? Mi ez az érzelemmentes kifejezés? Semmi élet nincs a szemében, a kisugárzása viszont erőt és határozottságot áraszt magából. Kirázott tőle a hideg, a szó szoros értelmében.

Akkor tértem magamhoz, mikor Jefferson felém fordította a tekintetét. A férfi már ott állt az asztalfőnél. Mikor ment oda?

 - Mr. Skyfield, ő itt az új asszisztensem, Chantele Roux – magyarázta rám mutatva. – Ő fog segédkezni a projekt hátramaradó részében.

A férfi rám nézett azokkal a merev szemekkel, majd egy halk, nagyon apró sóhajt hallatva le is nézett az asztalra, ahová Jefferson már kiterítette a tervrajzokat. Egyáltalán… valami gesztus, üdvözlési formula? Azt sem hagyta, hogy tisztességesen bemutatkozzam neki. Vagy talán egy újabb púp vagyok a vállalata hátán, amiért fizetnie kell?

A megbeszélés hátralévő részében a Főnök csak bólogatott. Testtartása merev, a szék támlájában támaszkodott könyökével, úgy hallgatta Jefferson prédikációját, aki lelkesen mutogatott valamit a rajzon, majd computeren folytatta a magyarázkodást. Közben én sem voltam rest figyelni Jeffersonra, tekintetem ugrált a főnököm és a rajzok között, de ahogy néha kóbor pillantást vetettem a Főnökre, észrevettem, hogy engem néz, miközben Jefferson szónokol. Ettől sikerült zavarba jönnöm, és rögtön néztem mindenfelé, csak felé nem. Egyik pillanatról a másikra forróság öntött el, főleg a fejemet illetően, és melegem lett.

 - Tökéletes, Mr. Fields. Tetszenek a tervrajzai. – Jó ég! Ez tud beszélni. Teljesen ledöbbentem tőle, ezért sem hallottam, mikor Jeff felém fordult, és mondott valamit.

 - Ezt megismételnéd? – kértem tőle, és kihúztam magam.

 - Egyeztess időpontot a szállítóinkkal. Még a héten kell!

 - Rendben – jegyzeteltem fel a papíromra. Milyen szerencse, hogy az elmúlt napjaimat arra áldoztam, hogy elolvassam Jefferson információit, és megismerjem a vállalat múltját, jelenjét és feladatát. Ami kínos, hogy a Főnökről semmit sem tudok. Még a keresztnevét sem! Megvan a ma esti programom.

 - Végeztünk. – A Főnök hangja nehéz, mint a tömör acél, fenyegető, mintha ő maga lenne Jézus. Na jó, maximum Antikrisztus lehet belőle ezzel a modorral. A szája széle meg sem rezzent egyetlen egyszer sem. Kivéve mikor néha szólt egy szót.

Felálltam, de a papírjaimat szedegetve véletlenül meglöktem a vizes poharat, amely rögtön kiadta magából a tartalmát, egyenesen bele a férfi ölébe. Jó ég! Basszus!

Úgy pattant fel, mintha tűzbe ült volna. A térdére borítottam egy pohárnyi vizet… és ezek után ne rúgjon ki innét!

 - Mr. Skyfield, sajnálom… olyan ügyetlen… vagyok – léptem oda elé zakatoló szívvel, arcomra pedig kiült az aggodalom. Nem mintha érte izgultam volna. Az állásomat jobban féltettem. Ha negatív ajánlólevelet kapok innét, méghozzá ettől a férfitól személyesen, soha többé nem kapok állást.

Az első kezembe akadó anyaggal kezdtem el a térdét simogatni, hogy ne hagyjon a víz olyan mély nyomot, de csak azt éreztem, hogy megmerevedik az érintésemtől, és egy pillanat múlva már a csuklómat fogta, hogy eltolja magától.

 - Köszönöm, ennyi pont elég volt mára – szólalt meg ezúttal sem kedvesebben a hangja, ami arra kényszerített, hogy belenézzek a szemébe. Szinte a torkomban volt a gombóc. Sírnom kell. Nem rúghat ki. Mit jelent, hogy mára ennyi elég volt? Nem veszíthetem el máris az állásomat.

Meg sem mozdult. Nem próbálta eltüntetni a víz által hagyott nyomot, csak fogta a csuklómat.

Végül elengedett, és Jefferson felé fordulva biccentett egyet. A szőke nő oldalán vonult ki, kezeit nadrágjának zsebébe mélyesztve.

Becsukódott a tárgyaló ajtaja. – Figyelmesebbnek kell lenned, Chantele. – Jeff hangja feszült, de kedves.

 - Most kirúgott?

 - Dehogy! Azt ő egészen… máshogyan adta volna tudtodra.

 - Nem akartam, véletlen… véletlen volt!

 - Tudom. Ne gondolj erre! – helyezte tenyerét a vállamra.

~*~

Nyugtatott a tény, hogy a nap végéig nem érkezett egy papír, amelyben a Főnök felmond nekem. Délután fél hatkor indultam haza, kikapcsoltam a gépet, amelyet a megbeszélés után folyamatosan használtam. Jefferson a kezembe nyomott egy csomó elintéznivalót. Azt hiszem azért, hogy elvonja a figyelmemet a történtekről, de ha ez volt a cél, hát csúfos kudarcot vallott. Ideg táncolt a gyomromban, amikor csak eszembe jutott a mozdulat, és az, ahogyan a Főnök felpattant.

Jefferson már hazament, ahogyan az emeletről szinte mindenki, de én nem kapkodtam el végezni a feladatommal. A New York-i éjszaka hamarosan leszáll, és ahogy a liftet vártam, feltűnt, hogy mennyire rémisztő ez az épület, ha kezd sötétedni. A fenti jelző hozta tudtomra, hogy egyre közelebb van hozzám a lift, majd végül nyílt az ajtó, és be tudtam lépni rajta. Senki nem volt a közelben rajtam kívül.

Türelmesen vártam, hogy a földszintre érjek, de a lift hamarosan ismét megállt, és a kinyíló ajtó mögött megláttam felbukkanni a Főnököt. Kirázott a hideg tőle.

Nem zavartatta magát, ám ekkor már nyoma sem volt a merev, acélkemény férfinak. Inkább fáradtnak tűnt.

Beszállt mellém. Alig pár centi választotta el kettőnk vállát, a zavarom pedig kezdett kiütközni rajtam. Úgy éreztem, meg kell szólalnom.

 - Sajnálom a kis balesetet, Mr. Skyfield.

 - Nem történt semmi, Chantele. – Jó ég, megjegyezte a nevem! Tehát figyelt, mikor Jefferson bemutatott neki. Most jutott el a tudatomig, hogy eddig még nem is láttam egyedül, csakis a szőke szilikonheggyel.

Kínos csend. A kezei ugyanúgy a zsebébe süllyedtek, akárcsak az enyémek, és szinte könyörögtem a liftjelzőnek, hogy érjünk már végre arra a rohadt földszintre! Miért nincs itt elég oxigén? Meg fogok fulladni. És az illata… ez az átkozottul szexi illat! Ehhez foghatót sem éreztem még soha. Főleg Daniel után. Neki sosem volt ennyire vadító illata.

Türelmet erőltettem az arcomra, de ahogyan a légzésem felgyorsult, valószínűleg elárulta rólam, hogy egyáltalán nem érzem jól magam a közelében. Annyi gondolat keringett a fejemben, de annyi. És mintha teljesen tudatában lenne annak, hogy ezt váltja ki belőlem. Van egy olyan érzésem, hogy ha a hazaérkezésem után egy kicsit utánanézek a férfinak, először azt fogom megtudni, hogy egy szoknyapecér. Nem hiszem, hogy meleg. Azt már észrevettem volna. Azt hiszem.

 - Láttam a munkáidat. – A szemeim némileg kitágultak. Egyrészt, letegezett engem. Álmomban sem gondoltam volna. Másrészt hol látta az én munkáimat?

Kiolvashatta szememből a kimondatlan kérdést. – Az életrajzod. Tökéletes diplomamunka egy olyan vázlattal, melyhez foghatót még soha nem láttam.

 - Köszönöm. – Csak ennyi fért ki a torkomon.

 - Nincs mit. – A felelete könnyed volt, de erre nem tudtam most koncentrálni. A hangja, ahogyan társalog velem… mintha nem ő lett volna, aki levegőnek nézett engem délelőtt. Bicskanyitogató.

Az ajtó végre kinyílt. Van Isten!

 - Tudod, Chan…

 - Jó éjt, Mr. Skyfield! – bukott ki belőlem úgy, mintha egy robot darálta volna le ezt a szöveget, azzal sem törődve, hogy félbeszakítottam őt. Csak menni akartam.

Készültem átlépni a lift kapuját, de erős ujjak markoltak rá karomra, és visszarántottak. A lift ajtaja visszacsukódott, a férfi ott állt a vezérlőpult mellett, és megnyomott egy izét. Tényleg megállította a liftet?

 - Egyetlen egy dolgot tanuljon meg rólam, Miss Roux. – Hová tűnt a tegezés? – Nem tűröm, ha faképnél hagynak, miközben még beszélek. – Keze szorítása még inkább erősödött csuklómon. Hangja sziszegő. Dühös. Tekintetével majdnem szétéget, és hirtelen se köpni, se nyelni nem tudtam. Azon kívül, hogy érzékeltem, hogyan válik fátyolossá a tekintetem. Megijesztett. Mi a francot akar velem csinálni?

Magam sem tudom, honnan jött elő belőlem az, ami ezt követően történt… eleinte csak azt hittem, képzelem a szavakat, de rájöttem, hogy ki is mondtam őket. – Ön pedig szintúgy tanuljon meg rólam egy apróságot, kedves Mr. Skyfield. – Kihangsúlyoztam a kedves szót. – Elég volt a magához hasonló, erejüket fitogtató, töketlen barmokból! – Sejtésem sem volt, hogy ezek a szavak szerepelnek a szókincsemben.

 - Nem tudom, miféle játékot játszik, de nem leszek benne a partnere. – Adrenalin. Igen, ez biztosan az.

Kirántottam a kezemet szorításából, és megnyomtam azt a gombot, amit ő az előbb.  – A legjobbakat! -  Már semmi nem tartott vissza. Kiléptem. Magam mögött hagytam egy döbbent senkiházit. Vajon mikor osztották ki utoljára? Számomra jelenleg ő nem a nagybetűs Főnök volt. Csak egy férfi, akinek akkora hatalom van a kezében, hogy úgy érzi tőle, bármit megtehet. Hát nem. Velem nem. És ha ezek után tényleg kirúg, hát tegye meg.

~*~

Mintha az éjszaka egy másodperc alatt eltelt volna. Jemma hagyott egy cetlit, hogy átugrik a bátyjához éjszakára, miután az három hónap után hazajött Párizsból. Eléggé döbbenetes kettejük kapcsolata. Szorosabb bármely más emberi kapcsolatnál. Mégis bajban voltam… Jemma-n kívül kivel tudnám megbeszélni ezt az egész problémát? Történetesen egy rohadt jóképű senkiházival kapcsolatban, aki úgy megszorította a csuklómat, hogy még mindig éreztem, ha megmozdítottam.

Előhúztam a laptopot, az ölembe fogtam, és miközben belekortyoltam meleg teámba, a keresőbe bepötyögtem az új munkahelyem nevét.

Rögtön kidobta a cég honlapját, és lelkesen kezdtem böngészni rajta.

 - Szóval Adrian Skyfield vezérigazgató – ízlelgettem a nevét összeszűkült szemekkel. Csupa mese habbal az egész életrajz, ami megtalálható róla a cége honlapján. De legalább megtudtam, hogy harminchárom éves.

Ezúttal a nevét írtam be a Google-ba. Mindent tudni akartam erről a csendes gyilkosról. Hm, közel egy millió találat. Szép teljesítmény. A kérdés csupán, hogy miről híres… vagy inkább hírhedt ez a férfi.

A szemem is kitágult, mikor megpillantottam, hogy legalább két tucat alapítvány lelkes támogatója, köztük több olyan szervezeté, amely a bántalmazott nők és gyermekek védelmét garantálja. Sajátja is van. – Áh, ez a liftben nem tűnt fel. - Ez a kissé epésre sikeredett.

És a cikk szerint két milliárd dollárja van, amely évről évre növekszik. Tizennyolc éves korában örökölte meg apjától a Skyfield Industries-t, amely akkoriban a csőd szélén állt. Ő fellendítette, és azóta nyereséges céggé tette. A kapcsolata megszakadt a testvéreivel és az anyjával, miután az apja meghalt. Majdnem kiugrott a szívem a torkomon, főleg mikor még jobban elmélyültem a történetben, és megláttam egy szót. Adoptáció. Örökbe fogadták tíz évesen. Azelőttről nincs róla semmiféle adat, ahogyan fénykép sem.

Fénykép! A képek, amelyek róla sorakoztak a képkeresőben… különböző alapítványok pénzgyűjtő estjei. A pokolba, a fekete szmoking is rohadt jól áll neki. Aztán ő az árva gyerekekkel, akiknek szeméből árad a Főnök irányába érzett tisztelet és szeretet. A kép címén még magam is elérzékenyültem, bár inkább a gyerekek miatt. „Az Adrian Skyfield által támogatott St. Jules Árvaház átadása”.  

 - Hát… ez mind szép és jó. De elérted, hogy a hátam közepére se kívánjalak, te arrogáns senkiházi.

~*~

 - Jefferson, hoztam kávét! – sétáltam végig a folyosón, a hangom pedig tükrözte, hogy még álmos vagyok. Lelkesen vágtatott ki az én irodámból. Jézusom, mit keresett ő ott?

 - Elég gyorsan berendezkedsz, nem gondolod? – Vigyora szinte szétégeti a retinámat, majd átad egy borítékot, és elveszi tőlem a kávéját. Szinte rögtön odébb slisszol és eltűnik a saját irodájában, kétségek között hagyva engem. Semmit sem értek.

Az irodámba lépve azonban minden kitisztult. Az ablak, amelyen keresztül tegnap még láttam a Skyfield Industries másik épületét, be lett borítva virágokkal. Eleve sok volt itt a cserepes növény, de most… fehér és vörös rózsák tömkelege zúdult a tekintetem elé. Láttam Jeff vigyorát az irodája ablakán keresztül, az én reakciómat figyelte, szájával pedig a „boríték” szót formálta.

Ekkor jutott eszembe, hogy még meg sem néztem. De volt egy olyan sejtésem, hogy Daniel keze van a dologban. A gondolatra megforgattam a szemem, miközben újra és újra beszívtam a rózsák émelyítően édes illatát.

A boríték csupán egyetlen egy rövid üzenetet foglalt magába. Valószínűleg a virágokkal érkezett.

Gyönyörködj bennük úgy, ahogyan én gyönyörködöm benned.

A.

Ösztönösen éreztem, hogy fel kell néznem, és elakadt lélegzettel vettem tudomásul, ki küldte nekem a legalább nyolctucatnyi virágot. Főleg hogy ott állt a szemközti épület átlátszó üvegablaka mögött. Az üveg lehetővé tette, hogy egész testmagasságában látszódhasson. A háttérben egy tárgyalóterem húzódott meg. Engem nézett és… mosolygott. Adrian Skyfield mosolygott! 

Első fejezet

Sértő zaj hatolt a fülemig. Szemeim rugószerűen pattantak ki, álmos sóhajjal köszöntve az új reggelt. Maximum öt órát aludhattam az éjszaka során, miután hazaértem a családi vacsoráról. Legalábbis, az anyám előszeretettel gúnyolta ezt a vitákkal dús estét családi eseménynek. Mázli, hogy az időpont hetekkel ezelőtt kiderül, és a megtépázott idegeimnek mindig van ideje felkészülni a Mrs. Roux-féle pofavizitre.

Kezem rögtön a mobilomra csúszott, hogy kinyomjam az ébresztőt, de már késő; a kint közlekedő autók zöreje megtörte a lakás csendjét, mire álmosan sóhajtottam egyet. Nem akarok elkésni, és ha csalódást okozok Jeffersonnak… lehet, hogy az első napom lesz egyben az utolsó napom is az irodában. Már az is nagy szó, hogy pályakezdőként alkalmaz engem. Igaz a mondás: a kapcsolataiddal bármit elérhetsz. Még ha ő nem is az én kapcsolatom, hanem a pénzes apámé… jellemző. Nem hagynának nekem egy négyzetcentiméternyi friss levegőt sem, hogy megtanuljak egyedül boldogulni az életemben.

 - Ele! – Jemma hangja a szobaajtón keresztül szűrődött be, de mikor felemeltem a fejem, már ott állt az ajtóban, nekitámaszkodva a félfának, méghozzá nedves hajjal. Most zuhanyozott. Délután vizsgázik. – El fogsz késni. Hosszú volt a tegnap este?

Felültem. - Eléggé. – Csukott szemeimen keresztül is érzékeltem, hogy vigyorog.

 - Daniel?

 - Szokásos. – Csak legyintettem, majd megdörzsöltem még mindig álmatag szemeimet, és csiga tempóban kimásztam az ágyból. – Nem ismeri a szünet fogalmát. Vagy csak nem érti, hogy egyelőre még nem akarom élvezni a társaságát – sóhajtottam fel lemondóan. – Anyám pedig mit sem törődik ezzel. Ugyanúgy meghívja a családi vacsorákra.

Ahogy a szekrény felé sétáltam, a lábammal véletlenül beleütköztem az egyik kicsomagolásra váró dobozba. Nem is én lennék. Jemmával csak néhány hete béreljük ezt a lakást, miután én itt kaptam munkát, ő pedig komolyabbra szerette volna fordítani a tanulmányait, hát úgy döntött, hogy velem tart. Nem is ő lett volna, ha nem teszi. Már kezdek hozzászokni, hogy együtt élünk, habár évek óta ismerjük egymást.

Félrerugdaltam a dobozt a lábammal, mire Jemma rosszallóan megcsóválta a szemét. Kettőnk közül én voltam a rendetlenebb, mindent szanaszét hagytam, és a szobám ennek bizonyítékaként szolgált. Ő szöges ellentéte nekem. Nem bírja elviselni, ha a holmik szét vannak dobálva a lakásban, és nem egy fejmosást kaptam már emiatt tőle.

 - Hogy van képe…! Kavart egy másik nővel, mégis mit várt? – Szinte fortyogott a méregtől, vörös haja szinte lángra kapott heves érzelmeitől. Utálta Danielt. Éppen annyira, mint amennyire én egykoron szerettem. Mióta kiderült, hogy Dan ágylepedőnek használta az egyik csoporttársát, a lakótársam képes lett volna kikaparni a srác szemeit, amiért ennyire belegázolt az érzéseimbe. Pedig az előjelek szinte ordítottak, de mint minden esetben, erre is csak utólag jöttem rá. De tudom, hogy engem is fel tudna pofozni, amiért végül hagytam, hogy Daniel visszakönyörögje magát hozzám, és nem szakítottam vele végleg, csak szünetet kértem. Ennek már több hete. Úgy tűnik, ő eddig akarta azt a bizonyos szünetet, és ismét azon van, hogy elcsavarja a fejem… de nagyon messze jár tőle.

 - Nem tudom, Jemma – csóváltam meg a fejem a szekrényben kutatva. Daniel életem első szerelme volt, így is akartam rá emlékezni. A jóra csupán, a rosszra nem. A gondatlan időszakra, mikor legnagyobb problémánk egy-egy záróvizsga volt. De ennek már több hónapja. Az összeköltözés után minden gyökerében változott meg. A gyakori viták legerősebb témái közé tartozott az, hogy egyáltalán nem tudok vagy nem akarok nőként viselkedni, és hogy unalmas velem a szex. A tetőfok mégis akkor jött, mikor az állítólagos csoporttársa elszólta magát, és kiderült, hogy hetek óta viszonyt folytatnak. Daniel akkori szavaival élve, Eva mindent megadott neki, amit én soha. Összeomlott a képzeletbeli kártyaváram. Még aznap este Jemma ajtaja előtt találtam magam néhány cuccommal és kisírt szemeimmel, ő pedig készségesen befogadott. A többi holmikat is ő hozta el Danieltől, mert én látni sem bírtam a képét. A barátnőmre mindig is számítottam… nem hagyott magamra életem legnehezebb időszakában. Danielt azóta már ismét gyakrabban látni az életemben. Hogy miért, arra még nem adott egyértelmű választ. Továbbra sem vagyok nőiesebb vagy jobb az ágyban. Azt érte el, hogy a férfiak gondolatára csak undorodni tudjak. Nem keltett vágyat bennem sem ő, sem más. Az önbizalmam végleg elhagyott, mikor az arcomba ordította, hogy egy prűd picsa vagyok.

 - Ne dőlj be neki.

 - Nem fogok.

 - Mit keres egyáltalán New Yorkban?

 - Itt kapott állást.

Fújtatott egyet. – Te is. És késésben vagy. Jefferson mit fog kezdeni a kis asszisztense nélkül?

Hangjából kiéreztem, hogy mire utal. Kötelezettségének érzi, hogy összeboronáljon valakivel. Ha másra nem, hát egy kiadós szexre, mert szerinte rám fér. Kedves tőle.

 - Már mondtam. Nős. Két gyerekkel. Ne is próbálkozz – néztem rá tettetett rosszallással, de képtelen voltam haragudni rá. Ő erre csak kuncogott, majd kivonult a szobámból.

Egy könnyed zuhany után megszárítottam barna, göndör hajam, majd magamra húztam fekete, térdig érő, szűk szoknyámat. Mellé egy barack színű elegáns felsőt választottam, könyökig érő ujjakkal. A hajamat kiengedve hagytam, laza fürtjeim a vállamra omlottak, és mosolyogva néztem magamat a tükörben. Ritkán vagyok ilyen elégedett magammal, de ma van az első napom. Le akarom nyűgözni az új főnökömet. A megfelelési kényszerem…

A konyhába vonulva rögtön egy bögre koffein után nyúltam, és telepakoltam cukorral. Miután tavaly az egész nyaramat Olaszországban töltöttem, és megízleltem az igazi olasz kávét, ez az amerikai kávénak csúfolt lötty ízetlennek tűnt, és csupán a cukor édes ízével tudtam erővel megtölteni az italt.  

Jemma-ra néztem, akinek szájából kilógott ceruzája, a konyhapulton ült törökülésben, előtte pedig egy csomó jegyzet és rajz, ami az egész pultot elfoglalta. Valami nagy megbízást kapott nemrégiben, és azóta éjjel-nappal ezen dolgozik.

Rámosolyogtam, majd miután kiittam az utolsó korty kávét is, a táskámért nyúltam. Ő megtehette, hogy itthon dolgozik, de nekem nincs ilyen mázlim. Sosem volt. A New York-i közlekedésre pedig bármit lehet mondani, de azt, hogy nem kerülsz dugóba, senki nem garantálja.

Ez az első napom. Legalább Jeffersont már évek óta ismerem apám révén, miután körülbelül hat éve Jeffersonra bízták a tóparti ház teljes renoválását és kibővítését. Izgultam, habár volt némi fogalmam arról, hogy mi lesz a feladatom a vállalatnál. Dokumentáció, néhány vázlat elkészítése, a találkozók megszervezése, és csomó, ezekhez hasonló primitív elfoglaltság, melyek sértik a friss diplomás képesítésemet. Amivel nyugtattam magam, hogy ezután már csak felfelé mehetek a ranglétrán, és egyszer talán én magam is belekóstolhatok az építészek kemény munkájába, miután néhány hónapja kézbe vehettem az építész diplomámat. Lehetőségem volt már pár igazán tehetséges építésszel dolgozni, ellesni pár igazán hasznos trükköt, és azt hiszem, ezeket egyszer még kamatoztathatom a Skyfield Industries-nél. Már ha Jefferson nem rúg ki az első napon késés miatt.

Felmutattam a tegnap kézhez kapott belépőkártyámat, mire rögtön kinyílt előttem az ajtó. Udvarias mosolyt villantottam az ajtónál álló fiatal srácra válaszként, majd beléptem a kívülről rideg, merevnek tűnő épületegyüttes legalsó szintjére. Legalább húsz emelet. Vajon én hányadikon fogok dolgozni?

A mobilom megcsörrent. A csudába! Biztosan Jefferson keres, hogy hol vagyok már. – Hé, szia, Jeff. Már itt vagyok az épületben, és… várom a liftet. – Kamuztam, mert miért ne tenném? A hangja azonban tükrözte, hogy türelmesen vár. Nyilván tudja, hogy nem jártam még itt előtte soha, és egy bíztató kis szócskával szakította meg a vonalat.

Azon voltam, hogy mindent a táskámba süllyesszek, miután a nyakamba akasztottam a kis azonosítómat, de ahogy hirtelen fordulni akartam, beleütköztem egy hosszú, szőke hajú szilikonhegybe. A papírjai úgy terültek szét a padlón, mintha egy egész tó folyt volna szét egy pillanat alatt.

 - Jó ég, sajnálom! – bukott ki belőlem, de nem is tudtam ránézni, rögtön guggoltam is le, hogy összeszedjem a valószínűleg fontos dokumentumokat. Azt főleg nem vettem szemügyre, hogy társasága van, méghozzá a cipője alapján egy férfi. Elég drága cipő. A nadrágja szürke vászon. A nőn fekete tűsarkú, átlátszó fekete harisnya, és térd fölé érő szoknya. Merész.

 - Bocsánat, még új vagyok itt, ez az első napom, és… nagyon izgulok – magyaráztam, még mindig szedegetve a papírokat, amikor hirtelen egy pár finom ujj ért hozzá a kézfejemhez. Csuklóján szintúgy drága rolex órát viselt. Felemeltem a tekintetem, és szembetaláltam magam egy világoskék tekintettel. Ha álltam volna, valószínűleg földbe gyökerezik a lábam. Szent ég, hát ez meg mi?! Úgy méregetett a szemével, mintha valami ötven éve érlelt bor lennék. Legalább. De ezzel egyúttal olyan tüzet láttam benne felgyúlni, mintha az lenne a célja, hogy itt helyben eléget vele engem is…

 - Máskor figyelj jobban… kislány – szólalt meg végül a szőke, de a tekintetemet még mindig a velem szemben guggoló férfi foglalta le. Ő nem szólalt meg. Nyilván a csaj a főnök.

Végül felnéztem rá, és a kezébe nyomtam a rendezetlen iratokat. – Figyelni fogok. Sajnálom – motyogtam, majd hirtelen hátat is fordítottam nekik, és elindultam a lift irányába. Az orromban éreztem a férfi jellegzetes illatát. Méregdrága pacsuli, az egyszer szent! Az pedig, hogy a hátamon érzem a tekintetét, miközben a szőkéhez beszél, még inkább elgyengíti a lábaimat. Soha nem éreztem még hasonlót. Egyszerre vagyok zavarban, ütném magam képen, amiért ilyen figyelmetlen vagyok, és mennék vissza, hogy megkérdezzem, ki a franc ő, és ki faragta ilyen tökéletesre.

~*~

A tizenegyedik emeletre kellett mennem, Jefferson már ott várt.

 - Chantele! – ölelt át rögtön szívélyesen, amint kiléptem a liftből. Fura. Soha nem éreztem, hogy ennyire közel állnánk egymáshoz. De hát legyen. Engem nem zavar. – Csak hogy itt vagy… tíz perc múlva kezdődik egy megbeszélés a főnökkel! – Hangja némileg zsörtölődő. Talán nem kedveli a főnökét? Vagyis… a mi főnökünket, hiszen az ő főnöke az én főnököm is.

 - Sajnálom, volt egy kis… mindegy! – legyintettem, és körbenéztem. Eléggé kevesen járkáltak az emeleten, igaz, elég kevés asztalt is láttam. Irodából is maximum hatot. Ez nem egy marketing osztály, ez biztos. Nem kell ide sok ember, legalábbis azt gondolom, hogy… így logikus, nem?

 - Gyere, megmutatom az irodád. Az enyém mellett van – magyarázta lelkesen. A hangja rögtön váltott. Remélem, nincsenek hangulatváltozásai, mert ha igen, rögtön felmondok. Még csak az hiányzik, hogy saját magam lelkivilágán kívül az övét is istápolni kelljen.

 - Ez az.

Egy eléggé szép kilátással rendelkező kis helyiségbe terelt. Középen kapott helyet az íróasztal, rajta a computer. A növények szépsége pedig egyszerűen élvezhetővé tette a helyiséget, habár tény és való, hogy eléggé kicsi. Mit is vártam? Lakosztályt?

 - Jó lesz.

 - Reméltem is. Tudod, hogy ez csak a kezdet. – Rám kacsintott, majd eltűnt az irodájában, és egy perc múlva egy csomó papírral jelent meg a kezében. – A folyosó végén van egy tárgyaló. Szinte minden szinten így van egyébként – fűzte hozzá mellékesen, mintha sík hülye lennék. – Hat perc múlva a főnök ott lesz. Rémségesen pontos – forgatta a szemét. - Te is velem jössz. Csak hogy lásd, mi itt az elvárás. Ma ellenőrzi a város külterületére tervezett új pláza tervrajzait. Ha ő rámondja az igent, minden sínen van. Ha nem, akkor mindkettőnknek lesz pár álmatlan éjszakája az elkövetkezendő napokban – sóhajtott. Szavaiból azt vettem ki, hogy az utóbbira jobban lehet számítani. Szóval a főnök egy kötözködő majom. Remek! Erről eddig semmit nem szólt. Nem mintha nekem kellene megvívnom vele a harcot. Jefferson az embere. Én csak az asszisztense vagyok.

 - Szóval számítasz rám.

 - Persze, hogy számítok rád, Chantele, ne nevettess! Tehetséges vagy, de kezdőként tudom, hogy máshol esélyed se lenne… itt rohadt jó portfólióra tehetsz majd szert, főleg ha besegítesz ebben a projektben. Kinyílnak előtted az ajtók… az építészek világába.

A szavak olyanok voltak számomra, mint megannyi mézesmadzag. Direkt csinálta. Hogy lelkes legyek. A pokol vinné el ezt a férfit!

A folyosón az a pár ember is nagyobb iramban kezdett mozgolódni, és néhány suttogó hang előre jelezte Mr. Skyfield érkezését.

 - Mintha az ördög tenne itt látogatást – bukott ki belőlem váratlanul, és levetettem a kabátom, hogy a székem támlájára tegyem.

 - Az ördög semmi Skyfield-hez képest – morogta az orra alatt, majd megragadta a karom, és ugyan udvariasan, de a terem végén lévő tárgyalóhoz vezetett.

 - Itt a helyed – nyomott le egy székre, és elém tolt egy mappát. – A te dolgod most annyi, hogy ülsz és figyelsz. Be foglak téged mutatni. Ne aggódj, Skyfield-et egyáltalán nem fogja érdekelni, ki vagy – tette aztán hozzá, de ekkor megállt közöttünk a levegő. Az ajtó kinyílt, és a szőke nő jelent meg, akibe beleütköztem odalenn. Mi? A Skyfield név nem egy férfit takar? Igaz, hogy elég ránézni, és rögtön egy ördög jut eszedbe, de ez megint más.

Túl korán bíztam el magam… nem volt egyedül. Rögtön utána egy szürke öltönyös férfi lépett be a tág helyiségbe, és a levegő érezhetően megfagyott.

Jefferson már mozdult is, hogy üdvözölje.  – Mr Skyfield!

Ő volt az… a férfi, aki velem szemben guggolt az előcsarnokban…